Az olló két szára

Remélem, hogy folyamatosan jobbá teszem a világot, ha ez a reményem nem lenne, valószínűleg nem is tudnék élni. A legsúlyosabb problémának, illetve a problémák gyökerének továbbra is azt érzem, hogy rossz viszonyban vagyunk a minket körülvevő fizikai és szellemi valósággal (beleértve saját magunkat is) és már nagyon régóta. Kiaknáztuk a kincseit, de közben nem váltunk jobb, emelkedettebb tudatú emberekké, illetve alig, messze nem változtunk annyit ezen a téren, mint amennyit a technikánk fejlődött. És az olló két szárának szétnyílása generált két világháborút, pár tucat lokális, de azért éppen elég véres konfliktust, egy csomó politikai, társadalmi, gazdasági, környezeti problémát, illetve leginkább olyan komplex problémákat, amelyek mindezeket a területeken egyszerre jelentkeznek. Azt nem hiszem, hogy ezt az egész nagy halmazt bizonyos jelenségek frontján vagy bizonyos személyekre kihegyezve lehetne hathatósan támadni. Egy kicsit lehet talán néha, meg olykor esetleg kell is, de sokkal fontosabb, hogy tisztába kerüljünk a közös érintettségünkkel, illetve közös érintettségünk súlyával. Van sok jó kezdeményezés, de a jelentőségük igen korlátozott marad, amíg az alapokon nem tudunk sokat erősíteni. Az alapok viszont nem X. meg Y. meg Z, az alapok mindnyájan vagyunk, vagyis mindnyájunknak át kell esnünk egy olyan tudatfejlődésen, amely jelentőségében legalább akkora lesz, mint földművelésre való áttérés a sok gyűjtögetés után. De lehet, hogy még jobb párhuzam a fáról a földre való leköltözésünket említeni. Egyébként nem az a kérdés, hogy lesz-e ilyen szintlépés az emberiség történetében, mert ha nem lesz, akkor emberiség se lesz sokáig, hanem az, hogy mi képes kiváltani azt egy csomó rettenetes csapáson kívül. Mert az lenne a jó, ha azokat a rettenetes csapásokat nem kéne megvárni...

Eddig is tettünk erőfeszítéseket amelyeknek lett eredményük. Csak egyre inkább szembesülni kell azzal, hogy ilyen típusú erőfeszítéseket tenni nem elegendő. Nagyon sokáig úgy tűnt hogy a természet bizonyos összefüggéseinek megismerése eltart minket, illetve jobb emberekké is válunk ettől a folyamattól, hiszen amíg mindenkinek jut bőven élelem, kevesebb késztetést érzünk arra, hogy egymás torkának essünk. A második világháború vége óta eltelt 75 év tényleg egy relatív aranykor, csak azt nem tudom hogy meddig fog tartani, viszont van egy olyan sejtésem, hogy nem sokáig, és nem csak azért, mert én személy szerint szomorú képet festek a távlatainkról. Lehet azt mondani, hogy biztosak az alapjaink, és csak a szkeptikusok miatt bizonytalanodnak el, de én e szcenárió alátámasztására semmilyen bizonyítékot se tudok felhozni - viszont ha valaki tud és meg is tud győzni vele, akkor tegye máris, mert szeretnék megnyugodni minél hamarabb. Addig viszont az első lépés az, hogy ezt az ingatagságot észre vegyük, és ne reménykedjünk abban, hogy a szárnyalásunk a matematikai extrapoláció elve szerint fog folytatódni, vagyis csak azért, mert eddig se történt vele más. Mert ha ebben reménykedünk, akkor egy csomó olyan dolgot nem fogunk megcsinálni, amely hosszabb távon vissza fog ütni, illetve már középtávon is. Ebben a helyzetben nem azt kell elmeszelni, aki mély tudati változások, a szemléleteink alapvető megváltoztatásának szükségességére hívja fel a figyelmet, hanem azt, aki még mindig nem fogja fel, hogy mekkora a baj és szórja el a túlélés potenciáljait meg az idejét szir-szar apróságokra, amelyek rövid távon csillognak, de holnaputánra köddé fognak válni. Nagyon jó, hogy vannak ilyen mütyürjeink, de az, hogy most velük foglalkozunk és nem sokkal fontosabb kérdésekkel, a gyermekeink életterét csonkítja meg visszafordíthatatlanul. Jó partizni minden péntek este más városban, jó fillerekért repkedni, jó nyaralni hawai-on de ezt csak azért tudjuk megcsinálni, mert azt a kárt, amelyet közben a környezetünknek, a klímának, a megtartó biodiverzitásnak okozunk, mindenki leszarja. Mert ha az így okozott károkat is bekottáznánk a repülőjegy árába, meg a szálloda számlába, akkor nem annyiba kerülni a nyaralás, és akkor nem pörögne úgy fel a turizmus, ahogy most boldog-boldogtalan mindenhova utazik ha kell, he nem, és az egész gazdaság nem kapná meg azt a löketet ettől, amely viszont elengedhetetlen a számára. De ez csak egy példa, mert utazás nélkül is millió hasonló pazarlást követünk el, amelyekkel való élés ugyan remek gazdaság élénkítő hatású, de közben tol minket bele egy sötét alagútba, illetve leginkább a gyermekeink életesélyeit. Mit károgok? Azt károgom, hogy ezzel most már nagyon ideje lenne számot vetni. Azért, mert az időm, meg a szellemi kapacitásom jelentés részét áldozom olyan reflexiókra, amelyek ezek körül a kérdések körül forognak, legalább bele tudok nézni a gyermekeim szemébe becsülettel, vagyis meg tudok csinálni egy olyan dolgot, amelyre a civilizált világ nagyobbik felének már nincs lehetősége, mert megfosztotta magát tőle a nagyon fenszi nyaralásaival meg a szépen berendezett lakásaival például. Azok a tudati változások,amelyeknek a szükségességéről beszélek nem állami szabályozások következtében, bem pártpolitikai irányelvek mentén, nem villámcsődületek érzelem dús levegőjében fognak kikristályosodni. Vagy mi élünk úgy, és szólunk ezekről a dolgokról úgy a mi magunk egyszer volt és soha többé nem lesz személyes valóságunk nyelvén, hogy az üzenetünket sokan megértsék, vagy senki. A rendszer ezt nem fogja helyettünk megoldani, a rendszer logikájában ez nincs benne. A rendszer egy algoritmus, amely minket is algoritmizál, vagyis fényévekre távolít el minket valódi emberi természetünktől. A rendszer az ember tökéletes megsemmisülése felé vezet, ahonnan egyre nehezebb lesz visszafordulni. Mert annak az embernek, aki már csak a rendszerében reménykedik, nincs saját vegyértéke, nincs belső tartása, nem önálló, nem hatni képes szellemi lény, hanem csak a közege bábja. Igen egy csomó mindent elértünk. De vegyük észre, hogy milyen áron, és vegyük észre, hogy milyen súlyos határokat feszegetünk már most is azért, mert lényegi változtatásokra, egy világosabb, felelősebb tudatállapotba jutásra egyelőre képtelenek vagyunk. Vagy inkább hisszük magunkról ezt a képtelenséget, mert a hite is bőven elég ahhoz, hogy ne csináljuk semmit. Megyünk egy specifikus irányba, mert még mindig azt hisszük, hogy azért, mert ebben az irányban egyszer találtunk valamit, az összes többi kincs is erre van. Jó gondolat, csak hülyeség! Nem, nem minden kincs van erre, és körbe kell nézni más kincsek után is, ha értékes, jövő megtartó életet akarunk élni. Az hogy az embernek magának kell megváltoznia egy teljesen konkrét válasz csak végtelenül idegen a fülünknek illetve úgy csinálunk mintha nem értenénk mert akkor most először rólunk magunkról derülne ki valami lehangoló. A saját hibáink a saját fogyatékosságaink és az hogy mint a majmok masíroztunk a rendszerünk logikája mentén egész eddigi életünk során ahelyett hogy megpróbáltunk volna kinőni belőle. Egyelőre ennél világosabban ezt nem lehet elmondani mert szavaink se nagyon vannak arra amit csinálni kéne annyira nem csináljuk de most hogy már elmúltam 50 éves illetve nem sokára 60 leszek és pár dolgot lassan képes leszek összerakni, ennyit azért le tudok írni. Van személyes szellemi fejlődés jellemben tartásban bátorságban hősiességben is lehet gyarapodni nem csak a formális logika gyakorlásában és az utóbbival azonos fontosságúak az előbbiek is illetve most még fontosabbak is mert sokkal inkább el vagyunk maradva bennük.

Erről szólnak a bejegyzéseim, erről szól az életem, és fog szólni, amíg minimális szusz is van bennem. Nem hiszem, hogy emiatt engem megvetni, lenézni, lesajnálni kéne, bár azt bőven el tudom képzelni, hogy mégis ez lesz a sorsom. Mert megvetni, lenézni, lesajnálni valakit sokkal könnyebb, mint elkezdeni vele beszélgetni, komolyan venni őt. De ez nem az én problémám, nekem csak segítenek azzal, ha belém rúgnak, mert ütésállóbb leszek tőle. Szép napok hosszú sorát, lányoknak puszi is!