Drámai fordulat

Egész nap csak pakolok, rendet teszek magam körül. Nem tudom, hogy mi ez - a kezdet vége vagy a vég kezdete - de hogy drámai fordulat, ahhoz nem férhet kétség...

Van az ember becsülete...

Tele van a világ nagyon mutatós, nagyon csicsás, de valójában borzasztó, vállalhatatlan dolgokkal, amelyekbe iszonyú könnyű belecsúszni, utána egy életet eltölteni benne, és a végén köpheti szembe magát az ember, hogy mekkora egy majom volt 70-80-90 éven át. Illetve jóformán ilyen dolgokból épül fel minden. Nincs semmi olyan, ami mellé jó szívvel oda lehetne állni, követni lehetne. Van az ember becsülete, hogy megküzdi ezt a lehetetlen világot, nem adja el a lelkét neki, keresi és vállalja valódi belső emberi természetét mindazokkal a hamisságokkal szemben, amelyek mindenhonnan, minden formában és minden mennyiségben áradnak felé, sokszor teljesen megtévesztő, szépnek, jónak látszó külalakban. Van az ember, aki engedi hogy az ő belső természete, az ő szuverén, autonóm természete kibontakozzék benne a körülötte nyüzsgő csoportok, kényeztető kábító dinamikáival, tömegpszichózisaival szemben - van az ilyen ember és csak az, csak ő, más semmi és senki! Ha ez az ember ahelyett, hogy az egyetemes rend és küldetése szerinti dolgát tenné, beburkolózik a társadalom kínálta biztonság érzetekbe, akkor maga is a hamisság részévé válik. Ennek a társadalomnak a viselkedésével tulajdonképpen csak szembemenni lehet - mindenkinek meg kell találnia a szembemenése módját. Az a mód egyébként ott van benne csak általában nincs bátorsága az illetőnek hogy nyúljon hozzá! Az emberré válás a szellemi értelemben vett felnövekedés mindig szembemenés a fejlődésben megrekedt és ezért törvényszerűen hanyatlásra, pusztulásra ítélt közeg szuggesztióival, nagyon komoly és határozott ellenük szegülés. Nagyon könnyű bármelyik kényelmet hozó, biztonságérzetet keltő irányzatra, kezdeményezésre rácuppanni, nagyon könnyű tobzódni bennük, kitüntetett figyelmet szentelni rájuk, hogy a valódi feladatunkkal ne kelljen szembenéznünk, de hát erre, tényleg erre kaptuk az életünket? Az ilyen kezdeményezések, irányzatok csapdák, amelyeket a környezetünk állít, hogy belesétáljunk és elmerüljünk az általános iszapban, a rendszer, a gépezet részévé váljunk, egy az emberiséget kinyírni készülő fasiszta társadalom részévé. Nagyobb kudarc lehetősége senki előtt sincs, mint hogy ezt a csapda helyzetet nem ismeri fel, nem tudatosítja, nem veszi elég komolyan, hogy mi származhat belőle, és az élete - bár a társadalom szemszögéből nézve sikeresnek tűnhet - végül is egy mesterséges, létidegen, gyilkos folyamat erősítésére megy el, egy kábulatban telik az első perctől az utolsóig tulajdonképpen.

Kell erről beszélni, nagyon komolyan gondolkodni, eszmélni, mert a viselkedésünknek, a pozíció foglalásunknak, az üzenetünk tisztaságának nagyon komoly szerepe lesz, és nem a ködbe vesző jövőben, hanem belátható időtávon belül. Rajtunk is múlik, hogy az emberéletek milliót, akár milliárdjait követelő kataklizmák előszeleire, mennyire válik érzékennyé a közgondolkodás, lesznek-e olyan változások benne, amelyek következtében a potenciális áldozatok száma tud akár nagyságrendekkel is csökkenni. Hiszem, hogy rengeteg lehetőség van a kezünkben, de azt is érzem közben, hogy az összes nagyon könnyen kipereghet - mint a homok - az ujjaink közül ha nem figyelünk magunkra eléggé. A belső fókusz borzasztóan fontos, az összeszedettség amely lehetővé teszi, hogy a személyes érés értelmezhető folyamatai játszódjanak le bennünk, hogy ne csak a társadalom fehér zaja visszhangozzék bennünk. Nagyon messze vagyunk még ettől az intenzív önazonosságtól pedig nagyon nagy tétje van a meglétének vagy a hiányának. Törekedjetek Ti is erre a figyelemre, tudatosan vállalni belső önmagatok folyamatos jelenlétét és szolgálatát, akit a társadalom most - azzal hogy a személyes helyett a fogalmi felé irányítja mindenki tekintetét - elrejt Előletek is, zavarja össze Bennetek is azt a természetes igényt, mely a hozzá való kapcsolódásra kötődésre irányulna. Ami minden másnál fontosabb mert minden más is arra tud épülni csupán.

Igen a 24-dik órában vagyunk, és a következő évek permanens, sőt valószínűleg fokozódó válságjelenségekről fognak szólni, olyanokról, amelyekhez képest ez a járvány csak előjáték talán. Cselekednünk kell, de a cselekvésünknek kell, hogy legyen egy nagyon határozott alapja, belső indíttatás, eltökéltség hozzá, mert különben az első szellő el fog fújni minket. Nem tudom elhinni, hogy az életem csak annyi, hogy élvezzem ki az egyre szűkülő, egyre inkább leépülő akár anyagi, akár mentális, akár szellemi kényelmet bízva abban, hogy valami azért maradni fog ezekből legalább addig, amíg az életem tart. Nem tudom elhinni azt sem, hogy a döntéshozók odafent vannak - szerintem odafent egy majomház van, akit a közvélemény rángat expliciten vagy impliciten, és az holt biztos, hogy nem lesz értékelhető, önálló kezdeményezése senkinek közülük. Rettenetesen irritálnak azok a szemléletek, melyek szerint a kis ember legyen kicsi, és csak a közvetlen környezetével foglalkozzon, másra ne is gondoljon, függetlenül attól, hogy ezek a szemléletek milyen ruhába vannak öltöztetve, meg honnan erednek. Azt érzem, hogy a legkülönbözőbb hatalmi struktúrák iszonyatos rombolást végeztek az önbecsülésünkön, elképzelhetetlennek tartjuk, hogy meghatározó, sorsfordító személyiségekké váljunk akár - semminek se merünk neki látni, amit nem csinálnak legalább százezren körülöttünk. Hogy mit kell tenni konkrétan azért hogy a világ folyamatai gyökeresen megváltozzanak, azt én sem tudom, de azt tudom, hogy a ránk szuggerált, teljesen reménytelen, sablon létmódok darálásánál sokkal többet hordozunk magunkban, talán rejtett, de mindenképpen felébreszthető, munkára fogható képességeket. És azt is tudom, hogy az ébredésnek a nagyon komolyan vett önbecsülés mellett a nagyon komolyan vett alázatos befelé, a személyes felé forduló figyelem, engedelmesség lehet a kiváltója. Mert még a másik felé forduló figyelemnek is az az alapja - aki magára nem tud figyelni, az nem tud figyelni senki másra se. Nem tudom széttárni a kezem, hogy nahát elpusztulunk, milyen kár, nem tudom azt mondani, hogy rendjén van ezt a kérdést betemetni homokkal meg sárral, mint a zsanai olajkutat, és csak a közvetlen környezetünk ideig-óráig tartó boldogságáért munkálkodni. Nem tudom azt mondani, hogy meghatározó 1%-ot a vezetőink alkotják, mert egész biztos vagyok abban, hogy mi mindnyájan a meghatározó 99%-hoz tartozunk, és nem az ő gazdasági érdekeik, hanem a mi következetlenségünkön, az odaszánásunk hiányán, meg a gyávaságunkon bukik meg minden. Nem vagyok vallásos, de Jézust példaképnek tartom, ő nem kezdett el mentegetőzni az eszköztelenségével, tette azt, amit tudott, amit ő maga tudott, és lett belőle valami. Persze nem bántok senkit, hisz ezek a dolgok az én fejemben is csak most kezdenek pislákolni, de talán van még pár jó évem, és hátha összeáll más is, mint ami eddig nem állt össze, ha elég becsületesen élek. Nagyon világosan szembe kell nézni azzal a ténnyel hogy egy olyan korszakba volt szerencsénk születni amikor tényleg esik szét minden. És nagyon világosan szembe kell nézni azzal, hogy ebből milyen feladatok adódnak. Mert nagy a gyanúm, hogy egészen másmilyenek mint amilyeneket eddig hittünk...

Ahol fény van...

 Ahol fény van, ott van árnyék is.

Ahol árnyék van, ott van fény is.

A borzasztó az, amikor csak árnyék van.

De olyan nincs!

Invázív faj?

Egyébként nem gondolom hogy mi emberek inváziv faj lennénk. Az igaz hogy bennünk van az inváziv hajlam de azt meg lehet haladni ha figyelünk magunkra. Számtalan példa van rá voltak és vannak most is olyan egyének és közösségek amelyek teljes mértékben tisztában voltak vagy vannak a határaikkal és nem nyújtóznak tovább. Ez egy reális mélyen emberi jellemző - létezik bennünk ez a képesség! Más kérdés hogy a nyugati civilizáció valószínűleg minden eddiginél jobban eltávolodott tőle az önmagával és a környezete realitásaival összhangban lévő élettől és nyilván személy szerint minket is nagyon eltávolított attól. Mi tényleg eldobtuk az agyunkat mi tényleg gyarapszunk és növekszünk ész és minden kontroll nélkül és ezért a mi kultúránknak tényleg vége lesz hiszen az már réges-régóta nem kultúra (művelés) hanem kizsákmányolás még az is amire azt mondjuk hogy művészet meg vallás még az is egy merő borzalom csak. Számomra az nem kérdés hogy ennek mennie kell engem inkább az foglalkoztat hogy hogyan fog bekövetkezni a váltás a mostani és az eljövendő között és hogy abba a váltásba hányan fognak meghalni. Ha valamiért érdemes küzdeni akkor azért hogy ne mindenki haljon meg - hogy legyenek túlélők elég sokan de legyenek mégis elég világos tudatúak azért olyanok akik tanultak az elődeik hibáiból tényleg és az ő őrültségeiket tényleg soha többé ne akarják újra elővenni. Ezért érdemes élni odafigyelni magunkra a belső indíttatásainkra vagyis valódi szellemi munkát végezni elviselni a nyájból való kiszakadás fájdalmát a máglyán való elégés fájdalmát is. Egyedül ezért. Ha ez a távlat nem lenne nem látnék értelmes célt magam előtt...

Jobb ha tudod

Lassan kezd komollyá válni
Mert eddig leginkább játék volt
Ám mostantól van tétje
Az ember ha hős ha istenlény
A fény utolsó sugarát
Minden áron védje

Mostantól csak Rajtad múlik
Hogy a falak ledőlnek-e
Vagy maradnak állva
Hogy a poklon átvezető
Mennybe vivő keresztutak
Ki lesznek-e járva

Kint a mezőn szorgos kezek
Máglyát raknak csattog hozzá
Fákat dönt a balta
Rakjad Te is jobb ha tudod
Milyen hiszen Téged fognak
Megégetni rajta

Penetráns fájdalmat tudok érezni...

Penetráns fájdalmat tudok érezni, amikor valaki kormányzati döntések kritikájával válaszolja meg például a járvány elleni védekezés sikerességére vonatkozó kérdéseket. Penetráns fájdalmat, mert azt érzem, hogy az illetőnek fogalma sincs arról, hogy a dolgok hogyan működnek, illetve hogyan nem működnek pillanatnyilag. Hogy a kormányzati döntések nem egyebek, mint a társadalom, mint közösség megvalósulatlanságának a termékei, amelyben az ő személyes és legsajátabb megvalósulatlansága ugyanúgy benne van, mint mindenki másé is. Azt nem mondom, hogy én nem viselkedem ugyanígy sokszor, de azt igen, hogy ettől egyáltalán nem érzem magam nagynak, és nem vagyok büszke magamra ilyenkor. Annak ugyanis, hogy valaki mást hibáztat, egyetlen egy oka van, az, hogy magában nem bízik. Nem bízik abban, hogy sorsfordító emberré tud nőni, és változtatni tud a dolgok menetén, vagyis lemondott személyes belső valósága kibontásáról, beállt a zombi bébik sorába és lobogtatja ugyanúgy a vörös zászlót, ahogy a komcsi partizánok, csak ő még annyit se vállal el belőle, mint az utóbbiak, akik legalább vásárra vitték az életüket az eszméikért. És ha valami, akkor ez az igazán nagy baj, és ha valamibe, akkor nyilván ebbe fogunk belepusztulni. Abba, hogy nem hiszünk magunkban, nem hiszünk abban, hogy felmérhetetlen potenciálokat hordozunk magunkban, viszont a kisujjunkat se mozdítjuk, hogy ezek a poetnciálok elkezdjenek kibontakozni bennünk. Ha ebben a világban valami probléma, akkor ez az, illetve ez az egyetlen. Hogy az ember, miközben szépen betagozódott az őt körülvevő civilizált közegbe, és szépen feléli a civilizációs kényelm kínálat összes elemét, legyen az pollitikai, gazdasági, tudományos, művészeti vagy akár vallási természetű, olyan messze kerül valódi szellemi lényétől, mint ide az Alfa Cenaturi, de valószínű, hogy még ezzel is alulbecsültem a távolságot, hisz az utóbbi nincs is olyan messze tulajdonképpen, fénysebességgel utazva 4-5 év alatt el tudnánk jutnánk oda. Én tényleg egy végtelenül szűk értelmezésnek érzem, hogy a vezetőinket vonjuk felelősségre, hiszen a vezetőinket mi választottuk, a mi beteg szemléletünknek is köszönhető az a beteg társadalom, amely folyamatosan majmokat ültet a trónjaira, és utána elégedetlenkedik, hogy miért majomkodnak. Ne áltassuk magunkat azzal, hogy ez a piramis csak a csúcsánál van megrohadva, és ott, ahol mi állunk, egészséges, mint a makk. Nem! Ez a piramis az alapja legutolsó atomjáig rohad, bűzlik, mint a szar mindenütt, ott is, ahol mi vagyunk, és a mi bűzünk ugyanúgy belévegyül a nagy közös bűzbe, mint bárki másé. Az egész járványnak, meg az összes egyéb válságnak, amelyben vergődünk, egyetlen egy oka van, és az önismereti természetű, hogy fogalmunk sincs arról, hogy kik vagyunk, és ezt ne kendőzzük el mindenféle hülye tereléssel a vezetőink korruptságáról, még akkor sem, ha sokan ráharapnak, és nagyon népszerűek leszünk tőle, hisz ilyen szövegekkel mindenki háját meg lehet kenni, de hogy nem fog kijönni belőle semmi az tuti fix, sőt az is, hogy a köd csak tovább fog sűrűsödni tőle, meg a szégyen az életünk végén, amikor majd megkérdezik, hogy minek foglalkoztál Te velük, és mért nem a magad életét becsülted meg. És mért hagytad azt, hogy mások Körülötted folyamatosan hazudjanak, és tereljék el a figyelmet a leglényegesebb dologról, arról, hogy a piramis összes betegsége az alapjaitól sugárzik felfelé, és hogy a csúcsától lefelé sugárzás képe olyan féligazság csak, mint az összes többi torz eszme, amellyel dolgozunk a mütyürjeinken és marhára nem érdekel minket, hogy az a mütyür milyen viszonyban van az egésszel. Az első és legfontosabb dolgunk annak felismerése, hogy a nagy kényelembe mi magunk is megfelejtkeztünk egy csomó kötelességünkről, például arról, hogy dolgokat egyben, és a maguk teljes valóságában szemléljük, hogy egyáltalán nem szentelünk figyelmet önmagunkra, hogy nem vagyunk férfiak, nem vagyunk nők, sőt legtöbbünknek lila ibolyányi fogalma sincs arról, hogy a férfiasság és a nőiesség mit jelent például. Ami itt zajlik körülöttünk, ez az egész úgy biztosan nem változtatható meg, hogy elzavarunk bárkit is a trónról, és bízva, hogy a következő majom majd jobb lesz, őt ültetjük oda. Ezt csináljuk ötszáz éve, erről szólt például a felvilágosodás is, és amelyet az elsötétedések azóta is tartó hosszú sorozatában tényleg az első nagyon jól megfigyelhető, csak éppen azóta is tartó napfogyatkozásnak lehet tekinteni. Nem, ez nem stratégia! A stratégia az, hogy elegendően nagy számú ember döbben rá arra, hogy mennyire meghülyült, mert meghülyítették, és mondja azt, hogy ő tovább nem akar ilyen lenni. Abba ne reménykedjünk, hogy Orbánnak, Merkelnek, Putyinnak, Biden-nek fog megjönni az esze, mert nem, mert ők mind bábok, a mi bábjaink, a mi tudatalattink kivetülései, pont azért van annyira elegünk belőlük, mert magunkra ismerünk bennük. Vagy mi, akik a piramis alapját képezzük, vagy mi térünk észhez, vagy senki, de akkor az a mi hibánk, illetve a rettenetes bűnünk lesz. És abba a rettenetes bűnbe nem akarok beszállni még akkor sem, ha így meg egy kicsit egyedül maradok, amíg nem kapnak mások is kedvet a játék világ elhagyására. Mert így el tudom majd mondani, hogy mentem úgy, ahogy kellett belső indíttatással, hűen ahhoz a küldetéshez, amelyet kaptam, és persze a végén nyilván bele is fogok bukni. Ellenkező esetben meg csak azt tudnám elmondani, hogy minden kiválóan sikerült csak éppen egy tetűnél is gyávább, szarabb teremtmény voltam... 

A világmindenséget fenntartó erők

 A világmindenséget fenntartó erők megrendültek. Bennünk bomlik meg a rend, amikor az igényes, a mély, a szellemi, az eredeti, a magunké helyett a silányt, a felszínest, a bóvlit, a tömegárút, a másét választjuk. Akkor bomlik meg a rend, amikor a bennünk jelenlevő személyes isteni valóság vágyát random véleménnyé silányítjuk, hogy ne kelljen komolyan venni belőle semmit, hiszen véleményből annyi van, mint csepp a tengerben, és így mindegyikre könnyen rá lehet mondani, hogy nem is fontos igazán, pedig dehogy is nem! Bennünk bomlik meg a rend, amikor úgy vesszük át a körülöttünk dúló végtelenül aránytalan és torz szemléleteket, hogy azok aránytalanságaiból, torzulásaiból semmit sem merünk tudatosítani magunkban, hiszen ellenkező esetben harcolni kéne egyedül százak, ezrek, tízezrek, százezrek, milliók, milliárdok eltévelyedése, leginkább pedig a saját rossz beidegződéseink ellenében, az meg roppant frusztráló követelmény - pedig most pont leginkább mégis csak arra lenne szükség! Bennünk bomlik meg a rend, amikor azt hisszük, hogy a mi sorsunkon másoknak kéne változtatni, amikor nem hisszük el, hogy a piramisnak nem a csúcson lévő vezetők, hanem mi magunk vagyunk az alapjai, az összes betegségét is mi magunk eregetjük fel benne. Bennünk bomlik meg a rend, amikor önmagunkból és a létfeladatinkból semmit se merünk elvállalni, amikor a férfiak és a nők sem indulnak el azon az úton, amelyen nemiségük valódi tartalma kibontakozhatna, és ezért nem leszünk sem férjek, sem hitvesek, sem édesapák, sem édesanyák, legfeljebb ilyen-olyan játékosok, létidegen, leszűkített szerepek majmai, mert nem merünk megküzdeni semmit, nem merünk leválni semmiről, egyik edényből a másikba öntjük át magunkat remélve, hogy az edény tehet róla, pedig nyilván semmi köze sincs hozzá. Bennünk bomlik meg a rend, amikor nem gondoljuk végig, hogy mit is akarunk valójában, amikor reflexszerűen beállunk az első utunkba kerülő rohambrigádba, skandáljuk a jelszavait, és gondoljuk, hogy jót teszünk ezzel, miközben önmagunk közelébe se jutunk, vagyis az életünk, a saját életünk tulajdonképpen el se kezdődött még, és akkor meg hogy lehet a jótettnek akár a lehetőségéről is beszélni. Bennünk bomlik meg a rend, önmagunkkal sem kerülünk kapcsolatba, és akkor persze, hogy másokkal se, csak a festék tart össze minket, de hát az mégis csak kevés, idő kérdése csupán mindig, hogy mikor roppanunk meg, és hogy akkor mit hagyunk az utánunk jövő nemzedékre, nyilván ugyanazt a szerencsétlenséget, illetve még nagyobbat, mint amelyikben mi is felnőttünk, mert ha nem változtatunk rajta semmit, akkor még annál is rosszabb lesz, mint amilyen rossz most. Ki fog nekik valódi életesélyt mutatni, valódi utat, valódi távlatot, amelyen el lehet indulni, és lehet menni rajta. És ki fogja elérni, hogy a mutatást észre is vegyék, hogy ne csak az éppen aktuális tébolyok vonalán keringjenek reménytelenül egy tetszőlegesen kis epszilon sugarú buborék képzelt falai közt? Ki fogja elérni, hogy értsék a rendet, saját lényük integráns egységét, és legyen kedvük benne lenni, abban élni? Ne áltassuk magunkat azzal, hogy nincs kudarcba fulladó élet, ne áltassuk, mert aki ebben bízik, annak az élete jó eséllyel már meg is fulladt. Ne legyünk álpozitívak, ne mosolyogjunk, mint a tejbetök, amikor első sorban nem szórakozni, meg strandolni kéne, hanem dolgozni nagy elszánással, nagy odaadással, éber figyelemmel mindenre, ami belőlünk fakad, és tudva, hogy azt egyedül mi fogjuk megbecsülni, ha megtesszük vele, mert a környezetünk biztosan kinyírni akarja csak, de mi a legkevésbé sem lehetünk a csatlósai ebben. Ha valaki egy torz közegen akar segíteni, akkor először is neki magának kell megszabadulnia annak a közegnek az összes belé is égett torzulásától, emberi mivoltában szilárdan kell állnia, önmaga belső, személyes valóságának szikla alapjára kell helyezkednie. Maradandót, időtállót enélkül a szikla alap, illetve a rajta való állás nélkül képtelenség létrehozni. Jelentkezzen, aki már úgy érzi, hogy ott áll, mert van egy pár feladat, amelyet sürgősen el kéne intézni, például az emberiség megmentése ilyen, csak, hogy egyet mondjak  gyorsan...

Érte

Amit a környezetünk, a társadalom elvár tőlünk és díjaz bennünk, az nagyon más, mint amire a lélek indít minket. De aki az utóbbit az előbbinél tartósan kevesebbre tartja, aki nem tesz erőfeszítéseket, hogy belső indíttatásainak életében érvényt szerezzen, az nem fog nyomot hagyni a földön, élete csak biológia értelmű lesz, emberi, szellemi mondanivaló nélkül. A lelkünk indíttatásait pedig úgy érthetjük meg, ha tudatos énünk jó viszonyba kerül vele, folyamatosan figyel rá, bármit is tesz, azt érte vállalja, az ő fejlődéséért, az ő kibontakozásáért. Nem arról beszélek, hogy bizonyos lelki, szellemi szempontokért, hanem arról, hogy a lelke, belső szellemi lénye egészéért, azért az integráns személyes valóságért, aki őt teljesen betölti. Ha valaki ezt a belső közösséget folyamatosan szem előtt tartja, akkor emiatt a külvilággal konfliktusok hosszú sorozatába fog kerülni, de életével minden nap üzenni fog, növekedni fog tőle az értés, a szépség, a szeretet. Ha viszont valaki elhanyagolja azt, és a közege szempontjaihoz való alkalmazkodása válik meghatározóvá a viselkedésében, akkor semmi igazán értékeset nem fog tudni létrehozni, és emiatt egy idő után nagyon mély válságba is kerülhet. Vagy az élete végén kell majd szembenéznie azzal, hogy az időt, amelyet kapott, nem használta fel, ami még a válságnál is egy sokkal-sokkal rosszabb, tragikusabb kimenetel, melyet ezért nagyon jó lenne elkerülni...