A szamuráj törvénykönyv esszenciája

A szamuráj törvénykönyv esszenciája így kezdődik: Egy szamurájnak mindenekelőtt azt a tényt kell észben tartania - éjjel s nappal újév reggelétől amikor felemeli evőpálcikáját hogy elfogyassza reggelijét egészen az év utolsó napjáig amikor elkészíti éves elszámolását - hogy meg kell halnia. Ez a legfőbb feladata. Hogyha ezt mindig észben tartja akkor képes lesz a hűség és a gyermeki kötelesség útja szerint élni számtalan veszélyt és csapást el fog kerülni, távol tudja magát tartani a betegségektől és a balsorstól, sőt mi több hosszan élvezheti az életet. Nagyszerű személyiséggé fog válni, aki sok csodálatraméltó tulajdonsággal rendelkezik... Hát az a modern társadalom amelyben élünk nem igazán nevel minket arra hogy ez az éberség bennünk kialakuljon. Pedig nem kell a távol keletre utazni azért hogy az ember csodát lásson - a középkori lovagi hagyományok nagyon hasonló szellemi tartalmakra épültek. Csak valahogy nem gondolunk arra, hogy az embernek most is az lenne a feladata, hogy hőssé váljon, a szellemi rend alapja most is pont ugyanaz, ami a középkorban volt vagy előtte is bármikor, mert a szellemi rendet, amely akkor a szamurájok és a lovagok és a kiskirálylányok szívében meg az odaszánásukban kristálytisztán ragyogott, meghágtuk, mert az a tiszavirág életű csúcstechnika, amelyet jelenleg működtetünk illetve a belőle származó kényelem és látszat biztonság ezt a követelményt teljesen kitakarta, belénk szuggerálta azt a képtelenséget, hogy most már olyan tanúságtételekre, mint régen, nincs szükség, hogy az életünket most már olyan rendű nemes célokra, mint régen nem kell feltenni, hogy egy férfinak most már elég mindenféle mütyürökkel foglalkoznia és a nőnek se kell őt semmi másra inspirálnia csak arra hogy egy háztartási alkalmazottá váljon mellette aki segít neki főzni és takarítani. Nem is beszélve a vallásainkról, amelyekből szintén alapvető létdimenziók hiányoznak. Jézus istenségét például olyan mértékig hangsúlyozzuk túl hogy az emberségét szinte láthatatlanná tesszük és azzal együtt abszolút háttérbe szorul a hősiessége a világgal való szembemenése mint teljesen természetes és emberi kvalitás amely sajnos mindnyájunk számára konkrét követendő példa (lenne). Pont ugyanazt amit ő elszenvedett pont ugyanazt a rettenetes magányt és idegenséget majd nekünk is el kell szenvednünk és pont ugyanazzal a hittel amellyel ő tette. Illetve remélem mert ha nem akkor gallyra fog futni az életünk akkor az utunkat nem fogjuk bejárni a jellemfejlődésünket a létfeladatunkat nem fogjuk elvégezni akkor csak egy játékország szintetikus anyagból készült lego emberkéi leszünk az egész életünk egy színtiszta virtualitásban fog eltelni. Ne higgyétek hogy ennyit értek csak!

Teljesen biztos vagyok abban hogy a közeg amelyben élünk nagyon lényeges szellemi tartalmakat fojt el bennünk, és amíg nem kezdünk el tudatosan is leválni róla, szembe menni a posztulátumaival, addig ez így is marad. Addig például a férfi azon a vonásai, amelyek a lovagkorban jellemezték őt, nem fognak kifejlődni, feltűnni, addig a férfi nem lesz harcos, pedig megvalósulásának az egy nagyon fontos összetevője lenne. A harcos archtípust minden férfi magában hordozza, és valójában szenved addig, amíg harcos energiái parlagon hevernek. Szenved és rombolódik és süllyed bele a középszerűségbe. De a nő ugyanígy van, ha nem vállalja el azt a tiszta hősies létet, amely a kiskirálylányokat jellemezte, akik próbatételekre inspirálták loavgjukat, de aztán hazavárták őket, és meghatódva fogadtál el áldozatukat, ha a nő ezt nem teszi, ha a nő nem felemelni, hanem elnyomni akar egy férfit, akkor megzavarodik, lekötetlen női energiái féktelen csapongásba kezdenek, önálló életet fognak élni, amelyek ki fogják borítani belőle a nőiességet az utolsó cseppig. Egy borzasztóan nehéz korban élünk, amikor ezeknek az egykor élő, evidens szellemi kincseket teljesen betemette a sár, és csak nagy erőfeszítések árán lehet előásni belőlük valamennyit. Az ember valódi természetét leíró hagyományok kivesztek, azokat nem gyakorolja senki, szükségességük felismerésére eljutni pedig csaknem lehetetlen. A Szentírásban is le vannak írva ezek szépen, az evangéliumokban, de mivel a legminimálisabb érzékenységgel sem rendelkezünk, átsikluk felettük villám gyorsan. Akit a legminimálisabb mértékig megérintenek a felismerések hogy az ember mi még azon kívül, amit a modern világ állít róla, az élményeit mondja el, adja tovább, hogy az a nagyon kevés maradék emberség, ami még van, az utolsó foszlányok ne vesszenek el egészen, hogy azokból a foszlányokból az ami egyszer már volt, újra megszülessen. Nem merjük kimondani, mert gyávák vagyunk, de háború van, nagyon komoly háború, világháború, amilyen az első és a második volt. Egyelőre nem fegyverrel vívják, hanem a lélek megfélelmítésével, de attól az egész csak rosszabb. És ahol háború van ott harcos, bátor, akár meghalni is kész férfiakra és gyönyörű, isteni szépséget sugázó nőkre van szükség. Legyünk olyanok mindnyájan!

Egy rosszul szocializálódott, enyhén autista, bla-bla-bla...

Egy rosszul szocializálódott, enyhén autista, bizonyos fokig border-line szindrómás (legalábbis határeset), de leginkább elég gátlástalan és vannak olyanok, akik szerint végtelenül beképzelt felnőtt férfi gondolatai magáról, és a helyzetről, amelyik itt és mostanra előállt. (Az illető egyébként köszöni szépen jól van, és annak ellenére hogy a magukat egészségesnek mondó emberek közé való beilleszkedése vet fel számára bizonyos nehézségeket, felsorolt úgynevezett személyiségzavaraitól akkor se válna meg, ha arra mód, illetve lehetőség kínálkozna.)

Azt hiszem, én egy elég használhatatlan ember vagyok. Arra legalábbis mindenképpen, amire a világ használni szeretne. Nem hiszem, hogy ennek az egész nagy zizegésnek, amelyet mi itt most művelünk, bármi különösebb értelme lenne - ez az alapvető probléma. Attól nem fog megváltozni semmi, folytatódni, sőt gyorsulni fog a hanyatlás, amely már régóta zajlik, és amelyet pár hozzám hasonlóan defektes személy nem csak maga megfigyelt már, de a mások figyelmét is igyekezett arra ráirányítani. Olyan emberek, mint amilyen például az édesapám is volt, és akit ugyanúgy próbált lekeverni a környezete, ahogy belém is próbálják a szót fojtani a legtöbben, például a családom összes tagja - na jó, egy kivételével...

Ha mi nem fogjuk fel ennek az egész nagy össznépi tébolynak a mélységeit, ha nem fogjuk fel, hogy egyszerű tömegpszichózisok irányítanak minket, és nem kezdünk el nagyon komolyan változtatni a folyamatainkon, akkor ki? Ki fogja felébreszteni a csipkerózsika álmát alvó emberiséget, amelyik ebben a mélyaltatásban tudattalanul sodródik mindenféle point of no return-ök felé? (Valószínűleg jónéhányon már túl is van.) Nem is értem, hogy ki miben reménykedik. Abban, hogy ő majd meghal addigra, mire elkezd melegedni a pite? (Csak szólok, hogy már most is meleg.) És a gyermeke? Vagy az nem számít? (Nem számít, persze, mert a mi kultúránkban a gyermekre csak x évig kell figyelni, ha felnőtt, minden különösebb vacillálás nélkül bele lehet dobni a nagy büdös semmibe, abba, amelyikbe már jóval hamarabb bele kellett volna dobni, hogy megtanuljon repülni, de nem ám úgy, ahogy most járunk el vele, hanem úgy, hogy alatta körözünk, és ha zuhan akkor elkapjuk - lásd a sas!) És az édes kis unokája, akinek éppen csak nyiladozik az értelme - de mire? Arra, hogy ha majd teljesen kinyílik, őrüljön bele ő is mindabba, amit maga körül lát? Vagy kívánjam, hogy soha ne értse meg az őt körülvevő emberek bénázásának rettenetes fokát, ne jöjjön rá soha, hogy mi zajlik itt, higgyen valamelyik terelésben ő is, mint egy közember, mert akkor talán nem fog szétszakadni a fájdalomtól?

Mondjam el neki, hogy mi vár rá, vagy hazudjak neki én is ugyanolyan folyékonyan, ahogy azt például a szülei is teszik. Nyilván nem véletlenül születtem ide ennek a szerencsétlen szubkultúrának a végnapjaiba, nyilván van valami dolog itt, amelyet pont nekem kell elvégezni, de elég kevéssé hiszem, hogy az a feladat saját kis epszilon sugarú környezetem és hasonlóan mikroszkópikus méretű lelkiállapotaim gondozásában merülne ki. Tarkovszkijnak több olyan hőse van, aki felgyújt valamit - az egyik csak a házát, a másik saját magát. Én mit gyújtsak fel, hogy valakinek végre leessen a tantusz? Nem használ a népszerűségemnek ez a nagy indulat, amely lobog bennem, tudom jól, de hát a népszerűségem mégis csak egy huszadrangú szempont az emberiség sorsához képest, nem? Ma kaptam egy sms-t az egyik barátomtól, melyben megírtam nekem, hogy feltámadt Krisztus - szerinte! Szerintem is, de ha ebből azt szűrjük le, hogy akkor most már nincs semmi különösebb teendőnk, elég egy nyugodt, konszolidált életet élni egy egyszerű lakásban, és várni a vég kezdetét, akkor ezzel az örömhírrel tulajdonképpen kitörölhetjük a sej-hajunkat.

Sej-haj? Igen, sej és haj, meg jaj leginkább, mindenféle sóhajtást és rettenetet kifejező szavak! Jaj, a mi lobogónkat fényes szellők fújják, jaj, az van írva rá, hogy éljen a szabadság! Na, ők legalább hittek valamiben! (Megint elkezdtem mozgalmi dalokat hallgatni, sőt énekelni, ciao bella, quantanamera, venceremos, ilyesmiket. Az internacionáléig még nem jutottam, de a börtön ablakában-t már olyan átérzéssel tudom előadni, hogy ha lenne Mária kép a szobámban, biztos elkezdene könnyezni...) Mondjuk nekik könnyű volt, mert akkor még nem volt olyan világos, mint ma, hogy az eszmék egy kalap szart se érnek. Nem mondom, hogy a semmiért lövették szitává magukat, de annyira sok értelme azért nem lett, mint amennyit őt hittek az áldozatuk jelentőségéről. Én az ilyen jellegű kimeneteleket azért szeretném elkerülni, tiszta sor, hogy meg kell halni, az is, hogy nem ágyban párnák közt, de akkor azzal legalább egy értelmes üzenetet adjon tovább az ember, ne valami baromságot. Istenem, hogy milyen nyomorultak vagyunk mi emberek! Szinte hihetetlen...

Feltámadt Krisztus?

Egy kedves általános iskolás osztálytársam (tényleg szeretem őt, mert tényleg kedves hozzám) Ferenc pápa tegnapi beszédének néhány szavával kívánt nekem Boldog Húsvétot. Bizonyára nem gondolt arra, hogy mit fog kiváltani vele, mégis leírtam neki, hogy mit gondolok Ferenc pápáról, meg arról az egész megakadásról, amely miatt a Római Kaotikus Egyházzal jelen pillanatban semmit se lehet kezdeni:

Kedves .....! Itt van rajtunk ez a vírus immáron több mint egy éve, és még mindig nem érti jóformán senki, hogy miért. Már a spanyol náthát se értettük, és azóta csak tovább hülyültünk - nem is keveset! Mindenki úgy áll hozzá, hogy ha elég sok ember be lesz oltva, majd visszatér az élet a normál kerékvágásba. Ami nyilvánvaló őrültség, hiszen az a kerékvágás soha sem volt normális, sőt mindig teljesen abnormális volt, és ezért nem is lehet akármeddig büntetlenül tolni a szekeret benne. Nem fog visszatérni semmi sehova, még nagyobb csapások fognak jönni ránk, még több ember fog meghalni, ha nem értjük meg, hogy úgy ahogy most szeretnénk, képtelenség hosszabb távon életben maradni. Teljesen másfajta intézkedéseket kéne hozni, az egész gazdasági álfejlődést meg kéne állítani, mindenkinek sokkal-sokkal kevesebb erőforrás felhasználásával kéne élnie pici házban, kevés eszközt igénybe véve, keveset utazva, keveset mozogva például, és sokkal többet juttatva azoknak, akiknek ma még tiszta ivóvizük sincs (a bolygónk lakosságának csaknem fele ebbe a kategóriába tartozik). Az egész társadalomnak már régen ebben az irányba kéne mennie évszázadok óta, és nem a kényelmet meg a luxust meg a biztonságot kéne halmoznia itt Európában (meg egy csomó más helyen is) értelmezhetetlen magasságokba, miközben Nepálban, ha a lányomék nem támogatnának egy családot rendszeresen pénzzel, önhibájukon kívül simán éhen haltak volna a globális turizmus megakadása folytán előálló jövedelemkiesésük miatt. Az egész társadalomnak már réges-régen ebbe az irányba kéne mozdulnia, és nem azon törnie a fejét, hogy a járvány elmúltával, hogyan tér vissza a tengerparti nyaralásokhoz, meg az eszement fapados repülőzéshez. A kultúra alapvető részévé kell tennünk azt a gondolkodást, hogy sokkal kevesebb jár nekünk, hogy a megengedhetőnél négyszer-ötször-tízszer több CO2-t bocsájtunk ki a "fejlett" országokban, de nem csak CO2-t, műanyagot, szemetet, számtalan egyéb mérget, ami miatt a gyermekeinknek esélyük se lesz arra, hogy egészséges emberek maradjanak például, de nem csak arra, egészséges emberi kapcsolatokra sem, mert abban a közegben, amelyben felnőnek már irmagja sincs a valódi szellemi hagyományoknak, például azoknak az ősképeknek, amelyek a férfiasság és a nőiesség szellemi tartalmát valamikor kifejezték. A kultúránk alapvető részévé kell tennünk, hogy nincs hatalmunk sem a természet, sem a mi saját emberi természetünk felett, és ha azt a rendet, amelyből teremtve vagyunk, meghágjuk, akkor apró miszlikekre fogunk szétszakadni és úgy fogunk belezuhanni a nagy sötét semmibe. Én Ferenc pápától nem azt várom, hogy kegyes mellébeszélések hangozzanak el tőle valódi üzenetek helyett, én Ferenc pápától azt szeretném hallani a húsvéti homiliájában, hogy mer valódi kérdéseket felvetni, meri a valódi ellentmondásokat exponálni. Mert ma ez lenne az Egyház dolga, nagyon egyértelműen és nagyon konzekvensen szembemenni azzal az őrültséggel, amelyet az egész globális kapitalista társadalom művel. Ebből a konzekvens és határozott viselkedésből nem látok semmit, csak folyamatos hárítást, terelést, erőtlen locsogást, azt, amit az egész nyugati civilizációt jellemzi, hogy a sz@rával ne kelljen szembenéznie. Meg azt, hogy amikor ezeket a kérdéseket felvetem a püspökömnek, akkor elhajt, mint a legyet. Na, innentől kezdve nekem ez az egész úgy, ahogy van büdös...

Feltámadt Krisztus?

Guantanamera

Az idősebbek biztosan ismernek egy tábortűzi dalt mely kubai eredetű de annak idején meghódította az egész világot az a címe hogy Guantanamera sajnos eléggé retro kategóriába tartozik de egy gyöngyszem azért - sokkal több figyelmet érdemelne. A hivatalos magyar fordítás csak az első, a második és az ötödik versszakot tartalmazza, de én most készítettem egy nem hivatalosat is amely teljes. Nem énekelhető viszont szavalható ha valakinek van kedve hozzá. Fogadjátok szeretettel húsvétra:

Egyenes törzsű pálmafák közt
Egyszer igaz emberré válok
Verseket szakít ki belőlem
A pálmafás út amelyen járok

Minden vers mint egy zsoltár fénylik
Zöldje remény vöröse láng éget
Sok érzékeny sor mint sebesült őz
A völgyben lel majd menedéket

Fehér rózsákat ültetek el folyton
Percnyi szünete sincs a virágzásnak
Aki segít annak adok belőle
De nem igaz hogy senki másnak

Hiszen akik engem folyton tépnek
Én azoknak sem ültetek gyomot
Én rajtuk is egy-egy szál virággal
Hófehér rózsával hagyok nyomot

Hiszem a nélkülözők sorsával
Egyszer majd összeforr a sorsom
Tengerből már nem merítek - hegyi patak
Vizével töltöm meg a korsóm

------------------------------

Spanyol az eredeti, de gondolom, hogy azt kevesen értenék, ezért a francia fordítást másolom ide...

Je suis un home sincere
Du pays ou poussent les palmiers
Et avant de mourir
Je veux verser mes vers de l'ame

Mon vers est d'un vert clair
Et d'un rouge flamboyant
Mon vers est un cerf blessé
Qui cherche refuge dans la montaigne

Je cultive la rose blanche
En juin comme en janvier
Pour l'ami sicere
Qui me donne une main franche

Et pour le cruel qui m'arrache
Le coeur avec lequel je vis
Je cultive ni chardon ni ortie
Je cultive la rose blanche

Avec les pauvres de la terre
Je veux faire mon destin
Le ruisseau de la montagne
Me plait plus que la mer

Nem rossz

Én megteszem Érted
Mert semmi rossz sincs abban
Ha elég mélyről tör fel Belőled e vágy
S mered beazonosítani magadban

Minusz százezer

 A minusz százezerről akkor sem fogom állítani, hogy a számegyenes jobb oldalán található, ha rendeleti úton kötelezővé teszik a pozitív életérzést. Inkább pusztuljak el becsületesen most, mint hogy elvihorásszak még húsz évet egy diliházban!

Drámai fordulat

Egész nap csak pakolok, rendet teszek magam körül. Nem tudom, hogy mi ez - a kezdet vége vagy a vég kezdete - de hogy drámai fordulat, ahhoz nem férhet kétség...

Van az ember becsülete...

Tele van a világ nagyon mutatós, nagyon csicsás, de valójában borzasztó, vállalhatatlan dolgokkal, amelyekbe iszonyú könnyű belecsúszni, utána egy életet eltölteni benne, és a végén köpheti szembe magát az ember, hogy mekkora egy majom volt 70-80-90 éven át. Illetve jóformán ilyen dolgokból épül fel minden. Nincs semmi olyan, ami mellé jó szívvel oda lehetne állni, követni lehetne. Van az ember becsülete, hogy megküzdi ezt a lehetetlen világot, nem adja el a lelkét neki, keresi és vállalja valódi belső emberi természetét mindazokkal a hamisságokkal szemben, amelyek mindenhonnan, minden formában és minden mennyiségben áradnak felé, sokszor teljesen megtévesztő, szépnek, jónak látszó külalakban. Van az ember, aki engedi hogy az ő belső természete, az ő szuverén, autonóm természete kibontakozzék benne a körülötte nyüzsgő csoportok, kényeztető kábító dinamikáival, tömegpszichózisaival szemben - van az ilyen ember és csak az, csak ő, más semmi és senki! Ha ez az ember ahelyett, hogy az egyetemes rend és küldetése szerinti dolgát tenné, beburkolózik a társadalom kínálta biztonság érzetekbe, akkor maga is a hamisság részévé válik. Ennek a társadalomnak a viselkedésével tulajdonképpen csak szembemenni lehet - mindenkinek meg kell találnia a szembemenése módját. Az a mód egyébként ott van benne csak általában nincs bátorsága az illetőnek hogy nyúljon hozzá! Az emberré válás a szellemi értelemben vett felnövekedés mindig szembemenés a fejlődésben megrekedt és ezért törvényszerűen hanyatlásra, pusztulásra ítélt közeg szuggesztióival, nagyon komoly és határozott ellenük szegülés. Nagyon könnyű bármelyik kényelmet hozó, biztonságérzetet keltő irányzatra, kezdeményezésre rácuppanni, nagyon könnyű tobzódni bennük, kitüntetett figyelmet szentelni rájuk, hogy a valódi feladatunkkal ne kelljen szembenéznünk, de hát erre, tényleg erre kaptuk az életünket? Az ilyen kezdeményezések, irányzatok csapdák, amelyeket a környezetünk állít, hogy belesétáljunk és elmerüljünk az általános iszapban, a rendszer, a gépezet részévé váljunk, egy az emberiséget kinyírni készülő fasiszta társadalom részévé. Nagyobb kudarc lehetősége senki előtt sincs, mint hogy ezt a csapda helyzetet nem ismeri fel, nem tudatosítja, nem veszi elég komolyan, hogy mi származhat belőle, és az élete - bár a társadalom szemszögéből nézve sikeresnek tűnhet - végül is egy mesterséges, létidegen, gyilkos folyamat erősítésére megy el, egy kábulatban telik az első perctől az utolsóig tulajdonképpen.

Kell erről beszélni, nagyon komolyan gondolkodni, eszmélni, mert a viselkedésünknek, a pozíció foglalásunknak, az üzenetünk tisztaságának nagyon komoly szerepe lesz, és nem a ködbe vesző jövőben, hanem belátható időtávon belül. Rajtunk is múlik, hogy az emberéletek milliót, akár milliárdjait követelő kataklizmák előszeleire, mennyire válik érzékennyé a közgondolkodás, lesznek-e olyan változások benne, amelyek következtében a potenciális áldozatok száma tud akár nagyságrendekkel is csökkenni. Hiszem, hogy rengeteg lehetőség van a kezünkben, de azt is érzem közben, hogy az összes nagyon könnyen kipereghet - mint a homok - az ujjaink közül ha nem figyelünk magunkra eléggé. A belső fókusz borzasztóan fontos, az összeszedettség amely lehetővé teszi, hogy a személyes érés értelmezhető folyamatai játszódjanak le bennünk, hogy ne csak a társadalom fehér zaja visszhangozzék bennünk. Nagyon messze vagyunk még ettől az intenzív önazonosságtól pedig nagyon nagy tétje van a meglétének vagy a hiányának. Törekedjetek Ti is erre a figyelemre, tudatosan vállalni belső önmagatok folyamatos jelenlétét és szolgálatát, akit a társadalom most - azzal hogy a személyes helyett a fogalmi felé irányítja mindenki tekintetét - elrejt Előletek is, zavarja össze Bennetek is azt a természetes igényt, mely a hozzá való kapcsolódásra kötődésre irányulna. Ami minden másnál fontosabb mert minden más is arra tud épülni csupán.

Igen a 24-dik órában vagyunk, és a következő évek permanens, sőt valószínűleg fokozódó válságjelenségekről fognak szólni, olyanokról, amelyekhez képest ez a járvány csak előjáték talán. Cselekednünk kell, de a cselekvésünknek kell, hogy legyen egy nagyon határozott alapja, belső indíttatás, eltökéltség hozzá, mert különben az első szellő el fog fújni minket. Nem tudom elhinni, hogy az életem csak annyi, hogy élvezzem ki az egyre szűkülő, egyre inkább leépülő akár anyagi, akár mentális, akár szellemi kényelmet bízva abban, hogy valami azért maradni fog ezekből legalább addig, amíg az életem tart. Nem tudom elhinni azt sem, hogy a döntéshozók odafent vannak - szerintem odafent egy majomház van, akit a közvélemény rángat expliciten vagy impliciten, és az holt biztos, hogy nem lesz értékelhető, önálló kezdeményezése senkinek közülük. Rettenetesen irritálnak azok a szemléletek, melyek szerint a kis ember legyen kicsi, és csak a közvetlen környezetével foglalkozzon, másra ne is gondoljon, függetlenül attól, hogy ezek a szemléletek milyen ruhába vannak öltöztetve, meg honnan erednek. Azt érzem, hogy a legkülönbözőbb hatalmi struktúrák iszonyatos rombolást végeztek az önbecsülésünkön, elképzelhetetlennek tartjuk, hogy meghatározó, sorsfordító személyiségekké váljunk akár - semminek se merünk neki látni, amit nem csinálnak legalább százezren körülöttünk. Hogy mit kell tenni konkrétan azért hogy a világ folyamatai gyökeresen megváltozzanak, azt én sem tudom, de azt tudom, hogy a ránk szuggerált, teljesen reménytelen, sablon létmódok darálásánál sokkal többet hordozunk magunkban, talán rejtett, de mindenképpen felébreszthető, munkára fogható képességeket. És azt is tudom, hogy az ébredésnek a nagyon komolyan vett önbecsülés mellett a nagyon komolyan vett alázatos befelé, a személyes felé forduló figyelem, engedelmesség lehet a kiváltója. Mert még a másik felé forduló figyelemnek is az az alapja - aki magára nem tud figyelni, az nem tud figyelni senki másra se. Nem tudom széttárni a kezem, hogy nahát elpusztulunk, milyen kár, nem tudom azt mondani, hogy rendjén van ezt a kérdést betemetni homokkal meg sárral, mint a zsanai olajkutat, és csak a közvetlen környezetünk ideig-óráig tartó boldogságáért munkálkodni. Nem tudom azt mondani, hogy meghatározó 1%-ot a vezetőink alkotják, mert egész biztos vagyok abban, hogy mi mindnyájan a meghatározó 99%-hoz tartozunk, és nem az ő gazdasági érdekeik, hanem a mi következetlenségünkön, az odaszánásunk hiányán, meg a gyávaságunkon bukik meg minden. Nem vagyok vallásos, de Jézust példaképnek tartom, ő nem kezdett el mentegetőzni az eszköztelenségével, tette azt, amit tudott, amit ő maga tudott, és lett belőle valami. Persze nem bántok senkit, hisz ezek a dolgok az én fejemben is csak most kezdenek pislákolni, de talán van még pár jó évem, és hátha összeáll más is, mint ami eddig nem állt össze, ha elég becsületesen élek. Nagyon világosan szembe kell nézni azzal a ténnyel hogy egy olyan korszakba volt szerencsénk születni amikor tényleg esik szét minden. És nagyon világosan szembe kell nézni azzal, hogy ebből milyen feladatok adódnak. Mert nagy a gyanúm, hogy egészen másmilyenek mint amilyeneket eddig hittünk...

Ahol fény van...

 Ahol fény van, ott van árnyék is.

Ahol árnyék van, ott van fény is.

A borzasztó az, amikor csak árnyék van.

De olyan nincs!

Invázív faj?

Egyébként nem gondolom hogy mi emberek inváziv faj lennénk. Az igaz hogy bennünk van az inváziv hajlam de azt meg lehet haladni ha figyelünk magunkra. Számtalan példa van rá voltak és vannak most is olyan egyének és közösségek amelyek teljes mértékben tisztában voltak vagy vannak a határaikkal és nem nyújtóznak tovább. Ez egy reális mélyen emberi jellemző - létezik bennünk ez a képesség! Más kérdés hogy a nyugati civilizáció valószínűleg minden eddiginél jobban eltávolodott tőle az önmagával és a környezete realitásaival összhangban lévő élettől és nyilván személy szerint minket is nagyon eltávolított attól. Mi tényleg eldobtuk az agyunkat mi tényleg gyarapszunk és növekszünk ész és minden kontroll nélkül és ezért a mi kultúránknak tényleg vége lesz hiszen az már réges-régóta nem kultúra (művelés) hanem kizsákmányolás még az is amire azt mondjuk hogy művészet meg vallás még az is egy merő borzalom csak. Számomra az nem kérdés hogy ennek mennie kell engem inkább az foglalkoztat hogy hogyan fog bekövetkezni a váltás a mostani és az eljövendő között és hogy abba a váltásba hányan fognak meghalni. Ha valamiért érdemes küzdeni akkor azért hogy ne mindenki haljon meg - hogy legyenek túlélők elég sokan de legyenek mégis elég világos tudatúak azért olyanok akik tanultak az elődeik hibáiból tényleg és az ő őrültségeiket tényleg soha többé ne akarják újra elővenni. Ezért érdemes élni odafigyelni magunkra a belső indíttatásainkra vagyis valódi szellemi munkát végezni elviselni a nyájból való kiszakadás fájdalmát a máglyán való elégés fájdalmát is. Egyedül ezért. Ha ez a távlat nem lenne nem látnék értelmes célt magam előtt...

Jobb ha tudod

Lassan kezd komollyá válni
Mert eddig leginkább játék volt
Ám mostantól van tétje
Az ember ha hős ha istenlény
A fény utolsó sugarát
Minden áron védje

Mostantól csak Rajtad múlik
Hogy a falak ledőlnek-e
Vagy maradnak állva
Hogy a poklon átvezető
Mennybe vivő keresztutak
Ki lesznek-e járva

Kint a mezőn szorgos kezek
Máglyát raknak csattog hozzá
Fákat dönt a balta
Rakjad Te is jobb ha tudod
Milyen hiszen Téged fognak
Megégetni rajta

Penetráns fájdalmat tudok érezni...

Penetráns fájdalmat tudok érezni, amikor valaki kormányzati döntések kritikájával válaszolja meg például a járvány elleni védekezés sikerességére vonatkozó kérdéseket. Penetráns fájdalmat, mert azt érzem, hogy az illetőnek fogalma sincs arról, hogy a dolgok hogyan működnek, illetve hogyan nem működnek pillanatnyilag. Hogy a kormányzati döntések nem egyebek, mint a társadalom, mint közösség megvalósulatlanságának a termékei, amelyben az ő személyes és legsajátabb megvalósulatlansága ugyanúgy benne van, mint mindenki másé is. Azt nem mondom, hogy én nem viselkedem ugyanígy sokszor, de azt igen, hogy ettől egyáltalán nem érzem magam nagynak, és nem vagyok büszke magamra ilyenkor. Annak ugyanis, hogy valaki mást hibáztat, egyetlen egy oka van, az, hogy magában nem bízik. Nem bízik abban, hogy sorsfordító emberré tud nőni, és változtatni tud a dolgok menetén, vagyis lemondott személyes belső valósága kibontásáról, beállt a zombi bébik sorába és lobogtatja ugyanúgy a vörös zászlót, ahogy a komcsi partizánok, csak ő még annyit se vállal el belőle, mint az utóbbiak, akik legalább vásárra vitték az életüket az eszméikért. És ha valami, akkor ez az igazán nagy baj, és ha valamibe, akkor nyilván ebbe fogunk belepusztulni. Abba, hogy nem hiszünk magunkban, nem hiszünk abban, hogy felmérhetetlen potenciálokat hordozunk magunkban, viszont a kisujjunkat se mozdítjuk, hogy ezek a poetnciálok elkezdjenek kibontakozni bennünk. Ha ebben a világban valami probléma, akkor ez az, illetve ez az egyetlen. Hogy az ember, miközben szépen betagozódott az őt körülvevő civilizált közegbe, és szépen feléli a civilizációs kényelm kínálat összes elemét, legyen az pollitikai, gazdasági, tudományos, művészeti vagy akár vallási természetű, olyan messze kerül valódi szellemi lényétől, mint ide az Alfa Cenaturi, de valószínű, hogy még ezzel is alulbecsültem a távolságot, hisz az utóbbi nincs is olyan messze tulajdonképpen, fénysebességgel utazva 4-5 év alatt el tudnánk jutnánk oda. Én tényleg egy végtelenül szűk értelmezésnek érzem, hogy a vezetőinket vonjuk felelősségre, hiszen a vezetőinket mi választottuk, a mi beteg szemléletünknek is köszönhető az a beteg társadalom, amely folyamatosan majmokat ültet a trónjaira, és utána elégedetlenkedik, hogy miért majomkodnak. Ne áltassuk magunkat azzal, hogy ez a piramis csak a csúcsánál van megrohadva, és ott, ahol mi állunk, egészséges, mint a makk. Nem! Ez a piramis az alapja legutolsó atomjáig rohad, bűzlik, mint a szar mindenütt, ott is, ahol mi vagyunk, és a mi bűzünk ugyanúgy belévegyül a nagy közös bűzbe, mint bárki másé. Az egész járványnak, meg az összes egyéb válságnak, amelyben vergődünk, egyetlen egy oka van, és az önismereti természetű, hogy fogalmunk sincs arról, hogy kik vagyunk, és ezt ne kendőzzük el mindenféle hülye tereléssel a vezetőink korruptságáról, még akkor sem, ha sokan ráharapnak, és nagyon népszerűek leszünk tőle, hisz ilyen szövegekkel mindenki háját meg lehet kenni, de hogy nem fog kijönni belőle semmi az tuti fix, sőt az is, hogy a köd csak tovább fog sűrűsödni tőle, meg a szégyen az életünk végén, amikor majd megkérdezik, hogy minek foglalkoztál Te velük, és mért nem a magad életét becsülted meg. És mért hagytad azt, hogy mások Körülötted folyamatosan hazudjanak, és tereljék el a figyelmet a leglényegesebb dologról, arról, hogy a piramis összes betegsége az alapjaitól sugárzik felfelé, és hogy a csúcsától lefelé sugárzás képe olyan féligazság csak, mint az összes többi torz eszme, amellyel dolgozunk a mütyürjeinken és marhára nem érdekel minket, hogy az a mütyür milyen viszonyban van az egésszel. Az első és legfontosabb dolgunk annak felismerése, hogy a nagy kényelembe mi magunk is megfelejtkeztünk egy csomó kötelességünkről, például arról, hogy dolgokat egyben, és a maguk teljes valóságában szemléljük, hogy egyáltalán nem szentelünk figyelmet önmagunkra, hogy nem vagyunk férfiak, nem vagyunk nők, sőt legtöbbünknek lila ibolyányi fogalma sincs arról, hogy a férfiasság és a nőiesség mit jelent például. Ami itt zajlik körülöttünk, ez az egész úgy biztosan nem változtatható meg, hogy elzavarunk bárkit is a trónról, és bízva, hogy a következő majom majd jobb lesz, őt ültetjük oda. Ezt csináljuk ötszáz éve, erről szólt például a felvilágosodás is, és amelyet az elsötétedések azóta is tartó hosszú sorozatában tényleg az első nagyon jól megfigyelhető, csak éppen azóta is tartó napfogyatkozásnak lehet tekinteni. Nem, ez nem stratégia! A stratégia az, hogy elegendően nagy számú ember döbben rá arra, hogy mennyire meghülyült, mert meghülyítették, és mondja azt, hogy ő tovább nem akar ilyen lenni. Abba ne reménykedjünk, hogy Orbánnak, Merkelnek, Putyinnak, Biden-nek fog megjönni az esze, mert nem, mert ők mind bábok, a mi bábjaink, a mi tudatalattink kivetülései, pont azért van annyira elegünk belőlük, mert magunkra ismerünk bennük. Vagy mi, akik a piramis alapját képezzük, vagy mi térünk észhez, vagy senki, de akkor az a mi hibánk, illetve a rettenetes bűnünk lesz. És abba a rettenetes bűnbe nem akarok beszállni még akkor sem, ha így meg egy kicsit egyedül maradok, amíg nem kapnak mások is kedvet a játék világ elhagyására. Mert így el tudom majd mondani, hogy mentem úgy, ahogy kellett belső indíttatással, hűen ahhoz a küldetéshez, amelyet kaptam, és persze a végén nyilván bele is fogok bukni. Ellenkező esetben meg csak azt tudnám elmondani, hogy minden kiválóan sikerült csak éppen egy tetűnél is gyávább, szarabb teremtmény voltam... 

A világmindenséget fenntartó erők

 A világmindenséget fenntartó erők megrendültek. Bennünk bomlik meg a rend, amikor az igényes, a mély, a szellemi, az eredeti, a magunké helyett a silányt, a felszínest, a bóvlit, a tömegárút, a másét választjuk. Akkor bomlik meg a rend, amikor a bennünk jelenlevő személyes isteni valóság vágyát random véleménnyé silányítjuk, hogy ne kelljen komolyan venni belőle semmit, hiszen véleményből annyi van, mint csepp a tengerben, és így mindegyikre könnyen rá lehet mondani, hogy nem is fontos igazán, pedig dehogy is nem! Bennünk bomlik meg a rend, amikor úgy vesszük át a körülöttünk dúló végtelenül aránytalan és torz szemléleteket, hogy azok aránytalanságaiból, torzulásaiból semmit sem merünk tudatosítani magunkban, hiszen ellenkező esetben harcolni kéne egyedül százak, ezrek, tízezrek, százezrek, milliók, milliárdok eltévelyedése, leginkább pedig a saját rossz beidegződéseink ellenében, az meg roppant frusztráló követelmény - pedig most pont leginkább mégis csak arra lenne szükség! Bennünk bomlik meg a rend, amikor azt hisszük, hogy a mi sorsunkon másoknak kéne változtatni, amikor nem hisszük el, hogy a piramisnak nem a csúcson lévő vezetők, hanem mi magunk vagyunk az alapjai, az összes betegségét is mi magunk eregetjük fel benne. Bennünk bomlik meg a rend, amikor önmagunkból és a létfeladatinkból semmit se merünk elvállalni, amikor a férfiak és a nők sem indulnak el azon az úton, amelyen nemiségük valódi tartalma kibontakozhatna, és ezért nem leszünk sem férjek, sem hitvesek, sem édesapák, sem édesanyák, legfeljebb ilyen-olyan játékosok, létidegen, leszűkített szerepek majmai, mert nem merünk megküzdeni semmit, nem merünk leválni semmiről, egyik edényből a másikba öntjük át magunkat remélve, hogy az edény tehet róla, pedig nyilván semmi köze sincs hozzá. Bennünk bomlik meg a rend, amikor nem gondoljuk végig, hogy mit is akarunk valójában, amikor reflexszerűen beállunk az első utunkba kerülő rohambrigádba, skandáljuk a jelszavait, és gondoljuk, hogy jót teszünk ezzel, miközben önmagunk közelébe se jutunk, vagyis az életünk, a saját életünk tulajdonképpen el se kezdődött még, és akkor meg hogy lehet a jótettnek akár a lehetőségéről is beszélni. Bennünk bomlik meg a rend, önmagunkkal sem kerülünk kapcsolatba, és akkor persze, hogy másokkal se, csak a festék tart össze minket, de hát az mégis csak kevés, idő kérdése csupán mindig, hogy mikor roppanunk meg, és hogy akkor mit hagyunk az utánunk jövő nemzedékre, nyilván ugyanazt a szerencsétlenséget, illetve még nagyobbat, mint amelyikben mi is felnőttünk, mert ha nem változtatunk rajta semmit, akkor még annál is rosszabb lesz, mint amilyen rossz most. Ki fog nekik valódi életesélyt mutatni, valódi utat, valódi távlatot, amelyen el lehet indulni, és lehet menni rajta. És ki fogja elérni, hogy a mutatást észre is vegyék, hogy ne csak az éppen aktuális tébolyok vonalán keringjenek reménytelenül egy tetszőlegesen kis epszilon sugarú buborék képzelt falai közt? Ki fogja elérni, hogy értsék a rendet, saját lényük integráns egységét, és legyen kedvük benne lenni, abban élni? Ne áltassuk magunkat azzal, hogy nincs kudarcba fulladó élet, ne áltassuk, mert aki ebben bízik, annak az élete jó eséllyel már meg is fulladt. Ne legyünk álpozitívak, ne mosolyogjunk, mint a tejbetök, amikor első sorban nem szórakozni, meg strandolni kéne, hanem dolgozni nagy elszánással, nagy odaadással, éber figyelemmel mindenre, ami belőlünk fakad, és tudva, hogy azt egyedül mi fogjuk megbecsülni, ha megtesszük vele, mert a környezetünk biztosan kinyírni akarja csak, de mi a legkevésbé sem lehetünk a csatlósai ebben. Ha valaki egy torz közegen akar segíteni, akkor először is neki magának kell megszabadulnia annak a közegnek az összes belé is égett torzulásától, emberi mivoltában szilárdan kell állnia, önmaga belső, személyes valóságának szikla alapjára kell helyezkednie. Maradandót, időtállót enélkül a szikla alap, illetve a rajta való állás nélkül képtelenség létrehozni. Jelentkezzen, aki már úgy érzi, hogy ott áll, mert van egy pár feladat, amelyet sürgősen el kéne intézni, például az emberiség megmentése ilyen, csak, hogy egyet mondjak  gyorsan...

Érte

Amit a környezetünk, a társadalom elvár tőlünk és díjaz bennünk, az nagyon más, mint amire a lélek indít minket. De aki az utóbbit az előbbinél tartósan kevesebbre tartja, aki nem tesz erőfeszítéseket, hogy belső indíttatásainak életében érvényt szerezzen, az nem fog nyomot hagyni a földön, élete csak biológia értelmű lesz, emberi, szellemi mondanivaló nélkül. A lelkünk indíttatásait pedig úgy érthetjük meg, ha tudatos énünk jó viszonyba kerül vele, folyamatosan figyel rá, bármit is tesz, azt érte vállalja, az ő fejlődéséért, az ő kibontakozásáért. Nem arról beszélek, hogy bizonyos lelki, szellemi szempontokért, hanem arról, hogy a lelke, belső szellemi lénye egészéért, azért az integráns személyes valóságért, aki őt teljesen betölti. Ha valaki ezt a belső közösséget folyamatosan szem előtt tartja, akkor emiatt a külvilággal konfliktusok hosszú sorozatába fog kerülni, de életével minden nap üzenni fog, növekedni fog tőle az értés, a szépség, a szeretet. Ha viszont valaki elhanyagolja azt, és a közege szempontjaihoz való alkalmazkodása válik meghatározóvá a viselkedésében, akkor semmi igazán értékeset nem fog tudni létrehozni, és emiatt egy idő után nagyon mély válságba is kerülhet. Vagy az élete végén kell majd szembenéznie azzal, hogy az időt, amelyet kapott, nem használta fel, ami még a válságnál is egy sokkal-sokkal rosszabb, tragikusabb kimenetel, melyet ezért nagyon jó lenne elkerülni...

Magdolna

Szilveszter estéjén néztem meg a (lőporgyári) Magdolnáról szóló nagyon megrázó filmet. Magdolna a Balaton felvidéken élt a két háború között és a második világháború alatt, különlegesen érzékeny, hívő lány volt, rövid, sorsszerű életet élt, a vége felé már napra pontosan tudta, hogy mikor fog meghalni, pedig teljesen egészséges volt, de valahogy megérezte mégis. A film két napját mutatja be, azt a 12 éves korában eltelt napot, amikor megtudta, hogy egyszer majd vértanú lesz, és az élete utolsó napját, amelynek délutánján egy felszabadító szovjet katona agyon lőtte. Nekem kicsit idegen már a vallásos érzület, mert sokszor nagyon komoly hamisságokat érzek benne, de az ő esetében az élete egy nagyon komoly odaszánásáról volt szó, és ahogy a film ezt bemutatta, abban semmi kivetni valót sem találtam, illetve teljesen belém mart a története, abszolút megértettem őt, egy percet se kellett gondolkodnom rajta, azonnal átjött, hogy egy nagyon fontos dologról ő is pont ugyanúgy gondolkodott akkor, ahogy én gondolkodom most. Szilveszterkor on-line moziztam, de aztán úgy döntöttem, hogy ez a film megér egy írható DVD-t, így az egyik családtagom a múlt héten (legálisan, hiszen fizettem érte) letöltötte nekem. Amikor betettem a DVD-t, hogy belenézzek másodszor is a filmbe, teljesen lefagytam. A film elején ugyanis megjelent egy olyan információ, amely felett elsőre átsiklottam, hogy hol és mikor született Magdolna. Szigligeten és 1921. augusztus 8-dikán. Amiből az augusztus 8-dika az érdekes, hiszen az én születésnapom is erre a napra esik. Magdolna 1945. március 23-dikán halt meg Litéren. Vajon én is valamelyik március 23-dikán fogok meghalni?

Csodálatos nap

Kedveseim! Nem tudom felfigyeltetek-e arra, hogy ma megint csodálatos nap van, idén immáron harmadszor. Bizonyára mindenki tisztában van a csodálatos nap pontos matematikai definíciójával, de azért a biztonság kedvéért leírom. Akkor beszélünk csodálatos napról, ha a dátum évszámában szereplő számjegyekkel kirakható a dátum hónap.nap része természetesen úgy, hogy a hónap és a nap számformátuma is két jegyű. Ilyen nap volt 2021.01.22, és kilenc nappal ezelőtt ugyancsak élvezhettük ezt a jelleget - már aki észrevette - vagyis 2021.02.12-n, végezetül pedig ilyen napra ébredtünk megint ma reggel. Úgy értem, aki tényleg felébredt és tudatosította is magában e nap nevezetességét. Kérek mindenkit, hogy jól becsülje meg, és töltse hasznosan, mert legközelebb csak jövőre fog tudni a dátumban gyönyörködni ismét, igaz az nem csak csodálatos nap lesz, hanem egyben nagyon csodálatos is, hisz akkor a dátumban a 0-ás és a 2-es számjegyen kívül más nem fog szerepelni.

Helyesbítés: Időközben utánaszámoltam, és rájöttem, hogy idén még lesz csodálatos nap, egész pontosan három is. Aki szeretne rájönni, hogy mikor, az gondolkodjék. Aki pedig nem akar gondolkodni, az jelölje ki az egér kurzorral az alábbi sorokat :-)!

2021. október 22.

2021. december 02.

2021. december 20.

Nem az a kérdés

A jó emberek számára nem az a kérdés, hogy győzni fognak-e vagy sem. A jó emberek tudják, hogy győzni fognak, hiszen más nem is történhet velük. Számukra az a kérdés, hogy milyen áron fognak győzni. Bár igazán az se kérdés. Hiszen az életük árán...

Valahol végtelenül szomorú...

Valahol végtelenül szomorú, hogy mi férfiak - akiknek jellemükkel pont a nagyobb távlatokra szóló elhivatottságukat kéne kifejezniük - az igazi sorskérdésekkel való szembenézés elől gyűszűnyi területekre vonulunk vissza, ahol mindenféle mütyürök fényesítésével töltjük el az életünket. Én is nyakig benne vagyok ebben, de látom, hogy milyen szörnyű következmények fakadnak belőle, és nem akarom már. Még nem tudom egész pontosan, hogy hogyan fogok kitörni belőle, én is nagyon hosszú időn át kötődtem ehhez a játék világhoz, és az a nagyon sok idő engem is rendesen behálózott, de remélem, hogy valahogyan azért sikerülni fog. Szeretnék üzenni arról, ami most mindnyájunk életéből nagyon hiányzik, elkényelmesedett, elpuhult, elalélt, rendszer konform, a rendszerbe belemerevedett énemet szeretném meghaladni, levedleni. Érzem, hogy az életemnek semmilyen elv sem lehet az alapja, érzem, hogy egyedül az önmagam belső lényével való személyes kapcsolat szellemi terében fejlődhetek, ha engedelmesen fogadok el minden fordulót, amelyet az ott szerpentinelő, hegyre vezető út leír. A szüleim (mondjuk édesapám nem csak), a tanítóim, a papok körülöttem, az egész közeg, amelyben felnőttem, egy olyan létmódra tanított meg, amelyről most megdöbbenve látom hogy nem válhatok benne azzá, aki valójában, emberi természetem szerint vagyok. 45-50-55 évesen kellett szembesülnöm azzal, ami persze már korábban is derengett, hogy ez a civilizáció engem nem kibontakoztat, hanem elnyom, formába önt, visszavág, megöl. És most itt állok meglőve, mert igyekszem megmagyarázni a gyermekeimnek, hogy ne azt csinálják utánam, amit eddig láttak rajtam, hanem azt, ahová magam is tartok, de alig jut el valami ebből hozzájuk. Vágynak a burokba vissza, mert nem vált evidenciává számukra az, ami az egész természetet áthatja, hogy a virág nyílásához, a madár fészekből való kirepüléséhez hasonlóan egy idő után az embernek is el kell hagynia korábbi zárt tereit. Mert ezt eddig nem látták rajtam, most meg már nem értik, hogy mit akarok, vagy csak nagyon keveset értenek meg belőle. Vágynak a civilizációjuk nem létező, de mégis annak látszó kényelem és biztonság kínálatára, próbálják inkább fenntartani az illúzióikat, az illúziók vélt védettségébe visszahúzódni, mert az könnyebb, mint szembenézni a mindenséggel, meg a saját életük sokkal tágasabb távlataival, amelyek felé fejlődniük kéne. Nem tudom mit fognak ebből az ellentmondásból megérteni addig, ameddig élek, azt meg pláne nem, hogy utána mit. Remélem hogy valamit azért igen, és akkor nem volt kidobott erőfeszítés az, amit magamat leszámítva talán leginkább értük tettem. Illetve, hogy magamért tettem, az is értük volt, mert magamért is azért tettem hogy utána értük is tudjam tenni. Lenézett, lesajnált édesapjuk vagyok momentán - így "bosszulják meg", hogy nem játszom el azt a teddy bear apuka szerepet, amelyben ma a fiatalok az apjukat akarják látni, hogy ne kelljen komolyan venniük őt, mert az kihívást jelentet számukra, és amelybe sajnos általában maga az illető szülő is vidáman belesétál, hisz neki is sokkal könnyebb felületes kapcsolatban lenni valakivel, mint elvállalni érte, a fejlődéséért a pillanatnyi nem megértettséget, a pillanatnyi fájdalmat is. Ne csináljatok bohócot magatokból, és másnak se engedjétek meg, hogy bohócot csináljon Belőletek! Én is csak ezt akarom elkerülni. Soha ne csináljatok semmi olyat, amiről nem vagytok biztosak, hogy Belőletek fakad, és nem valaki más manipulációja Rajtatok. Vagy legalább igyekezzetek ezt szem előtt tartani, és akkor párszor talán sikerülni fog a korrupt, patkány viselkedés elkerülése. Amelybe egyébként, vagyis a tudatos figyelem gyakorlása nélkül játszi könnyedséggel csúszik bele mindenki...

Szépen mondva

Változnak a díszletek is
Semmi sem olyan mint régen...
Vagy inkább ahhoz hasonló?
Azt állítod nincs mentségem?

Kell a mentség a csudának -
Mit is kezdenék vele?!
Majd ha a Föld kettéhasad
Lesz egy gödör dobj bele!

Dobj bele mert nincs már kedvem
Játszani e tűnő fényben
Igaz nem látjuk majd egymást
Ha Te kint vagy amíg én benn

Bent változom tűzzé hővé
Energia lesz belőlem
S minden napnál fényesebben
Fog a mély ragyogni tőlem

Csendjáték

Kilenc nap csendjáték következik, amely időtartamra az írástól is eltiltom magam, ugyanis, ha én elkezdek írni, akkor a csendnek, legalábbis a belső csendnek lőttek. Egyetlen engedmény teszek, hogy naponta írhatok ide maximum öt sort. Leírhatom a legfontosabb gondolatot, amely aznap jött néhány mondatban. Meglátjuk mi sül ki ebből, magam is érdeklődéssel várom...

1. nap

Elég szörnyű a torz közvélemény, amely például a hosszú távú jövőre vonatkozó kérdéseket nem csak gondosan kerüli, de azokat, akik mégis feltennék, megbélyegzi, elmebetegnek nyilvánítja, s mellé mi, akik ebbe belenyugszunk, biorobot üzemmódban működünk, mert a látottat újra játsszuk, de a sajátunkból, a személyesből semmit se vállalunk el, sőt nem is értjük, hogy van olyan, belesimulunk egyik vagy másik közbénázásba, eszünk ágában sincs szembemenni velük, változtatni rajtuk.

2. nap

Nem vagyok kompatibilis ezzel a nyugati világgal, ez most már egész biztos, sőt azt gondolom, hogy senki se az, csak ezt sokan nem merik kimondani, s ezért egy teljesen skizofrén állapotban telik el az életük. Mindenkit meg kell hallgatni, mindent meg kell figyelni, mindent végig kell gondolni, de közben folyamatosan ott kell lenni, bent, mert ami ott hangzik el, az a döntések alapja. Semmi mást nem lehet annak tekinteni, az ember teljesen szétesik, ha nem önmagában bízik leginkább.

3. nap

Ha jelen vagyok saját magam számára, kész azt tenni, ami belőlem, szívem legmélyebb, legvalódibb vágyából fakad, akkor nem történhet velem komoly baj, mert a kibontakozásom, a megvalósulásom felé vezető folyamat le fog játszódni az életemben, vinni fog a célja felé. Megijedek sokszor attól, hogy milyen nehéz küldetésem van, hisz annyi mindentől meg kell válnom, de mégis egyszerű ez, semmilyen különleges követelménye sincs, csak az önazonosság, a belső lényemmel való szép, elfogadó kapcsolat.

4. nap

Ez a nap elúszott, egyfolytában hánytam. Az egész nyugati civilizáció egy gigantikus méretű deviancia a létezése első pillanatától kezdve. Jó kérdés, hogy ezzel a felismeréssel mit tud kezdeni az, aki itt nőtt fel, és az élete abban gyökerezik. Igyekezhet leválni róla, függetlenné válni a szemléleteitől, többé nem építeni rá, élete fókuszát átvinni az egyetemesre, belső önmagára, a benne lakó isteni lényre, csak neki engedelmeskedni, egyetlen dolgot akarni: eggyé válni vele. De az nagyon nehéz! Nekem legalábbis...

5. nap

Tényleg azt érzem, hogy az egész eddigi életem vakvágányon futott. Nyaralgattam, pihengettem, meg mindenféle kis szar hülyeséggel foglalkoztam, amikor azt kellett volna kitalálni, hogy 8-10 milliárd ember életesélyeinek megtartásához milyen tudati változásokra van szükség ebben a globális társadalomban, és azokért a tudati változásokért minden tőlem telhetőt megtenni. Például kíméletlenül szóba hozni a nehéz kérdéseket az összes terelés, hárítás, félresúlyozás ellenében, meg a gyermekeinket is megtanítani arra, hogy ennél nincs fontosabb. 58,5 éves vagyok és látom napnál világosabban hogy nem azt csináltam amit kellett volna - tulajdonképpen köze se volt hozzá. Elég gáz ez, sőt durva nagy gáz! Most egy kicsit bele is szédültem, hogy ezt ilyen szép világosan leírtam... B@ssza meg! (Ez több, mint öt sor, de lesz@rom.)

6. nap

Nem is lenne semmi baj, ha beállnék a társadalom valamelyik hazugság rendszerébe, lenne rögtön egy kis nyáj, amelyik díjazna - rögtön nem csak büntetne mindenki. Hurrá - nem fogok! (Ma nem használom ki az öt sort, ezzel kicsit kompenzálom a tegnapi túlszaladást.)

7. nap

Mérges vagyok a nyugati civilizációra, mert átvert engem is, mert az elején még én is bíztam benne, hitegettem magam, hogy csak velem van a baj, de nem. Szétpukkadt körülöttem a buborék, s most nagyon hiányzik a védelme, egy illúzió volt, amely eddig elszigetelt a sötét, hideg éjszakától de mostantól ezt soha sem fogja megtenni velem. Max annyi történhet, hogy pár nap múlva, amikor majd túl leszel ezen a sokkon, szépen elkezdesz ragyogni ebben a nagy sötétségben, Drága Gyuri Csillag!

8. nap

El kell dobni az illúziót, hogy mi itt Európában egy elég biztonságos helyen élünk. Ez ad nekünk némi jó érzést, de közben meg is akaszt minket abban hogy a valódi helyzetre s annak minden nagyon is valóságos borzalmára ráébredjünk, s abból egy egészen új tudatosság alakuljon ki bennünk. Mostani jó érzésünk levét a gyermekeink fogják meginni, ha tovább alszunk kellemesen, és amiatt elmulasztjuk azoknak a feladatoknak az elvégzését, amely az ő normális életkörülményeik megteremtését célozná.

9. nap

Nem lett igazi csendjáték ez sem, mert - főleg egy magánéleti körülmény miatt - sokat cseteltem egy barátommal közben, de attól még hasznosult. Pár démonnal megküzdöttem közben, de hát a démonok azért vannak, hogy az ember küzdjön velük. Biztosabb vagyok magamban, készebb a belső hang követésére, kicsit megerősödtem a kilenc nap alatt. Az ember igyekezzen a saját életét élni még akkor is, ha az borzasztó nehéz, még akkor is, ha máglyára küldik érte. Még akkor is, ha pont azok küldik máglyára, akiket a legjobban szeret.

Még egy üzenetet írtam, a 6-dik napon, az 5-dik napi sorokra célozva

Az alábbi üzenet az első sokk volt tegnap este, bár nem kellett volna nagyot ütnie, hiszen annyira nem ért váratlanul, hiszen ezt a forró kását kerülgetem sok éve, csak eddig ilyen tisztán, ilyen egyértelműen még nekem se volt bátorságom kimondani. Elég egyértelmű az, amit mégse merünk világossá tenni sem magunk, sem mások számára, hogy a Föld erőforrásai ugyanúgy végesek, ahogy a technikánk meg a gazdaságunk is csak véges számú problémát tud megoldani, és ezeket a határokat - ráadásul - egyre jobban közelítjük is. Ha így folytatjuk, nem a ködös jövőben fogjuk elérni azokat, hanem belátható időn belül, akár még a mi életünk során, de a gyermekeink, az unokáink élete során egész biztosan szörnyű katasztrófák fognak következni halmozódó megoldatlanságainkból. Vagyis az, ahogy most élünk, az egész létmódunk nem egy jövő kompatibilis létmód, a tudatosságunk mai szintje ahhoz kevés, hogy 8-10-12 milliárd ember túl tudja élni vele a xxi-dik századot. És ha ez a felismerés napnál világosabban felragyog bennünk, akkor egyetlen dolog válik mindennél fontosabbá, az, hogy lehetőleg még a dominók végső borulása című láncreakció kezdete előtt a tudatosságunk egy minőségileg magasabb fokára jussunk. Nem néhány ember, mert azzal nem érünk semmit, hanem legalább a kritikus tömeg, egy olyan meghatározó szelete a társadalomnak, hogy róluk ez a folyamat már önmagát erősítve folytatódjék. És ezt a folyamatot vagy mi fogjuk animálni, kikristályosítani, akik egy kicsit már látjuk, hogy mi zajlik körülöttünk, vagy senki - ez a szomorú igazság! Ne várjunk az angyalok érkezésére! Rossz hírem van ugyanis: mi vagyunk az angyalok! Vagyis az életünk központi törekvése most a xxi-dik század elején, ha embernek akarjuk tartani magunkat, nem lehet más, mint arra a minőségileg magasabb fokú tudatosságra jutás, amely nyilván nagyon komoly ellenállásokba fog ütközni, mert az egész rendszer, amely körülöttünk van a hárítások, a terelések, a félre súlyozások végtelenül szövevényes rendszerén keresztül foggal-körömmel védi magát, de ezt a szellemi harcot mégis csak fel kell vállalni az utánunk jövőkért, akiket már így is rettenetesen megterheltünk, hiszen egy szinte élhetetlen bolygót hagyunk rájuk, egy olyat, amelyik most sokkal rosszabb állapotban van, mint egy generációval korábban volt, és egy olyan társadalmat, amely semmivel sem lett jobb, mint például a második világháború legsötétebb éveiben volt, mert ugyanolyan körülmények között, mint amilyenek akkor voltak, most is pont ugyanúgy viselkedne. Mi vagyunk a nemzedékek sorában az első, akiknek a két világégés utáni konjunktúrában adottak voltak a feltételek, hogy a jövőt kitalálják, de nem éltük velük. Inkább éltünk az ölünkbe hulló ideig-óráig tartó kényelemmel és a látszat biztonságokkal, és ráadásul még a gyermekeinket is beleneveltük ebbe a punnyadásba, nekik se mondtuk el, hogy annyi szellemi erőfeszítés, amennyit mi tettünk, kevés lesz a túléléshez, de még ahhoz is, hogy emberként haljanak majd meg. Ennek kell most nagyon gyorsan véget vetni, abba kell hagyni az életünk mütyürjeinek a fényesítését, szépen rá kell döbbenni a felelősségünkre, amely nem csak ultra rövid távon, meg nem csak a környezetünk tetszőlegesen kis epszilon sugarú környezetében mutatkozik meg. A demagóg, hülye álvallások, a szenteskedő szép szövegek meg az ideológiák szajkózása, de legjobb esetben is csak a felszín karcolászása helyett fel kell vetni az lényegi kérdéseket, venni kell a bátorságot a mélyre menésre, nagyon szépen fel kell vállalni egy csomó konfliktust is, el kell kezdeni az érdemi, a becsületes, az emberhez méltó , tartalommal is bíró párbeszédek lefolytatását. Vagy ezt csináljuk nagyon elkötelezetten, nagyon beleállva, nagyon határozottan, és akkor nem éltünk hiába, vagy készíttessünk magunknak dísz sírhelyet és írjuk ki rá, hogy itt nyugszik egy kupac szar, illetve a földi maradványai.

Újévi fogadalom

Tegnap megnéztem a lőporgyári Magdolnáról szóló filmet. A vallásos érzület, amely őt jellemezte, nem az én világom, de az érzékenységének és a létfeladatának az a nagyon világos és nagyon egyértelmű elfogadása, amelyet gyakorolt, bizonyára megkerülhetetlen követelmény mindnyájunk életében. Látom előre, hogy milyen fájdalmak érhetnek, és nagy valószínűséggel sok közülük valóban el is fog érni, sőt bizonyára olyanok is, amelyekre most nem számítok, de egyszerűen képtelen vagyok kitérni előlük. Pont úgy, ahogy Magdolna sem tudott kitérni a rá váró áldozat elől. Vannak egérutak, amelyekről önszántunkból le kell mondanunk, bármennyire is kínálják magukat, bármennyire is természetesnek és elfogadhatónak tűnnek, sőt javasoltak lennének a társadalom vagy annak valamelyik szegmensének mércéje szerint. Számomra az a közöny, amellyel a létmódunk fenyegetettségeivel szemben viseltetünk nem tolerálható picit se, mert e tolerancia legcsekélyebb mértéke is azt jelentené, hogy az utánunk jövőkre nem gondolunk, hogy valódi szellemi munka helyet carpe diem mütyüröket fényesítünk csak, olyan erőforrásokat és olyan egyensúlyokat élünk fel, amelyekkel nem is rendelkezünk, hiszen a gyermekeinknek és az unokáinknak kéne meghagyni azokat világos üzenettel együtt, hogy miként használják fel őket. Egyelőre ott tartunk, hogy erőforrások és világos üzenet helyett csak egy nagy rakás szerencsétlenséget hagyunk rájuk, mert derogál nekünk komolyan venni az életünket, mert inkább sodródunk bele mi magunk is olyan álidentitásokba, amelyeket egy felbomló társadalom kreál, hogy elfedje a valódi identitásában megvalósulni vágyó ember hiányát. Mindent meg fogok tenni azért, hogy erről a borzalmas ellentmondásról szóljak, beszéljek róla minden létező fórumon, ahol erre a legkisebb lehetőség kínálkozik, ezt a tudatunkba sok évszázad szisztematikus programozottságával felépített falat bontsam még akkor is, ha attól meredeken fog lecsökkenni maradék kis népszerűségem is, amelyet eddig korrupt kis odasimulásokkal itt-ott azért megkerestem magamnak. A nyugati civilizáció így, ahogy most van, nem egy életképes formáció - egy érett embernek, egy szellemi lénynek abba nem szabad gyökeret eresztenie, sőt annak egyetlen alrendszerébe se, illetve ha már gyökeret eresztett benne valaki (mindnyájan), akkor az illetőnek el kell kezdenie nagyon gyorsan átültetnie magát. Az embernek a maga személyes valóságát kell komolyan vennie, és azt, amire őt benne lakó személyes isteni valósága indítja. Hisz isten képére és hasonlatosságára lettünk teremtve, vagyis részesültünk ugyanabból a természetből, tehát ugyanabból a teljességből is, aki ő, a személyes isten, a személyes mindenség úgy, ahogy kezdettől fogva létezik és létezni is fog örök időkön át. Lehazudhatjuk ezt a hasonlatosságot, de attól nem lesz jobb semmi, sőt minden csak sokkal rosszabb lesz tőle. A lőporgyári Magdolna áldozatával megegyező minőségű áldozatra készülve szeretném maradék kis életem úgy, olyan határozottsággal, olyan egyértelműséggel és olyan tudatossággal, olyan méltósággal élni, ahogy ő is tette, ahogy ő is készült 11 éven át az életét beteljesítő utolsó napra.

Én így kezdem a 2021-es évet, ez az én újévi fogadalmam!

Tűz és víz

Jártam a szabadság csúcsait
Hittem az erőben a hőben
Hittem hogy a tűz fellobban
Minden sziklában s kőben

Járom a szabadság útjait
Tudom hogy nincs még vége
De nem tudom hogy kezemben
A kő még mindig ég-e

Elmosta arcomat a könny
Vagy csak hűtötte a pára
Bárhogy is volt esőfüggöny
Került szívem ablakára

Esőfüggöny ömlő zápor
Bánatom oltotta lágyan
Engedtem sőt szinte kértem
Hogy enyhítse forró vágyam

Enyhítette amíg álltam
Esőtől lett őszi ködben
De nem lesz belőlem ember
Ha kell nekem az a köd benn

Víz vagy - rendben - én meg vulkán
Föld izzó tüzes haragja
Következő nemzedékek
S korok energiája magja

Öntözz de közben változz gőzzé
Pusztíts de pusztulj Te is velem!
A fájdalmat el lehet viselni
Én már régóta ismerem

Boldog Új Évet!

Boldog Új Évet mindenkinek! Bár elképzelhető hogy a boldogság bizonyos nehézségek között fog megteremni de gondolom emiatt nem kéne lemondani róla!

A terepfutó imája

Én istenem bátor terepfutóvá

Szökkenő szarvassá tegyél engem

Ne kelljen szégyenszemre a völgyben

Az emelkedők lábánál remegnem

Bátor terepfutóvá olyanná

Aki könnyedén átkel a vízmosáson

Szíve vágyát követi fut fel a másik partra

Hogy az erdőből még többet lásson

Ki felfut a partra sőt a hegytetőre is

Élvezi a fényt a színt a széles távlatot

Azokkal eggyé válik maga is fény lesz

És szín és széles kibomló távlat ott

Istenem tégy engem sportolóvá

Kit jó szív és segítőkészség jellemez

Aki az előtte elbukónak kezet nyújt

Biztatja őt - a terepfutó jellem ez!

Tégy bátor futóvá ki állja a sarat

És tudja mi a titkok titkának nyitja

A nehézségeket saját személyisége

Önmaga fejlődésére fordítja

Istenem tégy engem futószentté

Amikor letérdelek egy kis virághoz

És meghatódva fogadom az áldást

Melyet számomra az a kis virág hoz

A hosszú húsz órás trailt lefutni

Bizony szükségem lesz erőre

Istenem add hogy az erőm ne öljön

Hogy jobb nemesebb ember legyek tőle

Oltóanyag koronavírus ellen

Az előbb olvastam egy posztot arról, hogy mennyire veszélytelen a koronavírus elleni oltás annak ellenére, hogy rekord idő alatt fejlesztették ki, mert egy olyan technológiára épül, amelyik már 5-6 éve ismert, tehát ne gondolja senki, hogy csak úgy hipp-hopp összetákolták, nem a vírus kerül be a szervezetbe, hanem annak csak egy ártalmatlan összetevője, amely viszont kiváltja az immunválaszt ugyanúgy, ahogy a valódi fertőzés kiváltaná, tehát felkészíti a szervezetet, és emiatt képes lesz védekezni éles támadás esetén is. Hú, de jó, ez a rémálom, amely majd egy éve rajtunk van, tehát lassan megoldódni látszik, az ember már megint győzött, jobbak vagyunk a betegségeknél is, ismét bebizonyosodott a tudomány óriási ereje - hurrá! Mielőtt elöntene minket az örömmámor hangsúlyozom, hogy semmi okunk sincs ujjongani. Nincs olyan emberi szervezetbe történő beavatkozás amely ne járna kockázatokkal. Nincs és nem is lesz soha. Töménytelen mennyiségű betegséggel küszködünk, egyáltalán nincs szó arról, hogy a tudomány a sérülékenységünk fölé kerekedett volna. Oltani se lehet a végtelenségig mert az immunrendszer egy idő után teljesen meg fog zavarodni a sok össze-vissza rángatástól, könnyen lehet, hogy már most is az elvi határ közelében járunk. Nagyon fontos érteni hogy az oltások legfeljebb átmeneti megoldást jelentenek, amíg nem találunk ki jobbat, hosszabb távon nem lehet rájuk építeni. Hosszabb távon egyetlen esélyünk van, az hogy elkezdünk normálisan élni. Nem majom módra a társadalmunk reflexei szerint, hanem tudatosan belülről, a saját személyes valóságunkból, abból a végtelenül mély és gazdag lélek szövetből, sőt a mindenségnek abból a személyes jelenlétéből, akit mindnyájan hordozunk. És akivel a találkozás mindnyájunk számára oly felkavaró és rémisztő, hogy mindnyájan fejvesztve menekülünk előle tulajdonképpen, mindnyájan próbáljuk bepréselni azt a hihetetlen, elképesztő szellemi tartalommal bíró, a mindent, az egészet képviselő lényt gyufás skatulyányi képzetekbe, ahelyett aki ő valójában, de ennél reménytelenebb vállalkozásunk tulajdonképpen nem is lehetne. Ezt tesszük ahelyett, ami valóban segíteni tudna, a tudatos, normális, ebből a belső gazdagságból fakadó életbe, a saját teljes életünkbe való bekapcsolódás helyett, mert amit most csinálunk, nagyon nem az. Összhangban lenni a világ és önmagunk belső rendjével amiről most jóformán nem is tudjuk hogy mit jelent, hisz soha nem is próbáltuk megérteni, hisz ez az értés, az érzék a belső rendre valaha megvolt, de azóta teljesen kiveszett a társadalmunkból, nem láttuk senkin, nem hallottuk senkitől, abszolút fehér folt a számunkra. Megyünk külső dolgok, mások által ellesett gyakorlatok, szokások, elvek, tanítások vonalán, de soha sem a magunk, a mi saját belső személyes valóságunkat tisztelve, megbecsülve, figyelve, érezve, követve. Pedig az egyetlen esélyünk az utóbbi. Más esélyünk nincs. Az oltás nem esély az oltás legfeljebb szükséges rossz lehet. Ezt nagyon fontos látni! Ha megint elkövetjük azt a hibát, amelyet a nyugati társadalom sorozatban követ el, mióta létezik, hogy fellélegzünk, mondván, hogy megvan a megoldás, holott egyáltalán nincs, a közelébe se jutottunk, akkor megint nem értettünk meg semmi abból az üzenetből, amelyért a járvány lett. Ha megint csak oltóanyagot fejlesztünk ki, de értést, érzékenységet magunkban emberi természetünkkel, belső lényünkkel való jobb kapcsolatunkért nem, akkor megint hiába haltak meg milliók. Ha ezt az egészen másmilyen követelményt soha se fogjuk megérteni, akkor az összes tevékenységünknek, amelyet most csinálunk, semmi értelme sincs. Semmi. Ha idáig soha nem fogunk eljutni, akkor nem érdemes dolgozni, nem érdemes gyógyítani, tanítani, gyereket szülni, gyereket nevelni, enélkül az értés nélkül minden fel fog bomlani nagyon rövid időn belül, káoszba fogunk süllyedni, képtelenek leszünk úrrá lenni a képződő zavarokon. Vigyázzunk, vigyázzunk, vigyázzunk nagyon. Lehet, hogy lesz jó oltásunk, annyira jó, hogy nyerünk vele egy pici időt, de ne higgyük, hogy bármin is túl leszünk vele. Örüljünk, hogy csökkenni fog a járványveszély (ha ez bekövetkezik tényleg), de ne térjünk vissza ugyanoda, ahol előtte voltunk, rendüljünk meg, lássuk be, hogy úgy, ahogy eddig éltünk, ezután már nem élhetünk, hogy más prioritások, más feladatok vannak mindnyájunk előtt, átvezetni nem csak magunkat, hanem ezt az egész globális társadalmat egy egészen másmilyen létállapotba, tudatállapotba, hogy senki ne húzzon fel falakat magában e követelménnyel szemben, ne tegye fel a kezét, hogy én eddig, és nem tovább, hogy mindenki sokkal nagyobb elkötelezettséget és felelősséget érezzen a bolygó összes élőlénye iránt, hogy felismerjük, mennyire gáz a nyugat élősködése ezen a bolygón, hogy felismerjük benne a mi magunk élősködését is, hogy mennyire a részévé váltunk ennek a rettenetes, agresszív rendszernek, hogy mennyire kiszolgáltattuk magunkat neki, mert olyan sok mindennel ellátott minket, felismerjük a magunk tehetetlenségét is, és hogy elborzadjunk tőle, és az a borzalom minket is egy egészen más minőségű és másmilyen tudatosságú élet felé vezessen.

Az én karácsonyi ajándékom

Az én karácsonyi ajándékom egy gyönyörű futás volt ott, ahol általában is futni szoktam, a Börzsönynek azon a részén, melyet a Zebegény - Malom völgy - Török mező - Gubacsi hálás - Nagymaros - Rigó hegy - Remete barlang - Dobozi orom - Zebegény vonal határol. A járvány miatt nagyon lecsökkent a mobilitásom, a lakásom és az attól 3 km-re lévő munkahelyem közvetlen környezetén kívül egyedül idejárok, mert ide minimális vonatozással is el tudok jutni. Ja, és Zebegény gyönyörű kiindulópont vagy végcél, de talán nem fedek fel nagy titkot, ha elárulom, hogy igen gyakran mind a kettőnek választom a Dunakanyar e sírni valóan kedves települését. Tulajdonképpen egy nagyon pici futó birodalomról van szó, melyet egy 7 x 3 km-es téglalappal simán le lehet fedni, de mégis nagyon a szívemhez nőtt. Nagy csúcsok nincsenek rajta, és ezért nagy egybe szinteket se lehet teljesíteni, a legtöbb az, ha valaki Nagymarosról felfut a Szent Mihály hegyre vagy a Hegyes tetőre, ott az útvonaltól függően 3,5 vagy 4 km-en el lehet érni kb. 400 méter szintemelkedést - ez a maximum. Viszont kisebb emelkedők akadnak bőven, és a futó utakat lehet variálni, 8 km-től akár 30 km-ig rengeteg lehetőség van úgy, hogy az embernek nagyon meg se kell erőltetnie a fantáziáját. Tudom, hogy ez nem az a stílus, amely sokak érdeklődését felkelti, megértem a fiatalabbakat, akik változatosabb futásokat és helyszíneket keresnek maguknak, de én már egy ilyen kis terület felfedezését is tudom élvezni, meglátni minden alkalommal valamelyik arcát, amely soha sem pont olyan, mint korábban volt, de azért hordoz valami ismerőset is mindig.

A mai futásom kicsit rendhagyó módon Nagymarosról indult, mert hiányzott már a Hegyes tető megfutása, aztán le a Köves mezőre majd a Gubacsi hálás és Török mezőn át Zebegény következett. 17 km, és a szint java az elején megvan, ezt a változatot ünnepnapokra tartogatom, mert még soha nem sült el rosszul, tuti tipp, ha valaki örömfutásra vágyik. Nem voltak sokan az erdőben, de azért még futókkal is találkoztam, meg pár kirándulóval, az egyikük a Julianus kilátó tetején megkínált mákos bejglivel majd kérésemre le is fényképezett. Jó időt kaptam, a nap is megvillant olykor, legalábbis lehetett tudni, hogy hol bujkál, ami már nagy előrelépés az előző másfél hónap szürke ködvilágítása után. Sárból is volt bőven, de jelentem, hogy egy kicsit csökkent a mennyisége, mert hoztam haza magamon belőle. A patakba nem estem bele csak majdnem, de azt nem jegyzik fel sehol, tehát nincs jelentősége. Fényképek tömegét nem csatolom e poszthoz, mert az elmúlt egy hónapban annyi gyönyörű fotót láttam a terepfutás csoportban, hogy az minden bátorságomat elvette a fényképezéstől, elő se mertem venni a telefonom futás közben. Próbáltam a szöveg bájával ellensúlyozni kicsit a képek hiányát - nem tudom sikerült-e...

Kedves Terepfutók! Boldog Karácsonyt! Legalább olyan boldogat, mint amennyire az enyém volt e tökéletes napnak, illetve a tökéletes futásnak köszönhetően!

Még egy karácsonyi vers

Olyan nehéz elengedni
Pedig annyira nincs semmi értelme
Inkább beszélgetni kéne egy pohár bor mellett
Mert így csak lyukra fut az elme

A kapcsolatok nem jönnek létre
A világot összetartó erők megrendülnek
Nem értjük mért jött ránk ez a világjárvány
Miközben a dominók egyre dűlnek

Lassított filmen nézzük végig
Mindnyájan a saját pusztulásunk
Ennyi lenne az életünk? Nem kéne
Hogy valami mást is lássunk?

Lássuk például hogy amíg mi kint bábozunk
Hogyan szenved hogyan küszködik bennünk a lélek
És meghalljuk a régi gyermekhangot a mi régi hangunk
Amellyel szelíden azt mondja: Félek

Lássuk hogy mi történik ott belül
Ne csak ezt a main stream bóvli külvilágot
Melyet a rendszer pillanatnyi működés érdekében
Lényegében csonkig visszavágott

Lássuk hogy a temérdek sunnyogásból
Hárításból nem fognak összeállni valódi képek
A felénél ott hagyott drámákból nem lesz katarzis
És akkor a díszletek hozzá hiába szépek

Mennyből az angyal... Ki? Mi? Hol?
Pásztorok ha akartok menjetek nyugodtan előre
Nekem még dolgom van - a halott kis Jézust
Valahogy fel kell támasztanom egyelőre

Karácsonyi vers (és próza)

13 éve nincs karácsonyom
De nem is hiányzik hisz előtte se volt soha
Mert azt a bábszínházat amelyet ilyenkor szokás játszani én nem nevezném annak
Hogy lehet ünnepelni ott ahol nincs figyelem nincs megértés
Ahol csak díszletek és elvárások vannak

Hogy lehet ünnepelni ott
Ahol családok úgy robbannak szét mint a bomba
A repesz darabok pedig ráverődnek a ház fehér falára
Vagy nem mert összetartja őket a cukormáz
Mely tegnap még nyúlós volt
De megszilárdult mára

Ha azt hiszed hogy valamiféle
Keserűség van bennem nagyon tévedsz
Boldog tudok lenni minden reggel amíg a teámat megfőzöm
És elfogyasztom egy kanálnyi mézzel
Az a kiskanálnyi méz
Bennem mind felszívódik
Belőle egy csepp se vész el

Karácsony van?
Akkor tedd össze két kezed
És gondolj azokra, akiknek nincsen
Nem karácsony de egy kanálnyi méz se
És imádkozz hogy magányukat
És a persze a sajátjukét is
A sok ünneplő család
Egyre jobban értse

Abban az életszakaszban vagyok amikor egy kicsit kezdek torkig lenni ezzel az év végi hajcihővel miközben egész világosan látszik hogy alapvető dolgokat nem teszünk meg egymásért főleg pedig azért hogy még sokáig élhessen ember a Földön. Van varázsa az ünneplésnek de ha nem születik belőle egy nagyobb tudatosságú felelősségvállalás egymásért és a jövőnkért akkor - sajnos - nem sokat ér.

Nameste

A társadalmunkat és a családjainkat egyformán súlyos zavarok hatják át, ráadásul ugyanazok a zavarok, illetve ugyanarról a tőről fakadnak. Többségünk soha nem jut el odáig, hogy ezeket a zavarokat felismerje, kimondja, de ezzel egyáltalán nem használ, sőt kergeti bele az őrületbe a környezetét is, amiből járvány lesz, globális felmelegedés, hülye gyerek szintű politikai kultúra, szír háború, gigacégek tudatmódosító propagandája, meg a jó ég tudja még, hogy mi minden csapás. És valahol az embernek döntenie kell, hogy az élete mi, sodródás ezzel a vörösiszappal vagy kísérlet arra, hogy kiússzon belőle a szilárd partra. A szilárd part nyilván az ő személyes, a környezetétől független belső valósága. Amiről nagyon nehéz elhinni, hogy létezik, de az élet tulajdonképpen akkor kezdődik, amikor valaki erre mégis csak képes lesz. Ez az istenhit egyébként, amelyet az összes nepáli , akik úgy köszönnek egymásnak, hogy Nameste (köszöntöm a benned lakó istent), sokkal jobban tud, mint az úgynevezett keresztény Európa, akinek fogalma sincs arról, hogy mi lakik az emberben, sőt még a leghalványabb sejtésnek sem engedi meg, hogy ezzel kapcsolatban kifejlődjék benne. És helyette bohóckodik a templomokban...

A lélek fókuszába

Ahol a föld és az ég,
A tűz és a víz, a gondolat és az érzés összeér,
A lélek fókuszába, ahol a hős a félelmével játszik,
Mezítláb és fedetlen fővel lépj be most oda, és ámulj,
Mert ott a mindenségnek minden fénye látszik!

Látszik, hogy ki voltál,
És látszik az is, hogy ki lesz Belőled,
Ha majd rászánod magad végre a boldogságra,
Ha majd a mélység nem csak lehúz, de lelkesít is,
Hogy szárnyalj felette, míg rá nem lelsz
Magadban a szebb világra

Mert a világ, az igazi,
A nagy a tágas Benned van,
Kint csak gyönge utánzata tűnik fel,
Félelemből szőtt álvalóság nehezedik Rád ott
A benti mezőkre figyelj, mikor felettük átsuhansz,
Figyeld, hogyan változnak, vagy inkább Te változol, 
S ezért - bár ugyanazt a tájat nézed folyton -
Mindig másmilyennek látod.

Marad az egyenes

Jobban örülnék, ha nem lenne háború, és csordogálhatna tovább minden a maga kis nyugodt, kiszámítható medrében - de van! Van és szétdúlja a látszat kapcsolataink összes báját, a bábszínházainkból cirkuszt csinál, ránk szabadítja a vadállatokat, vagy - ami még rosszabb - belőlünk hívja elő a szörnyet, akit már rég legyőzöttnek hittünk, viszont kiderült, hogy dehogy is, csak pihent, szunnyadt bennünk, és várta a kedvező alkalmat, hogy újra felébredjen, hát most itt van, tombolhat megint. És tombolni is fog, hisz annyi sok éven át hazudtuk neki, hogy nem létezik, hogy attól teljesen megkergült, nem bír magával, és egyszerre zúdítja ránk az összes baját, mert eddig olyan szépen elkerültük őt, csak hát a kerülést sem lehet folytatni akármeddig, egyszer elfogynak a kerülőutak, és akkor nincs már hová menni, marad az egyenes és az, hogy lépés indulj!

9 és fél nap csend

Kilenc és fél nap csend. Ma este 8 órakor - amikor a kijárási tilalom kezdődik - ki fogom kapcsolni a mobilomat és a számítógépemet és néhány kikerülhetetlen és nagyon rövid kommunikációtól eltekintve úgy is fognak maradni 227 órán keresztül. Ezt az időszakot a lehető legnagyobb visszavonulásban csendben szeretném eltölteni legfeljebb olyan egyszerű önellátó háztartási vagy sport tevékenységekkel amelyek a belső figyelem gyakorlását nem akadályozzák sőt még serkentik is. Ki vagyok én az engem felnevelő civilizációtól függetlenül saját szuverén szellemi valóságomban? Belső lényem a bennem lakó isteni személy mit kap és mit nem kap meg tőlem? Amit nem kap meg pedig szüksége lenne rá azt mért vonom meg tőle? Milyen a viszonyom másokhoz a társadalomhoz a társadalomban zajló folyamatokhoz? Azok sodornak engem vagy pont ellenkezőleg - képes vagyok hatni rájuk? Jó vagy rossz a viszonyom a környezetemmel a természettel beleértve saját emberi természetemet is? Mennyiben jó mennyiben rossz? Mért olyan amilyen? Mi fontos nekem? Mi mellett kiért akarok kiállni? Melyek azok a hamis kötődések amelyektől már rég meg kellett volna szabadulnom? Ezek csak példák olyan kérdésekre amelyek sokszor felmerülnek bennem és remélem hogy ez alatt az idő alatt picit közelebb kerülök majd a válaszokhoz is. Nem gondolkozni akarok rajtuk hanem velük lenni magammal lenni találkozni azzal aki bennem ezeket a kérdéseket folyamatosan felteszi. Kérlek Benneteket adjátok nekem ezt az értékes időt hogy a járvánnyal járó amúgy is visszafogottabb életvitelt tovább csendesíthessem és utána reményein szerint nyugodtabban tudjak visszatérni közétek. Köszönöm!

Silence for 9 and a half days. At 8 o'clock tonight when the curfew starts i will switch off my mobile and my PC and - except for few unavoidable and fast manageable communication need - they will stay like that for 227 hours. This period i would like to spend in full retreat in complete silence doing only so simple things like householding my upkeep some sports which do not block the inner attention even help me to get more focused. Who am i in my own autonomous spiritual reality independently from the civilized world which has brought me up? What do i give and what don't i give to the devine person who lives in me? What not - though he would need it - why don't i give him? How is my relation to the society and to the "evolutions" running there? Am i driven by them or the opposite - i have some influence on them? What relation i have to my environment to nature - my own human nature is included in it? Is it a good relation or a bad relation? In which respect is it good and in which respect is it bad? Why is it good or bad?  What is important to me? What or whom do i want to stand for? What are the corrupted links in my life which i should have dismissed already long time ago? These are only few examples for the questions which pop up often in me and i hope that during these days i will get closer to the answers too. I am not going to think about them. I'd like to be with them to be with myself to meet my inner being who raises them all the time. Please give me this precious days so that i could futher deepen the silence that the pandemia has brought upon us and hopefully i could return among you a bit more calm afterwards. Thanks a lot!

Environment anxiety

Ez a fiatalok új betegsége. Illetve betegségnek mondjuk pedig csak egyszerű életösztön amely néhányukban akik még nem kábultak el teljesen feltámad...

A fiataloknak komolyan kéne venniük hogy a sorsuk az ő kezükben van ugyanakkor nagyon nehéz feladat számukra megküzdeni azzal a hárítással amely az egész társadalmat mélyen áthatja és így aztán őket is hisz ők is itt nőttek fel. Egyfelöl teljesen jogosan felzaklatja őket a felnőtt társadalom közönye és tehetetlensége másfelől tudat alatt ők is hárítják a szembenézést a helyzetükkel mert kevésnek érzik magukat ahhoz hogy változtatni tudjanak rajta és akkor már inkább ne legyen vagy legalább ne lássák a problémát. Teljesen normális reakció egyébként mind a kettő mert ami nem normális az a mi a felnőttek viselkedése. Akik gyerekeket szülünk mert milyen édi és rögtön utána olyan problémákkal terheljük meg őket amelyekkel mi magunk nem vagyunk hajlandóak foglalkozni. Nem az a csodálkozni való hogy ebből lelki sérülések fakadnak hanem az hogy csak ennyi. Illetve az hogy csak ennyit veszünk észre belőlük. Valaha volt becsületesen megdolgozott élet nyugodt örekséggel de az már a múlté. Mert abban a társadalomban amely ilyen nagyságrendű problémákat hagy a következő generációra senki se mondhatja hogy becsületesen megdolgozott a nyugdíjáért. Itt mindenki és nagyon becstelenül egy csomó mindent elsunnyogott és annak a sunnyogásnak a levét a gyermekeink fogják meginni. És akiben van egy ici-pici szép érzék az ezt legalább bevalja és nem hazudik tovább a csapból folyó vízsugárral. És próbál elindulni a felismerése nyomvonalán és próbál valamit megtenni abból ami már réges-rég dolga lett volna. Például próbál utána járni saját korruptsága gyökereinek és próbál kikeveredni belőlük. Próbálja megérteni hogy hol és min csúszott félre az élete mit nézett be mi derogált neki. És próbál egy kicsit kevesebb önámítást gyakorolni mint eddig. Próbál leválni erről a tömeggyilkos civilizációról próbálja elhagyni azokat a biztonság és kényelem érzeteket amelyeket neki köszönhet de amelyeknek az égvilágon semmi alapjuk sincs és nem is volt soha és próbál autonóm érett személlyé válni ahelyett a majom helyett akivé hagyta hogy a közege nevelje. Mert az hogy most elborít minket a szemét és felforr a klíma nem magától lett hanem attól hogy mindnyájan lelkesen beálltunk a fogyasztók sorába ahelyett hogy minimális szellemi munkát végezve ráébredtünk volna arra hogy ez a rendszer így ahogy most van egy őrültség és hiába érünk el gyönyörű díjazható eredményeket benne attól még mint emberek nyugodtan maradhatunk jó nagy nullák is. Na ez a szomorú és ezért vannak a gyermekeink a drága gyermekeink most rohadt nagy sz@rban. Mert mi odatettük őket...

Drága Gyermekeim!

A nyugati civilizáció a nagy felfordulások civilizációja. Akinek nem elég bizonyíték erre az első két világháború, meg az első két tömegpszichózis (a kommunizmus és a fasizmus), az nézzen körül és lássa meg a harmadikat mind a kettőből. A harmadik világháborút, amely az orrunk előtt zajlik, és a harmadik tömegpszichózist, a liberalizmust, mely sodor minket bele folyamatosan az előbbibe, és nagy erővel, olyan erővel, amellyel tulajdonképpen csak egy tébolyult képes hatni, tömegeket feláldozni valamelyik eszme oltárán, ahogy például ezt Hitler megtette a zsidósággal. Persze ez nem feltétlenül látszik elsőre a nagyvárosok fényűző boltjain, fenszi kávézóin, nyüzsgő sétáló utcáin, de hát - mint tudjuk - a látszat sokszor csal. Most például, hogy itt van a nyakunkon ez a vírus, amellyel nem tudunk semmit se kezdeni, már egy kicsit kezd látszani is. Kezd látszani, hogy tulajdonképpen még egy diktátor, sőt még nyomor se kell, ahhoz, hogy egy milliárd ember meghülyüljön, ezt meg tudja velünk tenni az elbizakodottságunk, meg az abból fakadó tiszavirág életű jólétünk is. Most ugyanis semmi más nem zajlik, mint egy olyan fejlődés, amelynek nulla távlata van, illetve valamit majd kell csinálni akkor is, amikor ez kiderül, de azokra a lehetőségekre én csak szívet tépő borzalommal tudok gondolni, mert az az ember minden eddiginél súlyosabb lealacsonyodásával lehet egyenlő.

Szeretném, ha ezt a távlattalanságot, illetve a mindennél borzalmasabb távlatokat megértenétek, és szeretném, ha legalább Ti nem állnátok be egyik majomcsapatba se, amelyik ezt a lehetetlenséget most élteti, sőt azt szeretném, ha Ti lennétek ebben a sűrű ködben a fény, a tudatosság szikrái, azon kevesek közé tartoznátok, akiknek az életétől a jövő még kapna egy utolsó esélyt. A rendszerben nincsenek tartalékok, a rendszer az utolsó morzsákat darálja le. A vezetők között sokan látják, hogy milyen bajok vannak, viszont nincs mozgásterük cselekedni, mert itt demokrácia van, és először is szavazatokat kell szerezniük, illetve azokat megtartaniuk, vagyis senki sem tud átverni semmilyen népszerűtlen dolgot, pedig most pont azt kéne, átverni egy csomó itt és most nagyon fájó és népszerűtlen dolgot, ha életben akarnánk maradni hosszabb távon is - úgy tűnik, hogy nem akarunk. Korlátozni kéne a fogyasztást, az utazásokat, a hústermelést, a lakhatást. Mert annyi, amennyit most fogyasztunk hétmilliárd embernek nem jut, sőt még a töredékének se hosszabb távon. De ezt ez a rendszer a társadalom mai tudatosságának a szintjén képtelen megcsinálni, mert aki ilyesmivel áll elő, azt rögtön leszavazzák. Vagyis egyetlen módon van kiút, úgy, hogy ha a társadalom tudatossága változik meg. A társadalom tudatossága persze azoktól a világméretű csapásoktól, amelynek a veszélyei már tornyosulnak, talán képes valamennyit változni, de egyrészt nem biztos, hogy egy csapás önmagában elegendő, másrészt nem biztos, hogy meg kéne várni, amíg 10 számjeggyel leírható számú ember hal meg azért, hogy a maradéknak valami elkezdjen pislákolni. Szumma szummárum, jobb lenne, ha nem a csapásoktól növekedne a tudatosságunk, hanem attól, hogy tudatosan leválunk a körülöttünk zajló őrültségek mindegyikéről még akkor is, ha azok a maguk kis álbiztonságuk látszatával erős motivációt jelentenek, hogy az általuk eltartott nyájba betagozódjunk, és elkezdünk belülről, emberségünk valódi gazdagságából, valódi mélységeiből, valódi tartalmából élni. Igen, szembe menni az egész világgal, szembe menni ezzel az egész iszonyatos eltévelyedéssel, amelyet most produkálunk, és amelyre rámondjuk, hogy milyen szép és jó, miközben itt és most talán szépnek és jónak tűnik, de ha csak kicsit messzebbről nézzük, akkor a szélesebb perspektívának köszönhetően rögtön kiderül róla, hogy iszonyatos gazság. És ezen a politikusok nem fognak változtatni, mert a politikusok bábok, úgy ránganak, ahogy mi rángatjuk őket. Ezen a társadalom érése, felnövése tud segíteni, egy olyan folyamat, amelyet senki nem tud kiváltani csak én meg Ti. Lehet, hogy kevésnek érzitek magatokat ilyen feladathoz, sőt biztos, mert mitől ne éreznétek magatokat soknak, de akkor sincs más megoldás, ezt kell tenni, ehhez kell felnőni, más értelmes célja nem lehet az életnek, mert minden más az értelmes célról való lemondással, a gépalkatrésszé válással egyenlő. Az életetekben e kettő közül tudtok választani. Vagy a felnövekedés a világ megváltására, illetve legalább arra, hogy a világmegváltás folyamata Rólatok is elinduljon, Tőletek is erőt nyerjen, vagy az emberi értelemben való teljes megsemmisülés, egy távlattalan technokrata hatalmi gépezetben sokakkal együtt kinyírni azt, ami a szellemi emberből még megmaradt. Ha így nézzük az egyik kicsit nehéz, a másik nagyon szar. Na, most akkor melyik legyen? Ecc-pecc-kimehetsz...

A társadalom programjai szerint...

Nagyon nagy bajnak érzem, hogy az életünk lényegében a társadalom programjai szerint zajlik, átvesszük azt, amit a környezetünk tesz, kívülről szedjük fel az impulzusokat, amelyekből élünk, és emiatt függővé válunk a külvilágtól, miközben az, hogy mi magunk, a mi szellemi lényünk mit szeretne, mire vágyik, szóba se jön, és ugyanígy szóba se jön, hogy a másik embernek is van egy belső világa, belső lénye, és annak is meg kéne kapnia a teret a növekedéséhez. Mindent leöntenek, elnyomnak, megfojtanak bennünk a kollektív reflexek, a társadalom sémái, a szokások, az előítéletek, a beidegződések, nem bontakozik ki a személyes én, nem hangzanak el a személyes üzenetek, és ettől minden végtelenül egysíkúvá és silánnyá válik - ezt az egysíkú és végtelenül silány világot látjuk magunk körül megjelenni mindenütt. Mi magunk, a lelkünk, a szellemi lényünk fejlődése viszont közben elveszik, nem növekedünk, nem válunk önazonos, önmagunk belső vágyaival azonos lényekké, teljes meghasonlottságban telik el a drága idő, amelyet biztosan nem erre kaptunk. Tudatos, határozott, állhatatos, de nem feszült, valamennyire oldott, játékos, de mégis kitartó belülre figyelés, az életünk becsületes, teljes odaszánása a saját belső fejlődésünkre, az üzeneteink megfogalmazására majd kimondására, talán ez lehet az egyetlen cél ma az ember előtt. Hogy leváljon arról a szűk gondolat és szemlélet rendszerről, amelyben felnőtt, hogy annak alapvetéseit ne tegye meg egyben saját élete alapvetéseinek is, hogy ne engedjen túl nagy befolyásolást semmilyen külső erőnek se magán, hogy higgyen magában, a saját talentumaiban, saját kincseiben, saját kibontakozásra váró adottságaiban, amelyek nem e civilizáció számára fogják őt hasznossá tenni, hanem egyetemes értelemben fogják őt szép lassan hőssé, az életen maradandó nyomot hagyó szellemi emberré változtatni...

A személyes kétségbeesés csendjében...

Hogy lehet a társadalom közösségi tudatában mély változást kiváltó életet élni? Hol vannak azok a potenciálok, amelyek erre képessé teszik az embert? Hogy lehet ezekhez a potenciálokhoz eljutni, aktivizálni azokat? Hogy lehet a jelenségekről a mély okokra átvinni a figyelmet? Hogy lehet szembesíteni az európai embert egész eddigi történelme alapvető félrecsúszásával? Ha nem megyünk elég mélyre, le egészen a rossz alapvetésekig, akkor csak kozmetikázni fogjuk a jelenségeinket, de azzal nem fogunk elérni semmit. A száguldó mozdonyt megállítása sokkal több odaszánást igényel. A cél, hogy mindenki megértse azt az alap ellentmondást, amely miatt a borulást folyamatosan generáljuk, mindenki megértse, hogy hogy mért veszi át a rossz mintákat és gyakorolja azokat a nap 24 órájában, mindenki megértse, hogy amíg a társadalom kényelem és biztonság kínálata fontosabb számára, mint a valóság egészével való személyes kapcsolata, addig egész egyszerűen haszontalan lesz minden tevékenysége, mert az előbbi egész egyszerűen egy olyan kör, amelyen belül nincs élet. A civilizációnk egészéből, az összes módszeréből és folyamatából való végletes kiábrándulás nélkül csak egy egérlyukban tudunk keringeni. A kétségbe esés az ember alapállapota, mely feltétlenül szükséges ahhoz, hogy termő élete legyen. Egy csepp reményt sem szabad helyezni semmibe, ami innen való, reményt az ember belső lényébe szabad helyezni, merni kell vele kapcsolatot teremteni, vagyis merni kell olyat tenni, amiről a környezetünk nagy erőkkel és az első pillanattól kezdve folyamatosan és végtelenül agresszív módon nevel le mindenkit. Aki meri ezt a drámát élete alapjává tenni, az hatni fog. Lehet majd akár szeretni, akár gyűlölni őt emiatt, de semlegesnek maradni senki se lesz képes vele szemben. Aki meri ebből a drámából eredeztetni minden tettét, az akarva akaratlanul is ki fogja borítani a bilit, mert látszani fog rajta, hogy az ő országa már nem e világból való. Botrány lesz körülötte minden helyzet megosztó személyisége lángoló kardként fog rendet vágni, de nyomában meg fog születni egy új szellemi valóság, egy új személy, a teljességet hordozó új lény, aki már a körön kívül lesz, és aki ezért valóban emberként, sőt isten-emberként tudja majd viselni sorsát, és felmutatni azt, aki igazán és egyedül csak ő, és senki más...

The stones themselves...

Egészen elképesztő, hogy a legalapvetőbb kérdésekről mennyire nem akarunk beszélni. Mennyire nem akarunk beszélni arról, hogy a minket felnevelő civilizáció nem a valaha létezett leghatékonyabb, hanem inkább a legagresszívebb formáció, hogy a felelőtlenség, amely által az emberiség még soha nem került olyan közel a kihalásához, mint most, mennyire tetten érhető évszázadok óta minden jelenségében, hogy önmagával, az ember belső rendjével mindez idáig egyik társadalom sem került olyan mély meghasonlásba, mint ez az Európából indult globálissá vált téboly, amely valódi kultúrák, az övénél sokkal mélyebb közösségek, az övéinél sokkal tágasabb világlátások, nyelvek százait, ezreit gyűrte maga elé, tette őket egyenlővé a földdel. Nem beszélünk ezekről a kérdésekről, mert mindenki érzi, hogy maga is sáros benne, mindenki érzi, hogy tévedett, hogy mégsem szilárd alapra, hanem egy rohadt nagy mocsárra építette fel az életét, amikor ennek a civilizációnak az alapvetéseit tette meg a saját élete alapvetéseinek is. Ez az őrült nagy gáz, amelyet senki nem akar bevallani, és ebből lesz az iszonyatos hallgatás, a válasz nélküli síri csönd, amelyben zajt kell csinálni, hogy ne legyen olyan elviselhetetlenül nyomasztó az üressége. És csináljuk a zajt, és telepakoljuk mindenféle csecsebecsével az űrt, meg magunkat, hogy jól mutassunk, hogy elfedjük a saját kudarcunkat, ahova ennek a rezsimnek magunkat feláldozva jutottunk el. És nem lehet valódi párbeszédeket kezdeni, mert rettegünk attól, hogy akkor szörnyű dolgok derülnének ki, és szervezzük a kötelező fesztiválokat és folytatjuk a kötelező mellébeszéléseket, és engedjük, hogy a fizetett szónokaink teleharsogják az agyunkat, és nem engedjük, hogy aki ennek az egész őrületnek a tényére figyelmeztetni szeretne minket, annak a szava eljusson hozzánk. A prófétáinkat leintjük, kiközösítjük, kigúnyoljuk, sőt ki akarjuk gyógyítani őket a bajukból, ezért elmegyógyintézetbe zárjuk őket. (Miközben a normális emberek nagy tömegeit kéne elmegyógyintézetbe zárni leginkább.) Vagy csak egyszerűen magukra hagyjuk őket, hadd legyenek jól el a maguk kis hülyeségével, nekünk semmi közük hozzájuk. Hárítunk, hárítunk, hárítunk, mint a gép, bújunk vissza a Föld alá nehogy egy kis fény elérjen minket, nehogy a kérdések, a valódi kérdések a látómezőnkbe kerüljenek. És játszuk tovább a bábszínházainkat a semmi színpadán. A világ eddigi legszánalmasabb lényei vagyunk, és ha ezt nagyon rövid időn belül nem fogjuk fel, akkor tényleg nem lesz miről beszélni tovább. Mert most még van, de a beszéd lehetőségének is az utolsó óráit éljük, mert ha most mindenkibe, aki mondana is valamit, belé fojtjuk a szavát, akkor holnap nem fog megszólalni senki. És akkor holnap helyettük tényleg a kövek, meg a vírusok, meg a legkülönfélébb természeti katasztrófák fogják elmondani, amit tőlük szíveskedtünk nem meghallani...

 Az indexen ismét megjelent egy gyomorforgató cikk 

Hadviselés terrorral – az egyetemes, kötelező és véget nem érő dzsihád

címmel, mely az arab terrorizmus jól megfigyelhető jelenségeit, mint általában is, az iszlám háborús tanításaira vezeti vissza. Előveszi a Koránt és pontról pontra végigmegy benne olyan verseken, amelyek a tanok erőszakos terjesztéséről szólnak majd hozzácsap egy kis tömegmédiát meg egy kis pszichológiát és máris kész a leves, amellyel nyakon lehet önteni az átlagembert, és el lehet hitetni vele, hogy a biztonságáért jobb lesz ha együttműködik az úgynevezett jóléti államok (valójában hatalmon lévő erőszak szervezetek) vezetőivel. Elfedve ez által azt a tényt, hogy az okok sokkal-sokkal összetettebbek, és bőven részét képezik a fehér ember és a társadalmának a világ hegemónia törekvései is, vagyis azt, hogy itt a vallással meg a lélektannal harsogni csak egy óriási torzítás, illetve egy nagyon féloldalas és szűk értelmezés, amely a propaganda minden formáját általában is jellemzi, és amelyből eddig jó még nem fakadt. Most se fog. Ha nem értjük meg nagyon hamar, hogy valójában mi történik körülöttünk, ha azt csináljuk, amit belénk vert a körülöttünk lévő álvalóság, és a nehéz kérdések elől visszahúzódunk a béke kis szigeteire, ha megtépázott személyes kis nyugalmunk maradványainak életben tartása fontosabb, mint az a lélekfejlődés, amelyet konfliktusos eseményekkel való becsületes szembenézés kiváltana, akkor bele fogunk csúszni egy már most is tartó és háború eszkalációjába, amelyből győztesen természetesen senki sem fog tudni kikerülni...