Bevezetés
A nehéz idők kemény embereket szülnek, a kemény emberek miatt könnyű idők jönnek, a könnyű idők puha embereket szülnek, a puha emberek miatt nehéz idők jönnek - és aztán kezdődik minden előröl. Nem kérdés, hogy most hol tartunk ebben a folyamatban. Sötét felhők gyülekeznek az égen, vihar készülődik, egy csomó minden, amit nagyon szeretnénk megtartani, csúszik ki a kezünkből, félő, hogy hamarosan el fog tűnni egy csomó minden más dologgal együtt, amelyek már eltűntek. Persze, próbáljuk hitegetni magunkat meg egymást, hogy nem, de attól még egy nagyon nehéz időszak előtt állunk. Volt már ilyen a történelem során, és egészen megdöbbentő, hogy mi mindent túléltünk már, úgy értem, az emberiség egésze, mert az egyes emberek közül azért nagyon sokan meghaltak olyanok is, akik még élhettek volna bőven. És nem csak egyes emberek haltak meg, hanem törzsek, népek, népcsoportok, nyelvek, kultúrák, világlátások, létkapcsolatok, mitológiák tűntek el a Föld színéről, felejtődtek el teljesen, legnagyobb részben pont a fejlett nyugati ember nyomulása miatt.
Az a baj, hogy az első mondatban említett körforgásra nem tudunk független szemlélőként, elfogulatlanul, kívülről nézni. Meg egyáltalán, semmire se. Az a baj, hogy mindent, amit megszoktunk, normálisnak gondolunk, és amit nem szoktunk meg, mert nem része a közfelfogásnak, arról azt hisszük, hogy abnormális. Azt tekintjük normálisnak, hogy folyik a csapból a víz, a konnektorból az áram, hogy egy mozdulat betenni a romlandó húst a fagyasztóba, de a termosztát felcsavarása se kíván többet, természetesnek veszünk egy csomó kényelmet magunk körül, miközben ezek a dolgok egyáltalán nem magától értetődőek, jelenlegi fenntarthatatlan és - mondjuk ki nyugodtan - igen deviáns létmódunk következménye csupán, hogy ezeket a dolgokat most megtesszük, de szinte teljesen biztos vagyok abban, hogy az ember alapvetően mégsem erre a létmódra van kitalálva, és hogy mégis így él, abból már középtávon is számtalan nagyon súlyos problémák fakadnak. Miközben nyilván pusztán az eszközeinkkel van a probléma, hiszen működhetnének a tűzhelyek, a hűtőszekrények, a vízmelegítők, de ahhoz egy sokkal nagyobb belátás, sokkal fejlettebb jellem, sokkal világosabb tudatosságra lenne szükség össztársadalmi szinten. Ha a Földön most egy olyan társadalom élne, amelynek jellembeli fejlettsége ugyanazon a szinten van, ahol a technikája, akkor nem lenne semmi baj, mert akkor éreznénk, hogy mit engedhetünk meg magunknak, és mi van már a határon túl. De ez a társadalom nem ilyen, és ezt a társadalmat, ha nem tud kollektív tudatában minőségit lépni, az általa felszabadított energiák meg fogják ölni, és történelmi léptékű skálán nagyon rövid időn belül. Ezt most még nem mindenki látja, de sokan már igen, és azok feladatuknak érzik, hogy beszéljenek, írjanak róla. Hogy képesek legyünk a lehetőségeinkkel élni, és nem visszaélni. Mert arra most nem vagyunk képesek, nagyon-nagyon távol állunk tőle. Nagyon alacsony hatásfokon dolgozunk, nagyon sok mindent, nem csak anyagot, de időt, szellemi potenciálokat is elpazarlunk, fogyasztunk a terülj-terülj asztalkámról, utazunk, nyaralunk, mütyüröket fényesítünk, miközben távlatos események, valódi, belső, személyes szellemi fejlődések jóformán nem játszódnak le, nincs is, ami kiváltaná, illetve azt, ami ki tudná váltani, egyszerűen képtelenek vagyunk észrevenni, a civilizációnk rabjai lettünk, belső lényünkkel minden kapcsolatot folyamatosan és jóformán teljesen öntudatlanul hárítunk, menekülünk bele nagyon olcsó és nagyon igénytelen időtöltésekbe, vagy nagyon felszínes vagy csak egy bizonyos értelemben kimagasló, de az egészbe beilleszkedni egyáltalán nem tudó teljesítmények elérésébe inkább. Ez sajnos egy dráma, az életünk, az egész emberiség életének talán a legsúlyosabb drámája. Mert ember önmaga belső lényétől még soha nem került olyan messze, amilyen messze mi most kezdünk eltávolodni a saját belső valóságunktól. A közegünk vélemény kínálatára ránőtt bábok lettünk, miközben a saját történetünk alig-alig bontakozik ki, és ennek nyilván nem lehet más vége, mint egy világméretű összeomlás, a civilizációnk összeomlása, amellyel, ha azonosítjuk magunkat, akkor az a mi összeomlásunk is lesz egyben.
Ebben a könyvben erről a drámáról lesz szó, illetve arról, ahogy ez a dráma lejátszódik mindnyájunk életében. Hogy a városaink kőhalottak, hogy a csillogásunk létidegen, hogy a vívmányaink egyirányúak, hogy a rendszereink alkotórészei közötti szerves egység folyamatosan épül le, és arról, hogy ebbe nyilván nem törődhetünk bele. Ezt a drámát akarom bemutatni történeteken, tapasztalatokon, engem vagy másokat ért különleges élményeken keresztül, megjárva mélységeket és magasságokat, a pokol fenekét ugyanúgy, ahogy a Tábor hegyet, ahol jelenések gyújtanak fel bennünk olyan fényeket egy-két pillanatra, amilyeneket hosszabb ideig egyelőre, megvalósultságunk mai szintjén nem is tudnánk elviselni. Nehéz utazás ez, isteni színjáték, madáchi tragédia, Tarkovszkij Sztalkerének az utazása, Odüsszeusz utazása, Leonidasz útja, Lao-ce útja, Szókratész útja, Jézus útja, de a Jézus lábát olajjal megkenő Mária, a Jézusnak kendőt nyújtó Veronika vagy a húsvét hajnalban Jézus sírjához igyekvő asszonyok útja is. Az ember útja, az én utam, a Ti utatok, mindnyájunk útja. Olvassuk és írjuk együtt!
Az ősember barlangja
Most éppen egy olyan tetőtéri szobában lakom, amelynek az egyik fele egy terasz felé nyúlik be, ez egy ablaktalan térrész, amely leginkább barlanghoz hasonlatos. A szobának ezt a felét használom hálónak, itt van a fekhelyem, amely igen egyszerű, egy vékony laticelre van kiterítve a hálózsákom. Az ágyról régóta leszoktam, először azért feküdtem le a padlóra, mert a derekamnak jót tett a kemény felületen való fekvés, utána pedig azért maradtam ott, mert rájöttem, hogy úgy általában is sokkal természetesebb ott aludni, mint a puha ágyon, amelyre így semmi szükségem sincs, és már csak a vendégeimnek szoktam felajánlani. Van egy fehér kerámia poharam, abba öntöttem egy kis dekor homokot, a homokra teszek egy kis teamécsest, azt meggyújtva tudom imitálni a tüzet, amely valamikor, az őskorban a barlangokat bevilágította, és amelyek fényénél az emberiség első rajzai is készültek. E mellé a tűz mellé heveredek le este, és töltöm el az éjszakát, legalábbis az első felét kicsit hasonlóan ahhoz, ahogy az ősember behúzódott a barlangjába az állatokat elriasztó és ezért számára biztonságot is jelentő tűz mellé. Nyilván nem teljesen ugyanaz az érzés, hiszen az én tüzem szimbolikus, a barlang attól függetlenül is fűtött, kint nincsenek vadállatok, a lakásomon zárható ajtó van, miközben őskori elődeim nyilván nem is álmodtak olyan hálózsákról, amilyet most tulajdonképpen bárki megrendelhet az interneten nem is nagyon sok pénzért, és két nap alatt kihozza a futár, ha cserélni kell a régit, mert elkopott. Szóval van pár apró különbség, de azért egy nagyon ősi szálat sikerült így felvennem ici-picit, és ezt nagyon élvezem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése