A járvány

 A járvány egyetlen egy dologról szól, amely viszont ebben az általános kakofóniában tökéletesen elsikkad. A járvány arról szól, hogy a nyugati civilizáció expanziója kezdi elérni a határait. Egyébként sok más jelenség is szólhatna erről, tulajdonképpen puszta véletlen, hogy pont egy vírus borította ki a bilit. Az emberiség elérkezett arra a pontra, amikor már nem elég a folyamatos területfoglalás, terjeszkedés, nem lehet tovább menekülni a fogyasztásba, a tudomány és a kultúra vívmányaiba, a kényelem kínálatokba meg a legkülönbözőbb barom ideológiákba a valódi szellemi, tudati fejlődés elől, az elől a követelmény alól, amelyet hosszú évszázadokon át mindnyájan nagyon-nagyon figyelmen kívül hagytunk. Mert mindnyájan csak együtt mozogtunk valamelyik trenddel, abba helyeztük a bizodalmunkat, és közben meg se fordult a fejünkben, hogy egy ilyen viselkedésnek mi lehet a vége, mint ahogy meg se fordult a fejünkben hogy miért születtünk ide, és hogy mi lenne a valódi létfeladatunk. Na, ennek van most vége, egy új korszak kezdődik, amely során egészen másként kell majd hozzáállnunk szinte mindenhez, Vége a habzsi-dőzsinek, vége annak a jólétnek és pazarlásnak, amelyet nem az eszünkkel, és nem az angyali jóságunkkal, hanem a hosszútávú fennmaradás potenciáljainak felélésével értünk el. Nyilván nem azonnal, de mindenkinek szépen le kell válnia arról a lélegeztetőgépről, amellyel eddig valahogy életben tartotta magát, mindenkinek meg kell tanulnia, hogy ne a körülötte lévő körülményekben, hanem a saját személyében, a saját szellemi valóságában, és a saját életében gyökerezzen, és a saját valódi életfeladatát végezze. Nekem is, Neked is, neki is. Nem egyik napról a másikra, mert ezek a dolgok úgy nem mennek, mert a tudatalattink nem tud váltani egy másodperc alatt, de máris elkezdve, és minden napot, minden keletkező élethelyzetet kihasználva nagy tudatossággal törekedni rájuk kötelező. Az ember, mint olyan vagy eljut saját megvalósulása következő fokára, vagy b@szhatja, mert ha nem az előbbi, akkor búcsút mondhat a bolygójának, és azzal együtt nyilván a létének is. Ha viszont szükség van egy magasabb tudatosság felé vezető folyamatra, átalakulásra, akkor szükség van a sokdimenziós szellemi térben olyanokra, olyan kristályosodási pontokat jelentő személyekre, akiken ez a halmazállapotváltozás megkezdődhet. Vagyis megint csak odajutunk, hogy szükség van rám, szükség van Rád, szükség van rá, szükség van mindenkire, aki él és mozog, és ebből a követelményből képes legalább egy morzsányit felfogni. Ez a járvány üzenete, az összes többi bla-bla. Kár, hogy erről nem sokan beszélnek így! De ha Te is elkezdesz így beszélni, akkor máris eggyel többen leszünk!

A világ és B világ

Van egy A világ, ahol egy miniszter luxus yachton való nyaralása elfogadhatatlan, ha ilyen vétséget ejt, el kell hagynia az állását. Van egy B világ ahol ez nincs így, ahol egy kis hajókázás néha azért belefér. Azt most hagyjuk, hogy a B világnak milyen távlatai vannak. Azt viszont mondjuk ki nyugodtan, hogy az A világnak semmilyen. Az A világ a globális társadalom életminőségét néhány mutató tekintetében átmenetileg javította, miközben minden hosszú távú potenciálját felélette vele, és ezáltal az emberiséget a kihalás szélére juttatta. Kurv@ jól lehetett benne élni keveseknek mostanáig, illetve annál is kevesebbeknek további 5-10 évük talán még van. Ez kétségtelenül egy előny, főleg az említett kiváltságosoknak, és azoknak, akiknek nincsenek hosszú távú terveik - utóbbiak azért már jóval többen vannak. Én személy szerint viszont úgy gondolom, hogy az ember elsősorban nem arra született, hogy kurv@ jól éljen és például mit sem törődve azzal, hogy a gyermekeivel meg az unokáival, meg egyáltalán az utána jövőkkel mi lesz, és ha ezt megtette, szépen haljon meg. Vagyis nekem továbbra is kérdés, hogy ez az A világ az álszent majomkodásán túl, amellyel elmeszeli a B világ hajókázó és vadászgató minisztereit, rendelkezik-e olyan értékkel, amely a hosszú idő távlatában is megmarad. Mert az a dicsőséges tette, hogy úgymond fellázad a korrupció (illetve a korrupciók egy nagyon szűk köre) ellen, önmagában még nem ad okot sok bizakodásra. Ha kiábrándulunk az egyébként work alcocholic-ban szenvedő külügyminiszterünkből, aki most próbált az Adrián egy kicsit gyógyulni, egyúttal ábránduljunk már ki egy kicsit abból az A világból is, amelynek úgy örültünk eddig, mint majom a farkának. Mert nincs itt semmiféle nagy csoda, annyi van, hogy felvettük a hitelt, elmulattuk, és most gáz, hogy lassan el kell kezdeni az adósságunk visszafizetését.. Illetve nem is annyira nekünk, mert mi szerencsére nem sokára meg fogunk halni, hanem a gyermekeinknek, akik közül páran, az értelmesebbek már kezdenek rádöbbenni arra, hogy mi vár rájuk, és pislogni is elfelejtenek tőle. Miközben nekünk még mindig csak arra futja, hogy most akkor Szíjjártó Péter korrupt alak-e tényleg, vagy annyira azért nem, mert némi kis pezsgőzés egy átlagosnál kicsit jobban felszerelt motorcsónak hátsó fedélzetén tulajdonképpen bocsánatos bűnnek számít.

Sokan mérgesek rám, hogy nem állok be a main-stream anyázásba. Szeretném nekik üzenni, hogy teljesen tudatosan tartom magam távol ettől a reakciótól - most is, sőt... Mert a main-stream anyázásnál sokkal fontosabbnak tartom felhívni a figyelmet arra, hogy az A típusú gondolkodással, amelyet mindnyájan régóta gyakorlunk, sőt a létezés egyetlen normális módjának tekintünk - annak ellenére, hogy volt egy elég prosperálónak tűnő időszaka - nagy, sőt alapvető problémák vannak. És arra, hogy miközben tobzódtunk egy csomó mindenben, amit az A típusosság szállított nekünk, lényegében eltapsoltuk az életünket - nem lett tőlünk semmi sem jobb, biztonságosabb, távlatosabb a Földön - egy sokkal veszélyesebb világot hagyunk a gyermekeinkre, mint amilyet mi kaptunk az előző nemzedéktől. És kár az innen-onnan lassan előmászó B típusúakra mutogatni, és ezzel azt a látszatot kelteni, hogy minden rosszról ők tehetnek, mert ez egy piszok nagy hazugság - a valósághoz egy mákszemnyi köze sincs. A valóság az, hogy itt egy-két A típusú generáció nem fogta fel, hogy mi folyik, és inkább ingyen élt és napfürdőzött, ahelyett, hogy a lényeges kérdéseket egyáltalán feltette volna magának. Senkinek a fejében még csak meg sem fordult, hogy mitől van itt ennyi pénz, hogy a világ hosszú távú potenciáljait használjuk el rövid, illetve ultrarövid távon ezért. Mindenki azt hitte, hogy a jóság meg az ész termi a manit, ami nyilvánvalóan hülyeség, de nagyon jól hangzott, nagyon ego simogató volt, bele is éltünk magunkat rendesen ebbe a tévképzetbe, el is szálltunk tőle rendesen, a visszautat pedig nagyon nem találjuk onnan, ahova így jutottunk. Nagyjából ezt akarom kifejezni ezekkel a posztokkal. És nyilván fogok is írni még, bár elég fárasztó, de ha valaki egy kicsit a színfalak mögé lát tőlük, akkor nem kidobott erőfeszítés. Egy nagyon komoly tudati lépcsőt kell leküzdenünk magunkban, nem arra kell várni, hogy sült galambok potyogjanak a szánkba, nekünk kell jellé, ha úgy tetszik sült galambbá válni ebben a bódult társadalomban, és üzenetté, hogy ez így nem jó. Nekünk, nem a tudósoknak, nem a politikusoknak, nem a vállalat igazgatóknak, hanem nekünk, hót egyszerű embereknek, akik kávézunk a teraszokon, és strandolunk a Balaton partján. Lehet, hogy mindenki eszköztára kicsi, viszont sokan vagyunk. Sok tudatossá váló ember felér egy tucat Nobel díjas atomfizikussal, sőt bőven túlszárnyalja őket Trumpról, Puyinról, Orbánról nem is beszélve, őket ugyanis nem olyan nehéz túlszárnyalni. Nem arra kell várni, hogy a vezetők majd megoldják, mert nem fognak megoldani semmit. A lényeges változásoknak alulról kell jönniük, Tőled, Viktortól (természetesen nem Orbán Viktorra gondolok), Bélától, Lacitól, Banditól, tőlem. Nekünk kell rádöbbennünk a létmódunk lehetetlenségére, alapvető és mély korruptságára, s szép lassan leválni róla, tudatosítani, hogy milyen barom módon éltünk, még akkor is, ha ez egy cseppet sem lesz kellemes, sőt nagyon fájdalmas lesz, hiszen nap, mint nap tapasztalom a fájdalmát magam is. Egyedül élek 12 éve, elég egyszerűen, a szabadidőmet írással, és az ahhoz nagyon sokat hozzátevő futással töltöm, pedig a képességeim alapján tudnék élni egész máshogyan is, ha hajlandó lennék beszállni azokba a játszmákba, amelyekbe mindenki és folyamatosan elkötelezi magát. Lehetne szép házam, lehetnének cukormázas emberi kapcsolataim, rángatózhatnék a zsinor végén a különböző bábszínházakban, vigyoroghatnék, mint a tejbetök a különböző partikon, árulhatnám magam, meg a hazugságaimat, lenne rá vevő, és több, mint a posztjaimra. Csak közben nem tudnék tükörbe nézni, illetve ha tükörbe néznék, csak egy b@szott nagy majmot látnék. És akkor mit érne az egész...

Aki tigris

Tegnap kaptam kézhez ezt a tigrist melyet egy fiatal festőművésznő festett kifejezetten a számomra. Arra a kérdésre hogy mért lett pont tigris sőt még arra a kérdésre is hogy miből pattant ki az ötlet hogy legyen egyáltalán bármi is az a vegytiszta és tűpontos válasz hogy az élet így akarta. Az igazán megható dolgok mind ilyenek - el is vagyok érzékenyülve rendesen. Mert ebben a képben üzenet van egyetlen szó de az a szó az élet egyik legfontosabb szava így hangzik: Bátorság. Bátorság hogy az legyek aki valójában is vagyok ellentétben azzal a töménytelen mennyiségű ál-identitással amellyel születésem óta folyamatosan kennek a környezetemben lévő félősök akik nem merik a saját útjukat járni és ezért vagyis gyávaságukat rajtam megbosszulni akarván engem is kötött pályán igyekeznek mozgatni. Ancsel Éva írja hogy a tigris tisztességes mert sohasem akart antilopnak látszani. És bátor is, mert a legtöbb bátorság ahhoz kell hogy valaki önmaga legyen. Önmagunkká válni nagyon nehéz. Ennél még csatába menni árvízzel sodródni máglyán elégni is könnyebb. Nekem viszont az önazonosság a feladatom mégis ez a borzalmasan nehéz de nagyszerű felemelő kihívás melynek megküzdése a legfájdalmasabb tapasztalatokat de egyben a legteljesebb életélményeket hozza magával. Nekem ez jutott és hogy jobban menjen most kaptam hozzá egy képet is. Nem egyszerűen jónak kell lennem nem egyszerűen nagyot kell alkotnom nem egyszerűen hősi halált kell halnom. Azt kell csinálnom amire én lettem kitalálva azt a fejlődést kell végigjárni amelyik nekem jutott azt az utat kell kijárnom amelyen eddig még senki se járt és úgy mint én ezután se fog menni rajta senki. Ez a zarándoklat egyedül az enyém és ha én nem járnám végig örökre kimaradna az emberiség történetéből vagyis egy soha senki által sem jóvá tehető mulasztást hagynék magam után. Már hallom az óvatosakat akik próbálnak csitítani hogy ennyire azért nem kell kiélezni ám én tudom hogy de mert eddig még mindenki aki bármit is elért az életében nagyon-nagyon kiélezte. Ki akarom élezni el akarok menni a határig mert luxus kevesebbel beérni. Pár okos szerint border-line személyiség vagyok de ez nem igaz illetve csak annyira amennyire egy tigrisről is elmondható hogy border-line-os. A helyben járó társadalomban aki hármat lép az már a border-line-on találja magát de én még távolabb szeretnék jutni. Mert ezen a társadalmon az tud segíteni aki már nincs benne aki a körein kívülre került. Mert saját hajánál fogva senki sem tudja felemelni magát kell egy rendszeren kívüli fix pont és arra kell állnia annak aki a rendszer ellenében akar valamit elérni. Az tud hatni aki nem az őt körülvevő közeggel hanem saját belső személyes valóságával egy. Aki elég bátor ahhoz hogy kimenjen a vadonba. Aki elég bátor ahhoz hogy a védett kis civilizációs zugokat elhagyja a kockázatosabb de tágasabb távlatokért. Aki mer a szívével látni aki mer a belső hangjára a megérzéseire az intuícióira hallgatni. Aki elég bátor ahhoz hogy ne mások elvei alapján hanem önmaga eredendő belső indításaiból éljen. Vagyis aki tigris. Köszönöm Neked Berni ezt a képet köszönöm hogy megfestetted nekem...

Luca, Isten hozott!

Augusztus 3-dikán megszületett a második kis unokám, Luca, képet a fiam kérésére nem teszek ide róla, de biztosíthatok mindenkit, hogy szép és egészséges csecsemő, viszont ahogy most állunk, nincs nagy esélye arra, hogy ne érjék irtózatos szenvedések az élete során, és szinte biztos az is, hogy nem békés végelgyengülésben fog eltávozni onnan, ahova most érkezett. És akkor még egy nagyon pozitív szcenáriót vázoltam fel, mert az irtózatos szenvedéseknél van sokkal rosszabb is, bizonyos körülmények közt például pont az azok elöl való megmenekülés - de milyen áron?! Egy új életnek alapértelmezés szerint örülünk, és ez rendben is van tulajdonképpen, viszont közben tudatosítsuk azért, hogy senki se fog e bolygó globális közösségének jövőt mutatni, ha mi magunk nem járunk el így, nem vesszük a kezünkbe a sorsunkat, és nem azzal kelünk minden nap, hogy feladataink messze meghaladják a szűk család napi szükségleteinek kielégítését. Mert ha 20 év múlva Luca feleszmél, és megkérdezi az édesapáját és az édesanyját, hogy mért akartátok ti, hogy beleszülessek ebbe a tűzviharba, akkor nem mondhatják majd neki, hogy "bíztunk a világ vezetőiben, bíztunk abban, hogy megmentik a süllyedő hajót". Ez a hozzáállás ugyanis nagyon hamar végtelenül grotesszkké fog válni. Kiben bízunk mi? Donald Trumpban, Vlagyimir Putyinban, Orbán Viktorban, meg mindezeknek a slejpjében? Esetleg a gazdasági kulcspozíciók birtokosaiban? Esetleg a tudósokban, akiknek a tekintélye úgy málik szét, mint a beton, amelyikbe elfelejtettek cementet keverni? Igen, mert ők vannak hatalmon, nekünk nincs semmi eszköz a kezünkben, hogy változtassunk azon, amit ők kitalálnak - vágják rá sokan egy pillanat alatt. Gyönyörű, emelkedett szellemre val így beszélni - mondhatom! Mert ennek aztán az igazsághoz legminimálisabb köze sincs. Az igazság ugyanis az, hogy annak nincs hatalma, aki lemond róla. Talán az a hatalom még nincs kijárva, talán nem készen kapja valaki, talán meg kell keresni, meg kell küzdeni érte, ki kell termelni magából, személyiségfejlődéssel fel kell nőni a befogadásához, ezeket bőven el tudom képzelni. Az is lehet, hogy egy ember akármennyit dolgozik, egyedül nem tud jelentőset változtatni a dolgok menetén (bár e tekintetben azért már vannak kételyeim, mert erre számtalan ellenpéldát mutatott fel a történelem). De hát nem egyen vagyunk, könyörgöm! Ha mindenki, vagy csak legalább egy kritikus mennyiségű ember elhiszi, hogy vannak még kiaknázatlan potenciáljai, és azok kibontását a környezetében jelen levő százezer ómos ellenállások ellenében is felvállalja, az egészen elképesztő változásokat tud beindítani. De ehhez először is az kell, hogy látómezőbe kerüljön a hosszú távú jövő és a végtelenül rossz beidegződések, a rettenetes tudati fékek ellenében is elkezdjen komolyan foglalkoztani minket a gondolat, hogy mit tehetünk érte. Persze nem olyan dolgokra gondolok, amilyeneket eddig tettünk, mert azok körülbelül semmit se érrek. Például lehet a megrögzöttségeink alá ásni, lehet észrevenni, hogy az életünk legnagyobb része nem is a mi életünk része, hanem egy program birka módú lekövetése, amelybe beleneveltek minket, leválni pedig nincs bátorságunk róla. És közben szülünk egy csomó gyereket lényegében úgy, hogy meg sem fordul a fejükben, hogy mit teszünk, kicsit szeretgetjük őket, mert az olyan jó, utána pedig majd lesz velük valami. Tessék kérem szépen idefigyelni, mert fontos dolgot fogok mondani. Azt a gyermeket nem felnevelni kell, meg elballagtatni 18-20-25 évesen, és aztán várni, hogy öreg napjainkban majd gondoskodjon rólunk. Nem. Azt a gyermeket, ha már egyszer megszületett, óriási figyelemmel kell kísérnünk egész életük során, és segíteni kell őt, hogy felnőjön, de ne úgy, ahogy a felnövekedést ez a barom globális társadalom képzeli, nem úgy, hogy beintegrálni egy teljesen távlattalan működésbe, egy összeomlásra ítélt gépezet alkatrészévé tenni őt, hanem úgy, hogy megértse, az életben maradás rövid távú követelményein túl a hosszabb távért is kell küzdenie, és hogy az sokkal inkább teszi őt szellemi lénnyé, mint hogy ebben a pillanatban  milyen jó dolga van vagy nincs. És amikor a hosszabb távon való küzdelem odajut, hogy tüzes kemencéken kell keresztül mennie, akkor bizony oda el is kell kísérni őt. Akkor majd nem szomorkodnunk kell azon, hogy nem játssza velünk azt a színházat, amelyet mi egész életünkben játszottunk a valódi feladatainkkal való szembesülés helyett, akkor majd örülni kell, hogy bátrabb nálunk, és tanít minket arra, hogy mi is bátrabbak legyünk. Azzal, hogy Luca most megszületett, Ti, Drága Szülei, elvállaltátok a tüzes kemence bejárását is vele, ha az élete úgy hozza. Egyébként úgy fogja hozni - efelől legyetek egészen nyugodtak! Elvállaltátok azokat a szenvedéseket, amelyek őt fogják érni a Ti, a szüleitek, a nagy szüleitek, i tak dalse mulasztása miatt, hogy nem vettük észre, hogy az élet miről szól tulajdonképpen, és nagyrészt eltapsoltuk a drága időt, amelyet kaptunk. Nehéz sors vár Rátok, nehéz sors vár a gyermekeitekre, de legalább emberré fogtok válni tőle. Ahogy én is - éppen zajlik. Örülünk Neked, Luca, bár tudjuk hogy mi vár Rád, de tudjuk azt is, hogy abban, ami Rád vár, mi is helyt fogunk állni, sőt mi Nálad hamarabb, hogy Téged legalább a szenvedés egy részétől megkíméljünk. Tudjuk ezt tényleg? Mondjuk egyelőre nem látszik rajtunk, de bennünk belül talán már kezd kihajtani ez a tudás. És hajtson is, mert ha nem, társtettesek leszünk az emberiség minden eddiginél nagyobb népirtásában, amelyhez a leendő áldozatokat éppen most nemzük és szüljük e világra...

Kis Hercegnő! Isten hozott a Földön!

Igen

Igen! 

....Akarod-e őt

Az örökkön röppenőt?

Tudod-e szeretni őt

Az erős-gyönge nőt?

Igen! - így szóltam

Igen! - ezt mondtam

Ugye sose bántod őt

Az eleve sebezhetőt?

Tudod-e szeretni őt

A néha megőrülőt?

Igen! - így szóltam

Igen! - ezt mondtam

Igen! - így szóltam

Igen! - ezt mondtam

Igent mondok annak

Az új önmagamnak

Igent mondok annak

Aki igent mond magának

... 

Igen! - ha sírsz

Igen! - ha félsz

Igen legyen

Amit megélsz

Szabad, igen

Simán igen

Mondd, hogy igen

Igen

Igen! - ha jó

Igen! - ha fáj

Magad elé

Igennel állj

....

Igazi a holtomiglan

A tükör előtt így állok

Igennel esküszöm

És magammal eggyé válok.

-----------

Ha Te tudod szeretni magadban, akkor másnak sem lesz nehéz szeretni őt Benned...

Melyikük erősebb?

 

Az ember három természete

Idézet kezdete

Abban az őskori környezetben, amelyben az emberi evolúció végbement, az érzések és az intuíciók, az első természetünk adta a navigációs eszközt, amellyel elboldogulhattunk a mindennapi életben. Második természetünk volt felelős a szokásokért, technikákért és az olyan szociális gyakorlatokért, mint a szertartások, amelyek csoportról csoportra különböztek egymástól. A harmadik természetünk csak kivételes esetben lépett akcióba, olyankor, amikor új kihívásokkal kellett megbirkózni, és a jól bevált mechanizmusok csődöt mondtak. Amikor a racionális természetünk kínálta megoldások beváltak, és nem kerültek túlságosan szembe az első természetünkkel, szokásokká és konvenciókká fejlődhettek, vagyis idővel második természetünk részévé is válhattak. A kumulatív kulturális evolúció folyamatosan bővítette a cselekvési lehetőségek körét. Az őskor nagy részében ez a folyamat nyugodt tempóban zajlott, abban a környezetben, amelyet az ember őseitől örökölt, csak ritkán bukkantak fel igazán új kihívásik. A halocén kezdetén lezajlott végzetes viselkedésváltozással az ember új világba csöppent, amely merőben más volt, mint amelyre biológiai adaptációnál fogva termett. Állandó lakóhely, hatalmas népességnövekedés, technikai haladás - mindezzel nem tarthatott lépést első természetünk. A harmadik természet ragadta magához a kormányrudat, és figyelemre méltóan hatékonynak bizonyult. Ma jóformán nincs is olyan helyzet, amelyben nyugodt lelkiismerettel rábízhatnánk a döntést első természetünkre (igaz, annál inkább élvezzük, ha mégis). De mivel harmadik természetünk olyan sikeresen gondolkodott a túlélésünkről, a természetes szelekciónak később sem volt lehetősége fundamentális változásokkal kiküszöbölni a problémákat: a mismatch tartósan megmaradt.  Minthogy első természetünk genetikusan rögzített, tizenkétezer év pedig nem elegendő, hogy megváltoztassa pszichológiai prefernciáit, máig hurcoljuk magunkkal ezeket a problémákat. Első természetünk érzések útján ad hírt a létezéséről, tiltakozik az új helyzetek ellen, folyton a terhünkre van, önismereti válságokba taszít minket. Fegyelemre van szükségünk, hogy kordában tartsuk, de ehhez nincs mindig erőnk. Az elmúlt évtizedekben kísérletekkel is alátámasztották, hogy az önfegyelmet nem lehet a végtelenségig feszíteni. Eljön a pillanat, amikor fáradtságból, kimerültségből lecsap az első természetünk. Olyankor Faust-tal együtt mi is felkiáltanánk: "Olyan szép vagy! Kérlek maradj!" Sajnos azonban, mint tudjuk, nem ritkán pocsék ébredés a vége az ilyen pillanatoknak. A klasszikus példa: egy férjes asszony szerelmes lesz, egy nős férfi beleszédül egy másik nőbe. Első természetünk felsóhajt: szerelem! A második óva int tőle: hűség! A harmadik pedig aggályoskodni kezd, ügyvédi költségek, hitelfelvétel, tartásdíj...

Idézet vége

A szöveg érdekes, de csúsztat. Mert azt sugallja, hogy a fejlődésünk során normális, hogy a döntéshozatal fokozatosan tevődik át a magasabb sorszámú természeteinkre, az alacsonyabb sorszámúak pedig megmaradnak hátráltató tényezőknek, miközben valójában pont fordítva kéne lennie, az első, a minket legmélyebben meghatározó természetünknek kéne maradnia dominánsnak mindvégig, a magasabb sorszámúaknak pedig arra kéne ráépülniük a sorszámuk szerinti rendben, mintegy piramist képezve. Vagyis a tipikus rossz válasszal találkozunk ismét. Hogy a világ összetett lett, mi pedig elszaporodtunk, bonyolódott minden, az első természet már nem elég, jöjjön a második, a harmadik, a negyedik, az ötödik, és az i tak dalse, mert ezek mind egyre hatékonyabbak, meg jöjjön hozzá az az ideológia, amely ezt az egész észveszejtő őrültséget szép színnel vonja be, hogy a vetítéstől, amely éri, mindenki hasra essen előtte. Miközben a világ nem változott semmit, csak nem győztük kivárni, hogy eljussunk az összkomfortos lakásig meg az utasszállító repülőig úgy, hogy közben ne boruljon semmi, vagyis az első természetünket megtartva legfontosabbnak, és arra építve a többit szép rendben. Úgy építettük a második természetünket az elsőre, hogy közben az elsővel megszakadt a kapcsolatunk, és utána az összes n-dikkel és így jártunk el az első n-1 kárára. Igen, itt elég komoly mismatch van, a fenti sorok írójának valószínűleg fogalma sincs arról, hogy mekkora. Mert ez a teljes indukciós szintlépés sor egyáltalán nem volt szükségszerű, csak így gyorsabban haladtunk, viszont közben feléltük a hosszútávú stabilitást, mely körülmény lényegében senkiben sem tudatosult, illetve akikben mégis, azokat leszavaztuk, mondván hogy kevesen vannak, tehát hülyék vagy ha kicsit többen voltak, akkor kiirtottuk őket, hogy ne legyenek útban, esetleg elhurcoltuk őket rabszolgának, ha az jobban megérte mint a szimpla likvidálás. És ezt az egész őrültséget egyik civilizáció se művelte nagyobb hatékonysággal, mint a nyugati, amelyik most felért a csúcsra, de közben elhasználta a hegyet. Kicsit ciki. Meg az is hogy ha valaki erről ír, akkor az összes többi rögtön idegbajt kap. Azt hiszem a normalis szó jelentése kicsit megérett az újragondolasra...

Az elmúlt tíz év volt a legmelegebb a mérések kezdete óta

Nem kell utazni főleg nem messzire főleg nem kirándulás végett. Nem kell hatalmas házakat építeni és telepakolni egy csomó nélkülözhető használati tárggyal főleg nem a luxusfogyasztáshoz szükséges élvezeti cikkekkel. Figyelni kell arra hogy az életünk hogyan akar maga mind egyszerűbbé válni hogy a személyiségünk hogyan szeretne egyre kevesebb felesleges terhet magának figyelni kell arra hogy a szívünk mélyén mennyire nem akarjuk magunk se azt az életmódot amelyet kritikátlanul átvettünk a közegtől miközben felnőttünk utána pedig tobzódtunk benne. Figyelni kell erre az önmagától is lejátszódni vágyó belső folyamatra és szépen le kell követni a fejleményeit, menni kell vele. Menni kell ennek az átalakulásnak a belső vágyával és leválni az önpusztító kényszeresen fejlesztő folyamatok személyes életünket is nagyon mélyen meghatározó diktátumairól meg kell találni a kiskapukat ebből a zárt körből és ki kell menni rajtuk. Először az egyiken aztán a másikon majd a harmadikon. A szellemi energiáinkat nem gazdasági haszonszerzésre szórakozásra parazita pótcselekvésekre kell elszórni hanem kapcsolatokat kell építeni velük olyan kapcsolatokat amelyben az ember bátrabb jellemesebb jobb emberré válik. És akkor majd azok a problémái amelyek az éghajlatváltozást kiváltják el fognak tűnni és kiváltó ok nélkül a borulás a szétesés jelenségei sem fognak tovább halmozódni. A légkörben de máshol se. Például a családokban se. Például a társadalmakban se. Például a politikában és a gazdaságban se. Nincs más időtálló megoldás egyik globális problémára se - ezt hangos szóval hirdessétek Ti is a facebook-on a twitter-en a blogokban mindenütt miközben mindnyájan elköteleződünk szellemi lénnyé válásunk eddig tetszhalott állapotban lévő potenciáljainak kibontakozásáért hogy amit üzenünk az rajtunk magunkon is meglátszódjék és így az üzenetünk hiteles legyen. Korszakváltás van a tudatos élet korszakának kell eljönnie itt és most általunk. Nem fogja ezt a váltást senki levezényelni mindenkinek magának kell animálnia a saját körülményei szerint a saját élete jó arányainak kialakításával majd az értük való bátor kiállással. Vagy ezt csináljuk vagy ne csináljunk semmit! A többit hagyjuk meg a sírásóknak!

A nap mondása - 2020. augusztus 11.

Nem az a baj hogy nincsenek távlataink, hanem az, hogy nem merjük bejárni őket...

Resistiré

Mi lesz velem? Meg fogok halni. Nem sokára - sőt hamarabb mint a többség gondolná - de azért egy kis időm még van és én azt a kis időt jól akarom felhasználni: becsületesen tisztán tudatosan belülre figyelve éberen összeszedetten önazonosan fogok élni. Akkor is ha a körülmények nem lesznek igazán kedvezőek ehhez. Nem vagyok hajlandó abnormálisnak tartani magam csak azért mert körülöttem egy abnormális közeg ezt várja el tőlem. Resistiré!

Önazonosság és szeretet

Azt kell tenni, ami a leginkább, a legteljesebb értelemben jó Neked, szeretet és önszeretet között a legkisebb ellentmondás sem tűnik fel. Figyelni arra hogy mit akar a tested, mire vágyik a pszichéd, a tudatalattid, a lelked, és akarni teljesíteni a kívánságukat, ez egyben a legtöbb, amit bárki más is kaphat Tőled, másért ugyanis pont azt teszed, amire Neked magadnak is a legnagyobb szükséged van. Így eljárni az élet belső logikájának a beemelése a Te személyes törekvéseid közé, illetve az élet belső logikájának az összes szándékod alapjául választása. Ez a döntés egyben a megszemélyesült minden, az isten legtisztább befogadása is, hisz ő Számodra sehol sem ragyog fel világosabban, mint szellemi lényed, személyed legmélyebb rétegeiben. Ha személyes valód mélyét megkülönböztetett figyelemmel övezed, istennel is ezt teszed. A vallásokban ez az evidencia általában elsikkad, úgy tűnik mintha az emberi természet ellen kéne cselekedni (eredendő bűn például), pedig egyáltalán nem így van, csak a külső héjunk, a mástól eltanult rossz reflexek állnak ellentmondásban a szeretet, az élet fejlődésének folyamatával, a mélyrétegeink tőkéletes harmóniában vannak vele. A szellemi munka lényege az a tudatos befelé figyelés, amely ezt az összhangot megteremti és folyamatosan fenntartja. Életünk kulcskérdése, hogy ezt a befelé figyelést mennyire vesszük komolyan, mennyire addig prioritást legmélyebb vágyainknak, a külső, kívülről gerjesztett, kívülről vezérelt, kívülről ránk rakódott vágyakkal szemben, mennyire szánjuk magunkat oda annak, akik mi belül, legbelül vagyunk. Ha nem semennyire vagy kevéssé, akkor súlyos következményei lesznek, még akkor is, ha látszólag áldozatkészek vagyunk, mert az önmagunkkal való akár tudattalan szembefordulás hosszabb távon járhatatlan út, súlyos testi és lelki betegségek forrása. Önazonosság és szeretet - ez a két szó teljesen ugyanazt jelenti. Szeresd a másik embert önmagadként tudva hogy Te ő is vagy! Tudva, hogy a magad szeretete és az ő szeretete teljesen elválaszthatatlan egymástól, nem lehet az egyiket csinálni úgy, hogy közben a másikat nem teszed...

Levélrészlet

Az egy nagyon kényelmes álláspont, hogy én így gondolom, Te úgy, amihez jogod van, és maradjunk meg mind a ketten a magunk hitében, miközben egyikünk sem tesz vagy mond olyat, ami felkavaró gondolatokat ébresztene a másikban, mert az illetlenség lenne, illetve akkor egyikünk sem tudna nyugodtan nyaralni a maga kis karib tengeri szigetén. Én tehát belenyugszom abba, hogy Te hárítod, vagy fordítva, mert egy komolyabb felfordulást mindkettőnk életét megzavarná, és az egyikünknek sem hiányzik, mert az hogy nézne ki, sokkal fontosabb, hogy békében éljünk, most egyébként is nyár van, ami nem háborúzásra való, de az összes többi évszak se, mert mindegyiknek megvan a maga szépsége. Ezt hívják úgy, hogy a másik és a szabadsága tiszteletének látszata alatt elsunnyogjuk az összes konfliktust helyzetet, amelyet azért kaptunk, hogy szépen kibogozzuk vele magunkat, hogy a kibogozás által mindkettőnk víziója tisztább, kiegyensúlyozottabb, arányosabb legyen, hogy mindketten jobban megértsük azt, ami eddig történt velünk, mindketten fejlődjünk, többek legyünk egy nehéz, de őszinte, mélyre lemenő párbeszéd által. Na hát ez az, amitől úgy félünk, mint a tűztől, mélyre lemenő párbeszéd, hova gondol valaki, még csak az kéne! A kérdéseket nem szabad feltenni, és ha valaki véletlenül mégis elköveti ezt a hibát, akkor nagyon hamar rövidre kell zárni azokat, mielőtt még nagyobb vihart kavarnának. A felszínen, amilyen gyorsan csak lehet, mert menni kell partizni vagy a strandra vagy befizetni a gázszámlát vagy bevásárolni a hétvégére, van itt egy kis kapcsolódás az egyik evangéliumi példabeszéddel, valami menyegzőről van szó benne. Ezt hívják úgy, hogy nem végigjárjuk a kapcsolatainkat, csak kölcsönösen kivesszük belőle azt, ami a kényelmünk növelése érdekében kinyerhető belőle, a többit pedig veszni hagyjuk, kihajítjuk a szemétbe, ahogyan az alma csumájával és a spenót szárával is ezt tesszük. Ez az a végtelenül becstelen magatartás, amely minket, fogyasztói társadalomban élő embereket jellemez, és "természetesen" a kapcsolatainkat is ugyanúgy tekintjük, mint az összes többi erőforrásunkat, rövid távú haszon előállítására kell, másra nem, vagyis az a végtelenül becstelen magatartás, amelynek köszönhetően most még elvagyunk valahogy, de a gyermekeink, hát még az unokáink vállára elviselhetetlen terheket rakunk. Ez az a magatartás, amelyen, ha nem változtatunk, és nem fogtok változtatni Ti se, akkor a most megszülető csöppségek élete egy merő pokol lesz. A jövő nem a tudósok, meg a politikusok, meg a közgazdászok kezében van. A jövő azok kezében van, akik tisztán és őszintén élnek, vagyis elbuknak, de a bukásukat beismerik, az okait feltárják, a tanulságok mentén pedig új életet kezdenek. Nekem se volt babazsúr végigmenni sok olyan szálon, amelyek rég letapadt, rég beszáradt fájdalmas mély sebekhez vezettek vissza, és nekem se babazsúr nem segítségül hívni minden nap minden percében olyan illúziókat, amelyeket magamnak kivetítve a délibáb idejére remekül ellennék. Nem babazsúr az, hogy ebbe az össznépi moziba nem ülök be, és nem majszolom közben a pattogatott kukoricát, mint a ketrecben a majmok. Ezekről a vetítésekről leválni, az életünket nem belőlük eredeztetni, függetleníteni magunkat tőlük, kifejleszteni egy belső tudatosságot, nagyon komoly szellemi munka. És nagyon keserű érzés visszagondolni arra, hogy ezt én milyen későn kezdtem, és mennyivel hamarabb is megtehettem volna tulajdonképpen...

Ne fájjon?

Ne fájjon?

Vajon lesz-e bárki is

Aki majd úgy tud hozzám érni

Hogy az ne fájjon?

Nem nagyon hiszem...

Egyébként nem tudom

Hogy vágyom-e egyáltalán

Fájdalom nélküli kapcsolatra

Sőt még azt sem hogy ilyen kapcsolat

Tud-e létezni itt a földön vastag negédes

Érzéstelenítő cukormáz oldat nélkül

Amelytől viszont az emberre

A hányás jön rá

Hová visznek el minket

Ezek a háborúk?

Béke lesz tőlük bennünk?

Mert ha igen akkor hajrá - persze!

Itt vagyok szúrj meg harapj belém szívd ki a vérem

Szép lassan vágj szét apró miszlikekre

Hiszen már most is folyamatosan

Azt teszed velem csak nem elég inzenzíven

Ess nekem tűkkel szikével késsel

Csináld rendesen

Ne csak a szád járjon!

Ha egyszer majd

Elkezdesz igazán kínozni

Úgy sem fogod tudni abbahagyni soha...

Kollektív felelősség

Jó lenne ha a valódi problémáinkról beszélnénk tized annyit, mint amennyire az álproblémáinkról folyamatosan posztolunk, és olyan tűzzel, hogy attól kigyullad a képernyő. Csak hát az előbbi sokkal nehezebb, mert abban mindenki személyesen is sáros. Sajnos a megvalósulni képtelen társadalmat megvalósulni képtelen emberek rakják össze - a vezetőink tehetetlensége a mi tehetetlenségünk tükre. És amíg erre a kollektív felelősségre nem döbbenünk rá, amíg nem vesszük észre, hogy az összes globális probléma sok milliárd ember inci-finci személyes korruptságának, sunnyogásának, beszariságának az eredője, addig hiába várunk arra, hogy kitörjön a világbéke. Ha erre majd rádöbbenünk, akkor képesek leszünk megtalálni az eszközeinket, amelyek egyébként nagyon közel vannak hozzánk, a kapcsolatainkban, bátran vállalt személyes fejlődésünkben, az önazonosságunkban, abban, ahogy a (látszat)biztonságot kuporgató hajlamainkat elengedjük, és megyünk arra, amerre az életünk belső logikája visz minket, mely a szokásokról, a környezetünk sztereotípiáiról való leválással, a külső diktátumok előtt való hasra esésből való feltápászkodással, nagy odaszánással, önmagunkra fordított nagy figyelemmel, állandó éberséggel felfogható, kitapasztalható, kitanulható. Visz minket általában bele olyan kalandokba, amelyekről az elején még fogalmunk sincs, hogy mi lesz belőlük a végére, és ezért jó adag bátorságra van szükség hozzájuk első sorban, jó adag önbizalomra, mert hinni kell, hogy az ember az elején jól döntött vagy legalábbis nem teljesen rosszul, arra, hogy az ember ne visszafelé tekintgessen, hanem folyton és csak előre. Majd ha ez a belső fókuszra való folyamatos figyelem megvan, és az abból való élés, sőt a rá való félelemmentes hagyatkozás oldott állapotában vagyunk a nap 24 órájában, akkor elmondhatjuk, hogy a világ tovább miattunk már nem romlik, sőt lassan kezd javulni is tőlünk. Addig ilyen mondásnak, illetve ilyen érzületnek helye nincs, addig minden tettünk színjáték, öncsalás, önámítás, addig mi ugyanolyan hibásak vagyunk a környezetünk tönkre meneteléért, a társadalmaink széteséséért, a bolygónk pusztulásáért, mint bárki más.

Clime news hírportál

Igen-igen. De tudod Ildi, én még mindig azt érzem, hogy a jelenségekkel foglalkozunk, és nem az okok okával. Én is sokszor, de nem ez a célom, és ezért nem érdekelnek annyira ezek a web lapok. Az ember önazonosságát az nem fogja elhozni hogy a klímát kutatja, és összegyűjt egy csomó cikket, amelynek van klímás aspektusa. A második is fontos, de az első nélkül teljesen reménytelen. A szintlépés nem az, hogy egy maximum rövid távon működőképes rendszer elemeiből legozzuk össze az életünket, hanem az, ha erről a rendszerről leválunk, viszont közben megértjük, hogy van bennünk egy belső fókusz, hogy oda összefut millió szál, és ami ott az életünk millió szálából képződik, egy semmi mással nem pótolható tartalom, üzenet, és az egyetlen valóban használható alap a döntéseinkhez, illetve mindenhez, amit csinálnunk kell. Hogy ezeket a dolgokat senki, semmilyen módon nem tudja nekünk kívülről üzenni, azokkal, azzal, vele nekünk kell nagyon szoros, önátadó kapcsolatba kerülnünk, és abból a kapcsolatból kivonni a tanulságait. Kint van egy csomó eszköz, de hogy mit csináljunk velük, az csak az említett belső fókusz tartásából, a rá való folyamatos figyelemből jön ki. És lehet hogy ez a figyelem az elején egy kicsit nehéz, de a gyakorlástól egyre természetesebbé válik, és egy idő után eljut oda az ember, hogy elkezd neki hiányozni, amikor nincs, mert érzi, hogy anélkül tulajdonképpen üresjárat az idő, meg minden, amivel foglalkozik. Hogy az élete attól válik méllyé, teljessé, hogy ennek a belső figyelemnek az állapotában van sokat, minél többet, ha ez a tudatossága hatja át, illetve minden szándéka is abból fakad.

Világjárvány?

Nem tudom mi a világjárvány definíciója, de naponta több, mint kétszázezer új fertőzött van, és hónapok óta átlag több mint ötezer ember megy el úgy, hogy vírus hiányában a haláluk nem következett volna be. Ezek tények, kár vitatni őket. 7 milliárd emberhez képest az a 20 milla (illetve nyilván több, mert nem tudunk mindenkiről), aki eddig elkapta a betegséget, csak néhány tized százalék, szinte elenyésző, de így is Magyarország lakosságának a többszöröséről beszélünk. Hogy az ismeretségi körünkben legfeljebb elvétve hallani megbetegedésről, az nyilván ennek a viszonylag alacsony arányszámnak tudható be, de ebből azt a következtetést leszűrni, hogy itt most semmi különösebb teendőnk nincs, ez felér egy felfoghatatlan méretű tömegmészárlásra való buzdítással. Nagyon jó, hogy van bennünk ez az érzékenység, még ennél sokkal több is kéne, és nagyon félek attól, hogy hamar el fogjuk veszíteni ugyanúgy, ahogy egy csomó más abnormális dologra már fel sem kapjuk a fejünket. Igen, szörnyű, hogy évente 10 millió ember hal éhen, illetve idén valószínűleg kétszer annyi fog, de ebből nem következik, hogy azt az érzékünket, amelyik még megvan, szintén tapossuk el, illetve próbáljunk meggyőzni mindenkit, hogy ennyi ember élete tulajdonképpen egy bolhafinggal egyenértékű. Egy ember, akit meg lehetne menteni, de nem tesszük meg, folt az összes maradó lelkén. Egyetlen egy is. Minden egyes betegséghez, minden egyes baleseti kockázathoz, minden éhezőhöz így kéne hozzáállnunk. Ez lenne az egyetlen ésszerű, igazolható magatartás. Ezt szeretném hallani mindenkitől, erről posztoljatok a facebook-on, ez a felfogás terjedjen. Aki ezt írja ki az idővonalára, az csinál valamit, aki nem, minden szavával árt, sőt halálos bűnt követ el. Világos vagy ragozzam még?

Születésnapi versek

Az, hogy érzékenyebb vagyok, mint más, a hazugságra, nem érdem,
Érdem akkor lesz belőle, ha majd szépen elvállalok minden fájdalmas dolgot is,
Amely ebből az érzékenységemből számomra adódik

Ha szépen eljátszom a saját történetem,

Amelyet az utánam jövők majd végig néznek,

S az élet itt a földön attól, 

Hogy én játszottam, és ők azt látták,

Számukra máshogy folytatódik

‐-------- 

Most nincs prioritása?

Akkor megkérdezném, hogy mikor volt,

Mert ha még soha, akkor van neki,

Függetlenül attól,

Hogy most pont mivel játszol.

Mert akkor eljött az én időm,

És azé a szívszorító történeté,

Amely az ujjam hegyén táncol

‐--------

Nem tudom, mi fáj jobban,

A fájdalom vagy a fájdalom hiánya,

Lehet, hogy már máshogy kéne lennem...

Sírnom, zokognom kéne,

Talán, de nem tudok,
Mert gyáva vagyok befogadni azt,
Aki a könnyek árját ki tudná szabadítani bennem...

 

‐-------- 

Nem azért mert úgy szokás

Nem azért mert könnyűnek látszik

Nem azért mert kívánatos s nem is azért mert 

Egy gazdasági törvény egy tudós csoport 

Bizonyos művészek együttese

Vagy egy vallás állítja

Nem azért

Mert mások tapasztalata igazolja

Egyetlen olyan okból sem amely Rajtad kívül való

Hanem azért mert kihajtott Belőled ahogy

A magból kihajt a növény szára

Mert Benned a lelked legsűrűbb pontjában

A lényed fókuszában ahol minden energiád összeér

Előtűnt kirajzolódott s felizzott egy kezdemény

Egy út eleje és kicsit távolabb

Az első csillag s elöntött

Egy érthetetlen égető

Érzés egy szédítő bizonyosság

A hőkamrában a pára

Hogy nem érdemes

Ennek a hívásnak ellenállni

Az igaz hogy a magból kihajtó első szál se tudja hogy miként és mivé lesz

És ugyanígy Te sem tudod hogyan válsz majd hőssé de ahogy az a gyönge hajtás tudja

Úgy tudod Te is hogy most nőnöd kell mert mindegy hogy mi lesz holnap

Tegnapi énedből kimagasodni ez a feladatod mára

‐-------- 

Félmeztelenül fekszem a selyemakác fa alatt

Egy kemping ágyon pihenek

Kinyújtom a karom

Vedd véremet igyál belőle

Bátrabb igazibb

Becsületesebb szeretni valóbb

Jobb vámpír leszel tőle

Így kell szeretni

Nagyon szépek vagytok ezen a képen. Úgy kell szeretni őt éjjel-nappal ahogy ezen a képen érsz hozzá! Abban a mozdulatban minden benne van viszont az a minden egy percig sem hiányozhat az életedből...

Akit egyszer a fény megkapott...

Akit egyszer a fény megkapott az már nem tud visszazuhanni a ködbe
Újra és újra ki fog emelkedni a sötét homályból - oda hiába lököd be

Aki egyszer elindult a fény felé az már mindig a saját útján fog járni
Ahhoz hogy letérjen róla az a járás neki már nem tud eléggé fájni

Kreutzer szonáta

Ha egyszer lesz 2-3 szabad órád, elolvashatod a Kreutzer szonátát Te is. A kielégítetlen nő előbb-utóbb eszét veszti, és még csak nem is tehet róla. Márpedig mindegyik nő kielégítetlen, amíg nem találkozik egy olyan férfival, akinek nincs lekötetlen vegyértéke, aki személyes léte minden területén folyamatos és intenzív önátadásban él, akit nem másoktól jövő impulzusok irányítanak, aki saját belső fókuszára minden másnál jobban figyel, nem másokra támaszkodik, saját belső egyensúlyaiban, saját megérzéseiben, vagyis magában bízik leginkább, nő társától nem függ, a kettőjük közti egyensúly megtartásához szükséges részt odateszi, ő jelöli ki a házi szabályokat ő húzza meg a piros vonalakat, de ezt olyan szeretettel és tisztelettel teszi, hogy a nőnek eszébe se jusson kételkednie a szándéka tisztaságában, sőt felszabadult örömmel fogadja el a vezetését, felszabadult örömmel fogadja el hogy a férfi jó és erős sátor hajlék a számára. Mert amíg nem ilyenek vagyunk, nem csoda hogy ott hagynak minket, nem hibáztathatjuk őket ezért, mi magunk romboljuk le az esélyeinket, meg az övékét is, hogy boldogok lehessenek...

Tánc

A piros narancs sárga lányról készült képeket néztem végig és egészen káprázatosak. Teljesen együtt voltatok ez most nagyon összejött egy biztosan gyönyörű előadásból egy csodálatos képsorozat született. Mélységek óriási mélységek lélekszakadékok felett átívelő függőhidakon táncolt ez a gyönyörű fénytünemény és Te elkaptad őt...

Mivé akar válni?

Mivé akar válni ez a sűrű lélekszövet bennem?

Színes képpé, zenévé, verssé, elbeszélő költeménnyé, 

Komoly, nehéz történetté vagy pille könnyű tánccá?

Mosollyá a sok kis csöppség ártatlan arcán?

Gyermekdallá, lánc-lánc-eszterlánccá?

Mivé akar válni ez a sűrű lélekszövet bennem?

Folyóvá vagy híddá, hamuvá vagy tűzzé,

Bevehetetlen várrá vagy csak silány rommá?

Kínzókamrák mélyén mocsokká, szennyé, vérré,

Tűk hegyén, kések, pengék élén üvöltő fájdalommá?

Szenvedéssé, kéjjé, mámorrá, zuhanássá,

Emelkedéssé, átokká vagy inkább megváltássá,

Mivé akar engem ez a sűrű lélekszövet tenni?

Mi vagyok én a sok felsorolt közül?

Vagy inkább minek hazudjam magam,

Hogy ne kelljen minden lenni?

A belülről fakadót

Most már nem könyvekből akarom megtanulni hogy ki vagyok
És nem is másoktól várom hogy elmagyarázzák nekem a működésemet
Van belső érzékem mely utat mutat a lélek viharain át - fejleszthető
A saját életem én szeretném felépíteni a tapasztalataim talaján
E munkát senkinek se akarom kiadni bérbe

A szokásokról, az elvekről, a tanokról most már szeretnék leválni
Lehetsz a társam de csak akkor ha ugyanezt akarod és hasonló szenvedéllyel mint én
Nem az eltanultat hanem a belülről fakadót a belső fókuszban fellobbanót
Amíg velem vagy kérlek azzal érd be!

Lehetsz a társam ha szebb leszel mint amennyire én erős vagyok és bátor
És tudsz fájdalmat okozni és fájdalmat elszenvedni is a mi közös nagy célunk érdekében
Ha nem kímélsz de magadat sem kíméled és az inspirációmért

Megjutalmazol majd Te is pár inspirációval

Ha mersz a tüzes kohóban izzani és aztán megfürödni a parttalan óceánban
Földdel remegni vulkánnal kitörni vízzel gőzzé válni felhőből homokra hullni

Rajta szétszóródni elszivárogni majd a mélyben újra összegyűlni

Ha mersz úgy ahogy én sokáig készülődni csendben és aztán

Adni nekem magadat egészen. De tényleg... Szóval?

Az olló két szára

Remélem, hogy folyamatosan jobbá teszem a világot, ha ez a reményem nem lenne, valószínűleg nem is tudnék élni. A legsúlyosabb problémának, illetve a problémák gyökerének továbbra is azt érzem, hogy rossz viszonyban vagyunk a minket körülvevő fizikai és szellemi valósággal (beleértve saját magunkat is) és már nagyon régóta. Kiaknáztuk a kincseit, de közben nem váltunk jobb, emelkedettebb tudatú emberekké, illetve alig, messze nem változtunk annyit ezen a téren, mint amennyit a technikánk fejlődött. És az olló két szárának szétnyílása generált két világháborút, pár tucat lokális, de azért éppen elég véres konfliktust, egy csomó politikai, társadalmi, gazdasági, környezeti problémát, illetve leginkább olyan komplex problémákat, amelyek mindezeket a területeken egyszerre jelentkeznek. Azt nem hiszem, hogy ezt az egész nagy halmazt bizonyos jelenségek frontján vagy bizonyos személyekre kihegyezve lehetne hathatósan támadni. Egy kicsit lehet talán néha, meg olykor esetleg kell is, de sokkal fontosabb, hogy tisztába kerüljünk a közös érintettségünkkel, illetve közös érintettségünk súlyával. Van sok jó kezdeményezés, de a jelentőségük igen korlátozott marad, amíg az alapokon nem tudunk sokat erősíteni. Az alapok viszont nem X. meg Y. meg Z, az alapok mindnyájan vagyunk, vagyis mindnyájunknak át kell esnünk egy olyan tudatfejlődésen, amely jelentőségében legalább akkora lesz, mint földművelésre való áttérés a sok gyűjtögetés után. De lehet, hogy még jobb párhuzam a fáról a földre való leköltözésünket említeni. Egyébként nem az a kérdés, hogy lesz-e ilyen szintlépés az emberiség történetében, mert ha nem lesz, akkor emberiség se lesz sokáig, hanem az, hogy mi képes kiváltani azt egy csomó rettenetes csapáson kívül. Mert az lenne a jó, ha azokat a rettenetes csapásokat nem kéne megvárni...

Eddig is tettünk erőfeszítéseket amelyeknek lett eredményük. Csak egyre inkább szembesülni kell azzal, hogy ilyen típusú erőfeszítéseket tenni nem elegendő. Nagyon sokáig úgy tűnt hogy a természet bizonyos összefüggéseinek megismerése eltart minket, illetve jobb emberekké is válunk ettől a folyamattól, hiszen amíg mindenkinek jut bőven élelem, kevesebb késztetést érzünk arra, hogy egymás torkának essünk. A második világháború vége óta eltelt 75 év tényleg egy relatív aranykor, csak azt nem tudom hogy meddig fog tartani, viszont van egy olyan sejtésem, hogy nem sokáig, és nem csak azért, mert én személy szerint szomorú képet festek a távlatainkról. Lehet azt mondani, hogy biztosak az alapjaink, és csak a szkeptikusok miatt bizonytalanodnak el, de én e szcenárió alátámasztására semmilyen bizonyítékot se tudok felhozni - viszont ha valaki tud és meg is tud győzni vele, akkor tegye máris, mert szeretnék megnyugodni minél hamarabb. Addig viszont az első lépés az, hogy ezt az ingatagságot észre vegyük, és ne reménykedjünk abban, hogy a szárnyalásunk a matematikai extrapoláció elve szerint fog folytatódni, vagyis csak azért, mert eddig se történt vele más. Mert ha ebben reménykedünk, akkor egy csomó olyan dolgot nem fogunk megcsinálni, amely hosszabb távon vissza fog ütni, illetve már középtávon is. Ebben a helyzetben nem azt kell elmeszelni, aki mély tudati változások, a szemléleteink alapvető megváltoztatásának szükségességére hívja fel a figyelmet, hanem azt, aki még mindig nem fogja fel, hogy mekkora a baj és szórja el a túlélés potenciáljait meg az idejét szir-szar apróságokra, amelyek rövid távon csillognak, de holnaputánra köddé fognak válni. Nagyon jó, hogy vannak ilyen mütyürjeink, de az, hogy most velük foglalkozunk és nem sokkal fontosabb kérdésekkel, a gyermekeink életterét csonkítja meg visszafordíthatatlanul. Jó partizni minden péntek este más városban, jó fillerekért repkedni, jó nyaralni hawai-on de ezt csak azért tudjuk megcsinálni, mert azt a kárt, amelyet közben a környezetünknek, a klímának, a megtartó biodiverzitásnak okozunk, mindenki leszarja. Mert ha az így okozott károkat is bekottáznánk a repülőjegy árába, meg a szálloda számlába, akkor nem annyiba kerülni a nyaralás, és akkor nem pörögne úgy fel a turizmus, ahogy most boldog-boldogtalan mindenhova utazik ha kell, he nem, és az egész gazdaság nem kapná meg azt a löketet ettől, amely viszont elengedhetetlen a számára. De ez csak egy példa, mert utazás nélkül is millió hasonló pazarlást követünk el, amelyekkel való élés ugyan remek gazdaság élénkítő hatású, de közben tol minket bele egy sötét alagútba, illetve leginkább a gyermekeink életesélyeit. Mit károgok? Azt károgom, hogy ezzel most már nagyon ideje lenne számot vetni. Azért, mert az időm, meg a szellemi kapacitásom jelentés részét áldozom olyan reflexiókra, amelyek ezek körül a kérdések körül forognak, legalább bele tudok nézni a gyermekeim szemébe becsülettel, vagyis meg tudok csinálni egy olyan dolgot, amelyre a civilizált világ nagyobbik felének már nincs lehetősége, mert megfosztotta magát tőle a nagyon fenszi nyaralásaival meg a szépen berendezett lakásaival például. Azok a tudati változások,amelyeknek a szükségességéről beszélek nem állami szabályozások következtében, bem pártpolitikai irányelvek mentén, nem villámcsődületek érzelem dús levegőjében fognak kikristályosodni. Vagy mi élünk úgy, és szólunk ezekről a dolgokról úgy a mi magunk egyszer volt és soha többé nem lesz személyes valóságunk nyelvén, hogy az üzenetünket sokan megértsék, vagy senki. A rendszer ezt nem fogja helyettünk megoldani, a rendszer logikájában ez nincs benne. A rendszer egy algoritmus, amely minket is algoritmizál, vagyis fényévekre távolít el minket valódi emberi természetünktől. A rendszer az ember tökéletes megsemmisülése felé vezet, ahonnan egyre nehezebb lesz visszafordulni. Mert annak az embernek, aki már csak a rendszerében reménykedik, nincs saját vegyértéke, nincs belső tartása, nem önálló, nem hatni képes szellemi lény, hanem csak a közege bábja. Igen egy csomó mindent elértünk. De vegyük észre, hogy milyen áron, és vegyük észre, hogy milyen súlyos határokat feszegetünk már most is azért, mert lényegi változtatásokra, egy világosabb, felelősebb tudatállapotba jutásra egyelőre képtelenek vagyunk. Vagy inkább hisszük magunkról ezt a képtelenséget, mert a hite is bőven elég ahhoz, hogy ne csináljuk semmit. Megyünk egy specifikus irányba, mert még mindig azt hisszük, hogy azért, mert ebben az irányban egyszer találtunk valamit, az összes többi kincs is erre van. Jó gondolat, csak hülyeség! Nem, nem minden kincs van erre, és körbe kell nézni más kincsek után is, ha értékes, jövő megtartó életet akarunk élni. Az hogy az embernek magának kell megváltoznia egy teljesen konkrét válasz csak végtelenül idegen a fülünknek illetve úgy csinálunk mintha nem értenénk mert akkor most először rólunk magunkról derülne ki valami lehangoló. A saját hibáink a saját fogyatékosságaink és az hogy mint a majmok masíroztunk a rendszerünk logikája mentén egész eddigi életünk során ahelyett hogy megpróbáltunk volna kinőni belőle. Egyelőre ennél világosabban ezt nem lehet elmondani mert szavaink se nagyon vannak arra amit csinálni kéne annyira nem csináljuk de most hogy már elmúltam 50 éves illetve nem sokára 60 leszek és pár dolgot lassan képes leszek összerakni, ennyit azért le tudok írni. Van személyes szellemi fejlődés jellemben tartásban bátorságban hősiességben is lehet gyarapodni nem csak a formális logika gyakorlásában és az utóbbival azonos fontosságúak az előbbiek is illetve most még fontosabbak is mert sokkal inkább el vagyunk maradva bennük.

Erről szólnak a bejegyzéseim, erről szól az életem, és fog szólni, amíg minimális szusz is van bennem. Nem hiszem, hogy emiatt engem megvetni, lenézni, lesajnálni kéne, bár azt bőven el tudom képzelni, hogy mégis ez lesz a sorsom. Mert megvetni, lenézni, lesajnálni valakit sokkal könnyebb, mint elkezdeni vele beszélgetni, komolyan venni őt. De ez nem az én problémám, nekem csak segítenek azzal, ha belém rúgnak, mert ütésállóbb leszek tőle. Szép napok hosszú sorát, lányoknak puszi is!