Van az ember becsülete...

Tele van a világ nagyon mutatós, nagyon csicsás, de valójában borzasztó, vállalhatatlan dolgokkal, amelyekbe iszonyú könnyű belecsúszni, utána egy életet eltölteni benne, és a végén köpheti szembe magát az ember, hogy mekkora egy majom volt 70-80-90 éven át. Illetve jóformán ilyen dolgokból épül fel minden. Nincs semmi olyan, ami mellé jó szívvel oda lehetne állni, követni lehetne. Van az ember becsülete, hogy megküzdi ezt a lehetetlen világot, nem adja el a lelkét neki, keresi és vállalja valódi belső emberi természetét mindazokkal a hamisságokkal szemben, amelyek mindenhonnan, minden formában és minden mennyiségben áradnak felé, sokszor teljesen megtévesztő, szépnek, jónak látszó külalakban. Van az ember, aki engedi hogy az ő belső természete, az ő szuverén, autonóm természete kibontakozzék benne a körülötte nyüzsgő csoportok, kényeztető kábító dinamikáival, tömegpszichózisaival szemben - van az ilyen ember és csak az, csak ő, más semmi és senki! Ha ez az ember ahelyett, hogy az egyetemes rend és küldetése szerinti dolgát tenné, beburkolózik a társadalom kínálta biztonság érzetekbe, akkor maga is a hamisság részévé válik. Ennek a társadalomnak a viselkedésével tulajdonképpen csak szembemenni lehet - mindenkinek meg kell találnia a szembemenése módját. Az a mód egyébként ott van benne csak általában nincs bátorsága az illetőnek hogy nyúljon hozzá! Az emberré válás a szellemi értelemben vett felnövekedés mindig szembemenés a fejlődésben megrekedt és ezért törvényszerűen hanyatlásra, pusztulásra ítélt közeg szuggesztióival, nagyon komoly és határozott ellenük szegülés. Nagyon könnyű bármelyik kényelmet hozó, biztonságérzetet keltő irányzatra, kezdeményezésre rácuppanni, nagyon könnyű tobzódni bennük, kitüntetett figyelmet szentelni rájuk, hogy a valódi feladatunkkal ne kelljen szembenéznünk, de hát erre, tényleg erre kaptuk az életünket? Az ilyen kezdeményezések, irányzatok csapdák, amelyeket a környezetünk állít, hogy belesétáljunk és elmerüljünk az általános iszapban, a rendszer, a gépezet részévé váljunk, egy az emberiséget kinyírni készülő fasiszta társadalom részévé. Nagyobb kudarc lehetősége senki előtt sincs, mint hogy ezt a csapda helyzetet nem ismeri fel, nem tudatosítja, nem veszi elég komolyan, hogy mi származhat belőle, és az élete - bár a társadalom szemszögéből nézve sikeresnek tűnhet - végül is egy mesterséges, létidegen, gyilkos folyamat erősítésére megy el, egy kábulatban telik az első perctől az utolsóig tulajdonképpen.

Kell erről beszélni, nagyon komolyan gondolkodni, eszmélni, mert a viselkedésünknek, a pozíció foglalásunknak, az üzenetünk tisztaságának nagyon komoly szerepe lesz, és nem a ködbe vesző jövőben, hanem belátható időtávon belül. Rajtunk is múlik, hogy az emberéletek milliót, akár milliárdjait követelő kataklizmák előszeleire, mennyire válik érzékennyé a közgondolkodás, lesznek-e olyan változások benne, amelyek következtében a potenciális áldozatok száma tud akár nagyságrendekkel is csökkenni. Hiszem, hogy rengeteg lehetőség van a kezünkben, de azt is érzem közben, hogy az összes nagyon könnyen kipereghet - mint a homok - az ujjaink közül ha nem figyelünk magunkra eléggé. A belső fókusz borzasztóan fontos, az összeszedettség amely lehetővé teszi, hogy a személyes érés értelmezhető folyamatai játszódjanak le bennünk, hogy ne csak a társadalom fehér zaja visszhangozzék bennünk. Nagyon messze vagyunk még ettől az intenzív önazonosságtól pedig nagyon nagy tétje van a meglétének vagy a hiányának. Törekedjetek Ti is erre a figyelemre, tudatosan vállalni belső önmagatok folyamatos jelenlétét és szolgálatát, akit a társadalom most - azzal hogy a személyes helyett a fogalmi felé irányítja mindenki tekintetét - elrejt Előletek is, zavarja össze Bennetek is azt a természetes igényt, mely a hozzá való kapcsolódásra kötődésre irányulna. Ami minden másnál fontosabb mert minden más is arra tud épülni csupán.

Igen a 24-dik órában vagyunk, és a következő évek permanens, sőt valószínűleg fokozódó válságjelenségekről fognak szólni, olyanokról, amelyekhez képest ez a járvány csak előjáték talán. Cselekednünk kell, de a cselekvésünknek kell, hogy legyen egy nagyon határozott alapja, belső indíttatás, eltökéltség hozzá, mert különben az első szellő el fog fújni minket. Nem tudom elhinni, hogy az életem csak annyi, hogy élvezzem ki az egyre szűkülő, egyre inkább leépülő akár anyagi, akár mentális, akár szellemi kényelmet bízva abban, hogy valami azért maradni fog ezekből legalább addig, amíg az életem tart. Nem tudom elhinni azt sem, hogy a döntéshozók odafent vannak - szerintem odafent egy majomház van, akit a közvélemény rángat expliciten vagy impliciten, és az holt biztos, hogy nem lesz értékelhető, önálló kezdeményezése senkinek közülük. Rettenetesen irritálnak azok a szemléletek, melyek szerint a kis ember legyen kicsi, és csak a közvetlen környezetével foglalkozzon, másra ne is gondoljon, függetlenül attól, hogy ezek a szemléletek milyen ruhába vannak öltöztetve, meg honnan erednek. Azt érzem, hogy a legkülönbözőbb hatalmi struktúrák iszonyatos rombolást végeztek az önbecsülésünkön, elképzelhetetlennek tartjuk, hogy meghatározó, sorsfordító személyiségekké váljunk akár - semminek se merünk neki látni, amit nem csinálnak legalább százezren körülöttünk. Hogy mit kell tenni konkrétan azért hogy a világ folyamatai gyökeresen megváltozzanak, azt én sem tudom, de azt tudom, hogy a ránk szuggerált, teljesen reménytelen, sablon létmódok darálásánál sokkal többet hordozunk magunkban, talán rejtett, de mindenképpen felébreszthető, munkára fogható képességeket. És azt is tudom, hogy az ébredésnek a nagyon komolyan vett önbecsülés mellett a nagyon komolyan vett alázatos befelé, a személyes felé forduló figyelem, engedelmesség lehet a kiváltója. Mert még a másik felé forduló figyelemnek is az az alapja - aki magára nem tud figyelni, az nem tud figyelni senki másra se. Nem tudom széttárni a kezem, hogy nahát elpusztulunk, milyen kár, nem tudom azt mondani, hogy rendjén van ezt a kérdést betemetni homokkal meg sárral, mint a zsanai olajkutat, és csak a közvetlen környezetünk ideig-óráig tartó boldogságáért munkálkodni. Nem tudom azt mondani, hogy meghatározó 1%-ot a vezetőink alkotják, mert egész biztos vagyok abban, hogy mi mindnyájan a meghatározó 99%-hoz tartozunk, és nem az ő gazdasági érdekeik, hanem a mi következetlenségünkön, az odaszánásunk hiányán, meg a gyávaságunkon bukik meg minden. Nem vagyok vallásos, de Jézust példaképnek tartom, ő nem kezdett el mentegetőzni az eszköztelenségével, tette azt, amit tudott, amit ő maga tudott, és lett belőle valami. Persze nem bántok senkit, hisz ezek a dolgok az én fejemben is csak most kezdenek pislákolni, de talán van még pár jó évem, és hátha összeáll más is, mint ami eddig nem állt össze, ha elég becsületesen élek. Nagyon világosan szembe kell nézni azzal a ténnyel hogy egy olyan korszakba volt szerencsénk születni amikor tényleg esik szét minden. És nagyon világosan szembe kell nézni azzal, hogy ebből milyen feladatok adódnak. Mert nagy a gyanúm, hogy egészen másmilyenek mint amilyeneket eddig hittünk...