9 és fél nap csend

Kilenc és fél nap csend. Ma este 8 órakor - amikor a kijárási tilalom kezdődik - ki fogom kapcsolni a mobilomat és a számítógépemet és néhány kikerülhetetlen és nagyon rövid kommunikációtól eltekintve úgy is fognak maradni 227 órán keresztül. Ezt az időszakot a lehető legnagyobb visszavonulásban csendben szeretném eltölteni legfeljebb olyan egyszerű önellátó háztartási vagy sport tevékenységekkel amelyek a belső figyelem gyakorlását nem akadályozzák sőt még serkentik is. Ki vagyok én az engem felnevelő civilizációtól függetlenül saját szuverén szellemi valóságomban? Belső lényem a bennem lakó isteni személy mit kap és mit nem kap meg tőlem? Amit nem kap meg pedig szüksége lenne rá azt mért vonom meg tőle? Milyen a viszonyom másokhoz a társadalomhoz a társadalomban zajló folyamatokhoz? Azok sodornak engem vagy pont ellenkezőleg - képes vagyok hatni rájuk? Jó vagy rossz a viszonyom a környezetemmel a természettel beleértve saját emberi természetemet is? Mennyiben jó mennyiben rossz? Mért olyan amilyen? Mi fontos nekem? Mi mellett kiért akarok kiállni? Melyek azok a hamis kötődések amelyektől már rég meg kellett volna szabadulnom? Ezek csak példák olyan kérdésekre amelyek sokszor felmerülnek bennem és remélem hogy ez alatt az idő alatt picit közelebb kerülök majd a válaszokhoz is. Nem gondolkozni akarok rajtuk hanem velük lenni magammal lenni találkozni azzal aki bennem ezeket a kérdéseket folyamatosan felteszi. Kérlek Benneteket adjátok nekem ezt az értékes időt hogy a járvánnyal járó amúgy is visszafogottabb életvitelt tovább csendesíthessem és utána reményein szerint nyugodtabban tudjak visszatérni közétek. Köszönöm!

Silence for 9 and a half days. At 8 o'clock tonight when the curfew starts i will switch off my mobile and my PC and - except for few unavoidable and fast manageable communication need - they will stay like that for 227 hours. This period i would like to spend in full retreat in complete silence doing only so simple things like householding my upkeep some sports which do not block the inner attention even help me to get more focused. Who am i in my own autonomous spiritual reality independently from the civilized world which has brought me up? What do i give and what don't i give to the devine person who lives in me? What not - though he would need it - why don't i give him? How is my relation to the society and to the "evolutions" running there? Am i driven by them or the opposite - i have some influence on them? What relation i have to my environment to nature - my own human nature is included in it? Is it a good relation or a bad relation? In which respect is it good and in which respect is it bad? Why is it good or bad?  What is important to me? What or whom do i want to stand for? What are the corrupted links in my life which i should have dismissed already long time ago? These are only few examples for the questions which pop up often in me and i hope that during these days i will get closer to the answers too. I am not going to think about them. I'd like to be with them to be with myself to meet my inner being who raises them all the time. Please give me this precious days so that i could futher deepen the silence that the pandemia has brought upon us and hopefully i could return among you a bit more calm afterwards. Thanks a lot!

Environment anxiety

Ez a fiatalok új betegsége. Illetve betegségnek mondjuk pedig csak egyszerű életösztön amely néhányukban akik még nem kábultak el teljesen feltámad...

A fiataloknak komolyan kéne venniük hogy a sorsuk az ő kezükben van ugyanakkor nagyon nehéz feladat számukra megküzdeni azzal a hárítással amely az egész társadalmat mélyen áthatja és így aztán őket is hisz ők is itt nőttek fel. Egyfelöl teljesen jogosan felzaklatja őket a felnőtt társadalom közönye és tehetetlensége másfelől tudat alatt ők is hárítják a szembenézést a helyzetükkel mert kevésnek érzik magukat ahhoz hogy változtatni tudjanak rajta és akkor már inkább ne legyen vagy legalább ne lássák a problémát. Teljesen normális reakció egyébként mind a kettő mert ami nem normális az a mi a felnőttek viselkedése. Akik gyerekeket szülünk mert milyen édi és rögtön utána olyan problémákkal terheljük meg őket amelyekkel mi magunk nem vagyunk hajlandóak foglalkozni. Nem az a csodálkozni való hogy ebből lelki sérülések fakadnak hanem az hogy csak ennyi. Illetve az hogy csak ennyit veszünk észre belőlük. Valaha volt becsületesen megdolgozott élet nyugodt örekséggel de az már a múlté. Mert abban a társadalomban amely ilyen nagyságrendű problémákat hagy a következő generációra senki se mondhatja hogy becsületesen megdolgozott a nyugdíjáért. Itt mindenki és nagyon becstelenül egy csomó mindent elsunnyogott és annak a sunnyogásnak a levét a gyermekeink fogják meginni. És akiben van egy ici-pici szép érzék az ezt legalább bevalja és nem hazudik tovább a csapból folyó vízsugárral. És próbál elindulni a felismerése nyomvonalán és próbál valamit megtenni abból ami már réges-rég dolga lett volna. Például próbál utána járni saját korruptsága gyökereinek és próbál kikeveredni belőlük. Próbálja megérteni hogy hol és min csúszott félre az élete mit nézett be mi derogált neki. És próbál egy kicsit kevesebb önámítást gyakorolni mint eddig. Próbál leválni erről a tömeggyilkos civilizációról próbálja elhagyni azokat a biztonság és kényelem érzeteket amelyeket neki köszönhet de amelyeknek az égvilágon semmi alapjuk sincs és nem is volt soha és próbál autonóm érett személlyé válni ahelyett a majom helyett akivé hagyta hogy a közege nevelje. Mert az hogy most elborít minket a szemét és felforr a klíma nem magától lett hanem attól hogy mindnyájan lelkesen beálltunk a fogyasztók sorába ahelyett hogy minimális szellemi munkát végezve ráébredtünk volna arra hogy ez a rendszer így ahogy most van egy őrültség és hiába érünk el gyönyörű díjazható eredményeket benne attól még mint emberek nyugodtan maradhatunk jó nagy nullák is. Na ez a szomorú és ezért vannak a gyermekeink a drága gyermekeink most rohadt nagy sz@rban. Mert mi odatettük őket...

Drága Gyermekeim!

A nyugati civilizáció a nagy felfordulások civilizációja. Akinek nem elég bizonyíték erre az első két világháború, meg az első két tömegpszichózis (a kommunizmus és a fasizmus), az nézzen körül és lássa meg a harmadikat mind a kettőből. A harmadik világháborút, amely az orrunk előtt zajlik, és a harmadik tömegpszichózist, a liberalizmust, mely sodor minket bele folyamatosan az előbbibe, és nagy erővel, olyan erővel, amellyel tulajdonképpen csak egy tébolyult képes hatni, tömegeket feláldozni valamelyik eszme oltárán, ahogy például ezt Hitler megtette a zsidósággal. Persze ez nem feltétlenül látszik elsőre a nagyvárosok fényűző boltjain, fenszi kávézóin, nyüzsgő sétáló utcáin, de hát - mint tudjuk - a látszat sokszor csal. Most például, hogy itt van a nyakunkon ez a vírus, amellyel nem tudunk semmit se kezdeni, már egy kicsit kezd látszani is. Kezd látszani, hogy tulajdonképpen még egy diktátor, sőt még nyomor se kell, ahhoz, hogy egy milliárd ember meghülyüljön, ezt meg tudja velünk tenni az elbizakodottságunk, meg az abból fakadó tiszavirág életű jólétünk is. Most ugyanis semmi más nem zajlik, mint egy olyan fejlődés, amelynek nulla távlata van, illetve valamit majd kell csinálni akkor is, amikor ez kiderül, de azokra a lehetőségekre én csak szívet tépő borzalommal tudok gondolni, mert az az ember minden eddiginél súlyosabb lealacsonyodásával lehet egyenlő.

Szeretném, ha ezt a távlattalanságot, illetve a mindennél borzalmasabb távlatokat megértenétek, és szeretném, ha legalább Ti nem állnátok be egyik majomcsapatba se, amelyik ezt a lehetetlenséget most élteti, sőt azt szeretném, ha Ti lennétek ebben a sűrű ködben a fény, a tudatosság szikrái, azon kevesek közé tartoznátok, akiknek az életétől a jövő még kapna egy utolsó esélyt. A rendszerben nincsenek tartalékok, a rendszer az utolsó morzsákat darálja le. A vezetők között sokan látják, hogy milyen bajok vannak, viszont nincs mozgásterük cselekedni, mert itt demokrácia van, és először is szavazatokat kell szerezniük, illetve azokat megtartaniuk, vagyis senki sem tud átverni semmilyen népszerűtlen dolgot, pedig most pont azt kéne, átverni egy csomó itt és most nagyon fájó és népszerűtlen dolgot, ha életben akarnánk maradni hosszabb távon is - úgy tűnik, hogy nem akarunk. Korlátozni kéne a fogyasztást, az utazásokat, a hústermelést, a lakhatást. Mert annyi, amennyit most fogyasztunk hétmilliárd embernek nem jut, sőt még a töredékének se hosszabb távon. De ezt ez a rendszer a társadalom mai tudatosságának a szintjén képtelen megcsinálni, mert aki ilyesmivel áll elő, azt rögtön leszavazzák. Vagyis egyetlen módon van kiút, úgy, hogy ha a társadalom tudatossága változik meg. A társadalom tudatossága persze azoktól a világméretű csapásoktól, amelynek a veszélyei már tornyosulnak, talán képes valamennyit változni, de egyrészt nem biztos, hogy egy csapás önmagában elegendő, másrészt nem biztos, hogy meg kéne várni, amíg 10 számjeggyel leírható számú ember hal meg azért, hogy a maradéknak valami elkezdjen pislákolni. Szumma szummárum, jobb lenne, ha nem a csapásoktól növekedne a tudatosságunk, hanem attól, hogy tudatosan leválunk a körülöttünk zajló őrültségek mindegyikéről még akkor is, ha azok a maguk kis álbiztonságuk látszatával erős motivációt jelentenek, hogy az általuk eltartott nyájba betagozódjunk, és elkezdünk belülről, emberségünk valódi gazdagságából, valódi mélységeiből, valódi tartalmából élni. Igen, szembe menni az egész világgal, szembe menni ezzel az egész iszonyatos eltévelyedéssel, amelyet most produkálunk, és amelyre rámondjuk, hogy milyen szép és jó, miközben itt és most talán szépnek és jónak tűnik, de ha csak kicsit messzebbről nézzük, akkor a szélesebb perspektívának köszönhetően rögtön kiderül róla, hogy iszonyatos gazság. És ezen a politikusok nem fognak változtatni, mert a politikusok bábok, úgy ránganak, ahogy mi rángatjuk őket. Ezen a társadalom érése, felnövése tud segíteni, egy olyan folyamat, amelyet senki nem tud kiváltani csak én meg Ti. Lehet, hogy kevésnek érzitek magatokat ilyen feladathoz, sőt biztos, mert mitől ne éreznétek magatokat soknak, de akkor sincs más megoldás, ezt kell tenni, ehhez kell felnőni, más értelmes célja nem lehet az életnek, mert minden más az értelmes célról való lemondással, a gépalkatrésszé válással egyenlő. Az életetekben e kettő közül tudtok választani. Vagy a felnövekedés a világ megváltására, illetve legalább arra, hogy a világmegváltás folyamata Rólatok is elinduljon, Tőletek is erőt nyerjen, vagy az emberi értelemben való teljes megsemmisülés, egy távlattalan technokrata hatalmi gépezetben sokakkal együtt kinyírni azt, ami a szellemi emberből még megmaradt. Ha így nézzük az egyik kicsit nehéz, a másik nagyon szar. Na, most akkor melyik legyen? Ecc-pecc-kimehetsz...

A társadalom programjai szerint...

Nagyon nagy bajnak érzem, hogy az életünk lényegében a társadalom programjai szerint zajlik, átvesszük azt, amit a környezetünk tesz, kívülről szedjük fel az impulzusokat, amelyekből élünk, és emiatt függővé válunk a külvilágtól, miközben az, hogy mi magunk, a mi szellemi lényünk mit szeretne, mire vágyik, szóba se jön, és ugyanígy szóba se jön, hogy a másik embernek is van egy belső világa, belső lénye, és annak is meg kéne kapnia a teret a növekedéséhez. Mindent leöntenek, elnyomnak, megfojtanak bennünk a kollektív reflexek, a társadalom sémái, a szokások, az előítéletek, a beidegződések, nem bontakozik ki a személyes én, nem hangzanak el a személyes üzenetek, és ettől minden végtelenül egysíkúvá és silánnyá válik - ezt az egysíkú és végtelenül silány világot látjuk magunk körül megjelenni mindenütt. Mi magunk, a lelkünk, a szellemi lényünk fejlődése viszont közben elveszik, nem növekedünk, nem válunk önazonos, önmagunk belső vágyaival azonos lényekké, teljes meghasonlottságban telik el a drága idő, amelyet biztosan nem erre kaptunk. Tudatos, határozott, állhatatos, de nem feszült, valamennyire oldott, játékos, de mégis kitartó belülre figyelés, az életünk becsületes, teljes odaszánása a saját belső fejlődésünkre, az üzeneteink megfogalmazására majd kimondására, talán ez lehet az egyetlen cél ma az ember előtt. Hogy leváljon arról a szűk gondolat és szemlélet rendszerről, amelyben felnőtt, hogy annak alapvetéseit ne tegye meg egyben saját élete alapvetéseinek is, hogy ne engedjen túl nagy befolyásolást semmilyen külső erőnek se magán, hogy higgyen magában, a saját talentumaiban, saját kincseiben, saját kibontakozásra váró adottságaiban, amelyek nem e civilizáció számára fogják őt hasznossá tenni, hanem egyetemes értelemben fogják őt szép lassan hőssé, az életen maradandó nyomot hagyó szellemi emberré változtatni...

A személyes kétségbeesés csendjében...

Hogy lehet a társadalom közösségi tudatában mély változást kiváltó életet élni? Hol vannak azok a potenciálok, amelyek erre képessé teszik az embert? Hogy lehet ezekhez a potenciálokhoz eljutni, aktivizálni azokat? Hogy lehet a jelenségekről a mély okokra átvinni a figyelmet? Hogy lehet szembesíteni az európai embert egész eddigi történelme alapvető félrecsúszásával? Ha nem megyünk elég mélyre, le egészen a rossz alapvetésekig, akkor csak kozmetikázni fogjuk a jelenségeinket, de azzal nem fogunk elérni semmit. A száguldó mozdonyt megállítása sokkal több odaszánást igényel. A cél, hogy mindenki megértse azt az alap ellentmondást, amely miatt a borulást folyamatosan generáljuk, mindenki megértse, hogy hogy mért veszi át a rossz mintákat és gyakorolja azokat a nap 24 órájában, mindenki megértse, hogy amíg a társadalom kényelem és biztonság kínálata fontosabb számára, mint a valóság egészével való személyes kapcsolata, addig egész egyszerűen haszontalan lesz minden tevékenysége, mert az előbbi egész egyszerűen egy olyan kör, amelyen belül nincs élet. A civilizációnk egészéből, az összes módszeréből és folyamatából való végletes kiábrándulás nélkül csak egy egérlyukban tudunk keringeni. A kétségbe esés az ember alapállapota, mely feltétlenül szükséges ahhoz, hogy termő élete legyen. Egy csepp reményt sem szabad helyezni semmibe, ami innen való, reményt az ember belső lényébe szabad helyezni, merni kell vele kapcsolatot teremteni, vagyis merni kell olyat tenni, amiről a környezetünk nagy erőkkel és az első pillanattól kezdve folyamatosan és végtelenül agresszív módon nevel le mindenkit. Aki meri ezt a drámát élete alapjává tenni, az hatni fog. Lehet majd akár szeretni, akár gyűlölni őt emiatt, de semlegesnek maradni senki se lesz képes vele szemben. Aki meri ebből a drámából eredeztetni minden tettét, az akarva akaratlanul is ki fogja borítani a bilit, mert látszani fog rajta, hogy az ő országa már nem e világból való. Botrány lesz körülötte minden helyzet megosztó személyisége lángoló kardként fog rendet vágni, de nyomában meg fog születni egy új szellemi valóság, egy új személy, a teljességet hordozó új lény, aki már a körön kívül lesz, és aki ezért valóban emberként, sőt isten-emberként tudja majd viselni sorsát, és felmutatni azt, aki igazán és egyedül csak ő, és senki más...

The stones themselves...

Egészen elképesztő, hogy a legalapvetőbb kérdésekről mennyire nem akarunk beszélni. Mennyire nem akarunk beszélni arról, hogy a minket felnevelő civilizáció nem a valaha létezett leghatékonyabb, hanem inkább a legagresszívebb formáció, hogy a felelőtlenség, amely által az emberiség még soha nem került olyan közel a kihalásához, mint most, mennyire tetten érhető évszázadok óta minden jelenségében, hogy önmagával, az ember belső rendjével mindez idáig egyik társadalom sem került olyan mély meghasonlásba, mint ez az Európából indult globálissá vált téboly, amely valódi kultúrák, az övénél sokkal mélyebb közösségek, az övéinél sokkal tágasabb világlátások, nyelvek százait, ezreit gyűrte maga elé, tette őket egyenlővé a földdel. Nem beszélünk ezekről a kérdésekről, mert mindenki érzi, hogy maga is sáros benne, mindenki érzi, hogy tévedett, hogy mégsem szilárd alapra, hanem egy rohadt nagy mocsárra építette fel az életét, amikor ennek a civilizációnak az alapvetéseit tette meg a saját élete alapvetéseinek is. Ez az őrült nagy gáz, amelyet senki nem akar bevallani, és ebből lesz az iszonyatos hallgatás, a válasz nélküli síri csönd, amelyben zajt kell csinálni, hogy ne legyen olyan elviselhetetlenül nyomasztó az üressége. És csináljuk a zajt, és telepakoljuk mindenféle csecsebecsével az űrt, meg magunkat, hogy jól mutassunk, hogy elfedjük a saját kudarcunkat, ahova ennek a rezsimnek magunkat feláldozva jutottunk el. És nem lehet valódi párbeszédeket kezdeni, mert rettegünk attól, hogy akkor szörnyű dolgok derülnének ki, és szervezzük a kötelező fesztiválokat és folytatjuk a kötelező mellébeszéléseket, és engedjük, hogy a fizetett szónokaink teleharsogják az agyunkat, és nem engedjük, hogy aki ennek az egész őrületnek a tényére figyelmeztetni szeretne minket, annak a szava eljusson hozzánk. A prófétáinkat leintjük, kiközösítjük, kigúnyoljuk, sőt ki akarjuk gyógyítani őket a bajukból, ezért elmegyógyintézetbe zárjuk őket. (Miközben a normális emberek nagy tömegeit kéne elmegyógyintézetbe zárni leginkább.) Vagy csak egyszerűen magukra hagyjuk őket, hadd legyenek jól el a maguk kis hülyeségével, nekünk semmi közük hozzájuk. Hárítunk, hárítunk, hárítunk, mint a gép, bújunk vissza a Föld alá nehogy egy kis fény elérjen minket, nehogy a kérdések, a valódi kérdések a látómezőnkbe kerüljenek. És játszuk tovább a bábszínházainkat a semmi színpadán. A világ eddigi legszánalmasabb lényei vagyunk, és ha ezt nagyon rövid időn belül nem fogjuk fel, akkor tényleg nem lesz miről beszélni tovább. Mert most még van, de a beszéd lehetőségének is az utolsó óráit éljük, mert ha most mindenkibe, aki mondana is valamit, belé fojtjuk a szavát, akkor holnap nem fog megszólalni senki. És akkor holnap helyettük tényleg a kövek, meg a vírusok, meg a legkülönfélébb természeti katasztrófák fogják elmondani, amit tőlük szíveskedtünk nem meghallani...

 Az indexen ismét megjelent egy gyomorforgató cikk 

Hadviselés terrorral – az egyetemes, kötelező és véget nem érő dzsihád

címmel, mely az arab terrorizmus jól megfigyelhető jelenségeit, mint általában is, az iszlám háborús tanításaira vezeti vissza. Előveszi a Koránt és pontról pontra végigmegy benne olyan verseken, amelyek a tanok erőszakos terjesztéséről szólnak majd hozzácsap egy kis tömegmédiát meg egy kis pszichológiát és máris kész a leves, amellyel nyakon lehet önteni az átlagembert, és el lehet hitetni vele, hogy a biztonságáért jobb lesz ha együttműködik az úgynevezett jóléti államok (valójában hatalmon lévő erőszak szervezetek) vezetőivel. Elfedve ez által azt a tényt, hogy az okok sokkal-sokkal összetettebbek, és bőven részét képezik a fehér ember és a társadalmának a világ hegemónia törekvései is, vagyis azt, hogy itt a vallással meg a lélektannal harsogni csak egy óriási torzítás, illetve egy nagyon féloldalas és szűk értelmezés, amely a propaganda minden formáját általában is jellemzi, és amelyből eddig jó még nem fakadt. Most se fog. Ha nem értjük meg nagyon hamar, hogy valójában mi történik körülöttünk, ha azt csináljuk, amit belénk vert a körülöttünk lévő álvalóság, és a nehéz kérdések elől visszahúzódunk a béke kis szigeteire, ha megtépázott személyes kis nyugalmunk maradványainak életben tartása fontosabb, mint az a lélekfejlődés, amelyet konfliktusos eseményekkel való becsületes szembenézés kiváltana, akkor bele fogunk csúszni egy már most is tartó és háború eszkalációjába, amelyből győztesen természetesen senki sem fog tudni kikerülni...

Who is to blame for the pandemia?

I just cancelled the last of many flights we had booked before the curse from Wuhan hit us. This made me think, again... Had they do something meaningful more or less at this time last year instead of trying to cover up and harassing doctors who were raising alarm, then perhaps now i would be reading Namibia self-drive travel blogs, not to mention that 1+ million people would still be alive and 100+ million would still have thair jobs, businesses and normal lives, No public relation campaigns, nor sponsored "research papers", "documentaries" or "expert interviews" will ever change where i lay the blame for the disaster we have experiencing for nearly a year.

The blame is to lay upon all of us who believed that a business society can be the final answer to human evolution and did not look more deeply into ourselves for more sustainable relations...

A nyugat alkonya

A legutóbbi kerékpártúrán volt egy pont amikor azt gondoltam hogy felülök a vonatra és hazamegyek. Kicsit ilyen érzésem van most is. Csak nincs vonat meg nincs hova hazamenni. Vagy van?

‐---------------

Nem hiszem, hogy a nyugatnak van jövője, nem hiszem, hogy a nyugatot igyekezni kéne megmenteni. A nyugati civilizáció túl van a fénykorán leginkább azért, mert az ember kapcsolata a természettel, főleg önmaga belső természetével szinte teljesen megszakadt, és ezért lényegében egy virtuális világot épít, amely lehet nagyon csillogó, de attól még egy kártyavár is sziklaerőd hozzá képest. A nyugat el fog tűnni a gazdaságával, a politikájával, a tudományával, a művészetével, a filozófiájával, a vallásaival együtt, például a materializmusával együtt is, amely szintén egy vallás, pont ugyanolyan, mint az összes többi. Volt ennek a civilizációnak sok szép eredménye, de nem hiszem, hogy meg tudjuk védeni a pusztulástól, illetve ha valamit, akkor talán morzsákat belőle, meg néhány alapvető kibontakozást, leginkább pedig a tanulságokat, amelyekhez általa jutottunk az emberi fejlődésünk alfától omegáig tartó hosszú ívén, de az egésznek úgy, ahogy van, a felépítményeivel, a szerkezetével, a kapcsolat rendszereivel együtt el kell tünnie, és vele együtt annak is, aki ezen a süllyedő hajón képzeli el az életét. Akik túl akarják élni, azoknak kéretik nagyon gyorsan csónakba szállni, és menekülni róla a végtelen tengerre. Kéretik tudomásul venni, hogy ez a hajó elment, illetve elmegy, és kéretik nem küszködni érte túl sokat. Mert a létfeladat nem a léket kapott hajó felszínen tartása, illetve felszínen tartani csak azért kell, hogy pici időt nyerjünk, de aztán villám gyorsan ott kell hagyni, hogy legalább mi magunk megmaradjunk, és velünk egy pici esély, hogy valahol valami új majd elkezdődhet, hogy amikor majd összezár a hullámsír felett a víz, az nem mindennek a vége lesz, hanem csak egy korszaknak, ami szép volt, jó volt, meg borzalmas, és egy új követi majd. Ha ezt meg tudjuk csinálni, akkor csinálunk valamit, ha van bátorságunk hinni a megmenekülés esélyében, akkor ez most még nem a történet teljes vége, akkor valami még nyitva marad, egy szál folytatódik, és bármennyire is vékony az a szál, valami még lehet belőle talán. Viszont ha továbbra is a pusztulásra ítélt vízi jármű korlátjaiba kapaszkodunk, akkor teljesen biztos, hogy azzal együtt nekünk is végünk lesz, akkor nincs egy csöpp esély se a folytatásra. Erről a civilizációról le kell válni, amíg még lehet. Nem úgy, hogy az ember kimegy a remete barlangba lakni, mert az nagyon könnyű megoldás, de semmire se elég. Úgy kell leválni, hogy az összes anyagi meg szellemi (ál)biztonságot adó rossz reflexet, gondolkodási mintát, az összes belénk égetett, a tudatunkba vésett rossz programozottságot, kondicionálást felismerjük és köszönjük szépen nem kérjük tovább. Ez jelenti azt, hogy elhagyjuk a süllyedő hajót. Ez jelenti azt, hogy magunkkal visszük a legszükségesebbet, mert mostantól abból fogunk élni, a többit pedig veszni hagyjuk, mert annyi hely nincs a mentőcsónakban, hogy ballasztoknak is jusson. Nem a civilizációnkat kell megmenteni, hanem magunkat, az embert. Nem a civilizációnak kell ezt túlélnie, hanem nekünk, embereknek. Akkor is, amikor ez egyáltalán nem látszik könnyűnek, mert nincs is másik hajó, mert a többit már rég kilőttük, és csónak se, amikor már csak ez az egy civilizáció van, amelyik ránk telepedett és húz le minket magával a mélybe. Akkor is, és különösképpen azért, mert ez a helyzet még világosabbá teszi, hogy nincs más lehetőségünk. Tessék gyorsan pakolni a mentőcsónakba azt, ami tényleg kell, a többinek pedig búcsút inteni ugyanolyan gyorsan, mert fogytán van az idő. Aki ezt nem fogja fel, az összes cuccával együtt fogja a tenger fenekén végezni. És ha mindenki ott végzi, akkor a Föld tényleg egy lakatlan bolygó lesz ismét, ahol az ember projekt néháy tízezer év alatt szépen dugába dőlt. Aki ezt akarja, az nyugodtan élje tovább eddigi életét! Még három percig mert körülbelül addig fog tartani neki...

Kint a tengeren...

...óriási problémának tartom a hierarchián alapuló társadalmi rend meghágását, mert az igaz, hogy attól sokkal gyorsabb "fejlődésre" lettünk képesek, viszont köszönhetően neki a hosszú távú megmaradás, a stabilitás szempontjait elképesztő mértékben elhanyagoltuk. Szépen elzavartuk a királyainkat, szépen kimondtuk, hogy a nép számít, és ezzel együtt azt is, hogy a nép butasága, hogy élj a mának, és innentől kezdve politika nincs, mert a politikusok nem tehetnek semmi mást, mint amit a nép a carpe diem szellemében megenged nekik. Azon a véleményem vagyok, hogy a felvilágosodás volt az emberi történelem egyik legsötétebb eseménye, miközben tudom, hogy a rávezetés már sokkal korábban kezdődött, valószínű, hogy már sok évszázaddal korábban is kódolva volt, hogy egyszer majd eljutunk oda. Igen, beüzemeltünk egy olyan rendszert, amelytől elszállunk, csodákra vagyunk képesek, csak sajnos a csodáink nem kompatibilisek a valósággal, de ezt egyelőre nem akarjuk észre venni. Szóval ez egy zárt kör, a gondolkodásnak egy olyan zárt köre, amelyben biztos, hogy csak megfőni lehet. Ilyen alapon tehát minimális esélyünk se lehetne a xxii-dik századra, mellette viszont azt érzem, hogy az ember talán mégsem csak annyi, amennyit ez a végtelenül szerencsétlen nyugati civilizációnak elkeresztelt formáció visszatükröz belőle. A baj az, hogy erre a kérdésre nagyon gyorsan és tulajdonképpen tudattalanul rávágjuk mindig a választ, hogy de igen, amin egyébként semmi csodálkozni való sincs, hisz itt nőttünk fel, ez kondicionált minket arra, hogy beleolvadjunk, vegyük át a priorizálásait, a súlyait, a módszereit, a szemléleteit, mindent, amivel dolgozik, és amivel pusztítja magát. És mi persze, hogy átvesszük, hisz ha nem kapunk enni, meghalunk - nyilván nem szigorúan csak a kenyérre és a vajra gondolok, mert vannak egyéb szükségleteink is, és azokat mind ez a rendszer nyújtja nekünk cserébe azért, hogy mi meg fenntartjuk őt, na ez a korruptság magasiskolája, nem az, hogy a vezetőink luxus yachton hajókáznak, mert az is, de ennek a töredéke se! Megszületünk, odaadnak minket a kórházban az édesanyánknak, és abban a pillanatban megkezdődik az a sok éven keresztül tartó tudatmódosítás, amelynek során mindent megölnek bennünk a szüleink, a tanáraink, a környezetünk, hogy jól be tudjunk illeszkedni egy világhatalomra törekvő végtelenül agresszív technokrata hatalmi gépezetbe. És közben persze, hogy elhisszük, hogy a képességeink addig terjednek, ameddig ez a gépezet kívánja, hisz egyetlen egyéb képességünket sem becsülte meg senki más, sőt szisztematikusan irtotta bennünk mindenki az összes nem rendszer konform igényünket. Én azt gondolom, hogy van bennünk egy elfelejtett világ, a lényünk belseje teljesen feltáratlan, és ha lenne bátorságunk elszakadni a programozottságainkról és leszállni oda, ahol a mi eredendő lényünk lakik a maga eredendő szellemi gazdagságában, akkor érne minket pár meglepetés. A baj az, hogy erre általában nincs bátorságunk, mert az első másodpercben konfliktusba kerülnénk mindennel, amivel eddig tömtek minket, és az tényleg nagyon zavaró. Nagyon zavaró beismerni, hogy az életünket eddig csak drótok rángatták, amelynek a saját szellemi valónkhoz lényegében köze se volt. Ezt a beismerést nagyon nehezen tesszük meg. Mondhatom úgy is, hogy a fészekből nagyon nehezen repülünk ki, mert a fészek meleg, barátságos, ismert, a levegő meg iszonyúan megfoghatatlan, ijesztő, ismeretlen közeg. Biztos nem tudnánk repülni, gondoljuk, és ezért inkább meg se próbáljuk. Olyan félelmeink vannak, mint egy széncinkének, amikor elérkezik a felnőtt cinkévé válás küszöbére, és valóban bele kell vetnie magát abba a nagy kék semmibe, amitől addig a fészkében borzasztóan tartott, de ő megteszi mégis azt, amire mi, civilizált emberek képtelenek vagyunk. Beleugrik a semmibe, és repül, és egy új világ tárul ki neki, és rájön, hogy életben tud maradni abban az új világban, sőt csak ott tud életben maradni, mert a fészkén gubbasztva elpusztulna. Nahát ez az a felismerés, ameddig mi még nem jutottunk el. Vagy ha x%-ban talán el is jutottunk, a tudat alattink az évezredes lefojtások miatt még rettenetesen berzenkedik ellene. Valahol ezt kéne megérteni elegendően sok embernek. Hogy az amit most csinálunk a valódi képességeink néhány százalékát igényli, és ahhoz képest nagyságrendekkel több van bennünk, igen sokszor pont az állatvilágról is vehetnénk példát, hogy még mi minden, lásd fent. Én is azok között vagyok egyébként, akik szerint ez a vírus szükségszerű következményként jött, azt nem látom, hogy mi lesz a járvány vége, de azt igen, hogy sok olyan dolgot elintézett, amire nélküle képtelenek voltunk. És tulajdonképpen attól félek a legjobban, hogy egyszer majd vége lesz a járványnak, és utána mindent fogunk folytatni ugyanúgy, ahogy eddig tettünk. Mert akkor azok az emberek, akiket a vírus elvitt, hiába haltak meg tényleg. Tulajdonképpen ezt akarom elkerülni. Azt szeretném, ha ettől a járványtól is rádöbbennénk arra, hogy a gondolkodásunk, sőt az egész létezésünk milyen szűk körben forog, és hogy mennyire fontos ennek a körnek a tágítása. Ha úgy tetszik mennyire fontos a civilizáció függőségünk felszámolása, az arról való leválás, a fészekből való kirepülés, a szabad lét. Aminek nyilván az lesz a vége, hogy meghalunk, de az be fog következni így is úgy is, akkor nem emberhez méltóbb legalább kint a tengeren meghalni, és nem a parton a pálmafák alatt gubbasztva?

A nap mondása - 2020. november 8.

Ha tudtam volna, hogy ilyen egy koporsó belülről, lehet hogy máshogy éltem volna.

Éljen November 7-dike! Éljen?

Nem tudom, feltűnt-e a valakinek a mai dátum? November 7-dike van, vagyis a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 103-dik évfordulója, függetlenül attól, hogy se nagy nem volt, se szocialista, leginkább pedig forradalom nem volt. Az pedig, hogy akkor ez a kis bolsevik puccs végül októberre vagy novemberre esett ezek után tulajdonképpen említésre sem méltó bizonytalanság. Szóval egy kicsit újra értelmeztük a történelmet, de nekem semmi olyan érzésem sincs, hogy ettől most egy centit is előrébb jutottunk volna. Van Köztetek valaki, aki még így érez ezen a híres, piros betűs ünnepen?

----------------------------------

Én 27 éves voltam, amikor újra temették Nagy Imrét, abban az évben volt az esküvőnk, a középiskolában még minden november 7-dikét és április 4-dikét megünnepeltük, de én például úttörővasutas is voltam gyerekkoromban, amire nagyon jó visszaemlékezni. A gimnáziumban orosz
tagozatos volt az osztályfőnökünk, Moszkvában végzett orosz-újságíró szakon, azt szerette volna, ha az osztályból sokan tanuljunk tovább a Szovjetunióban. (Egyikünk valóban odament tovább, az osztályunk két öngyilkosa közül ő lett az egyik, de lehet, hogy nincs összefüggés a két dolog között.) Becsületére legyen mondva, hogy a rendszerváltás után nagyon szépen váltott ő is, nem tagadta meg a hitét, de beilleszkedett az új körülmények közé is, hatalmasat nőtt a szememben, azóta ő az egyik legnagyobb példaképem. Az ő ötlete volt, hogy az egyik iskolai ünnepélyen adjuk elő Rozsgyesztvenszkij  Requiemét, mint egy oratóriumot, hősök szobrait, orosz katonai temetők emlékműveit vetítettük háttér gyanánt, zene, kórus, szóló, egyéni szavalat oroszul magyarul, az egész teljesen szürreális volt, hisz semmi kapcsolatunk se volt azzal, amiről ez a mű szól, de valahogy mégis megfogott, és azóta sikerült is újból megszereznem magát a szöveget, itt van az asztalomon a micimackó mellett, jól elfér mellette. Nekem nagyon az az érzésem, hogy azóta a felszín nagy változásai ellenére tulajdonképpen semmi lényegi változás sem történt. A liberalista kapitalizmus látszólag más, mint a szocializmus, amelyben felnőttem, de valójában egyik kutya, másik eb, és az ember problémáit egyik se oldja meg. Sőt
a problémák szépen, illetve ugyanúgy visszaköszönnek mind a két rendszerben, legfeljebb kicsit más maszkot viselnek. Most például orvosit...

Na, jó, remélem, jól vagy, vigyázz magadra, meg akire még tudsz, mert ez a vírus elég gyilkos, és hátha nem kéne most rögtön meghalnod. Puszi - virtuálisan nem fertőz, meg amúgy sem vagyok beteg, ki se
mozdulok Sződligetről, ide viszont a vírus nem teszi be a lábát, mert itt sok a boldog ember, és azokban nem érzi jól magát!

Amerika elnököt válasz(tott) 2.

A hét az elnökválasztással telt, amelynek akár korszakos jelentősége is lehet, illetve lehetett volna, illetve azért mégis csak lesz. Engem is felizgatott a matek, kicsit rákattantam a számokra, miközben tisztába vagyok azzal, hogy ez elég silány érdeklődés volt a részemről, és leginkább tényleg a számok, illetve az alakulásokhoz kapcsolódó érzelmi hullámzások lekövetéséről szólt. Egyszerű számháborúnál, játszási hóbortnál nem tartom többre magamban ezt a figyelmet, és a végére meg is csömörlöttem tőle - persze. Most szombat reggel, amikor hivatalos végeredmény még mindig nincs, és nyilván hetekig nem is lesz, egy érdekes polaritásról azért érdemes szót ejteni. Mert van két, egymásnak látszólag szöges ellentétben álló kijelentés, miközben - úgy érzem - a maguk kontextusában mind a kettő teljesen megállja a helyét. Az egyik kijelentés az, hogy ez a választás hosszú időre kijelöli a továbbhaladás irányát a Föld egész lakossága számára, a másik kijelentés pedig az, hogy az égvilágon semmi se múlik rajta. Az elsőt nem nagyon kell magyaráznom, azt hiszem. Javában zajlik a harmadik világháború, és abban ez a választás legalább akkora jelentőséggel bír, mint a másodikban a D-nap, Pearl Harbour vagy a sztálingrádi csata bírt, hogy Hirosimát ne is említsük. Te jó ég, még gondolni is rettenetes, hogy mennyi szörnyűség zajlott le akkor nagyon rövid időn belül, és az még elborzasztóbb, hogy ezt az elnökválasztást nyugodtan párhuzamba lehet állítani bármelyikkel. A másik kijelentés már egy kicsit meglepőbb, azok közé tartozik, amelyek miatt engem sokan nem szoktak teljesen százasnak tartani. Hát akkor most itt van egy újabb alkalom, hogy képzeletbeli elmegyógyintézetükbe beutaljanak :-)! Ugyanis pont ugyanúgy, ahogy a második világháború frontvonalai sem a francia partoknál, az orosz sztyeppén, vagy a Csendes óceán bizonyos régióiban húzódtak, a harmadik világháború frontvonala sem a demokrata és a republikánus elnökjelölteket, illetve az őket támogató táborokat választja el egymástól. Az igazi frontvonalak ugyanis bennünk magunkban húzódnak, és a materializálódott változataik csak a bennünk lévő, minket ketté törő frontvonalak kivetülései. Van egy nagyon nagy mondás, olyan nagy, hogy az ember beleszédül már abba is, ha csak egy százalékot felfog belőle. E szerint a mondás szerint nincs semmi olyan a látható világban, amely a szellem világban már rég el ne dőlt volna. Amit itt és most látunk megtörténni, arra mi, az egész emberiség együtt, vagyis mindenki külön-külön is, már réges-rég rámondtuk az áment, a beleegyezésünket, sőt az az áldásunkat adtuk rá. Ha ezt nem tettük volna, az az esemény egyszerűen képtelen lenne megtörténni. Nagyon kényelmes illúzió, hogy a történetek csak úgy lesznek másoktól, nekünk semmi közük sincs a keletkezésükhöz, mert akkor egy csomó nagyon nehéz kérdést, nagyjából az élet legnehezebb kérdéseit, nem kell feltenni. Ez az illúzió egy nagy könnyebbség, mert akkor rögtön szabadon lehet hibáztatni másokat, zsidókat, arabokat, cigányokat, a más vallásút, a fideszest, a szocialistát, a nagynénit, a nagybácsit, a testvért, a házastársat - ettől az élet rögtön sokkal egyszerűbbé válik, minden kivilágosodik úgy, ahogy a nap felkel, és mindenkit elönt a fény, amellyel beragyogja a saját egét. Nem, kérem szépen! Nem! A történetek nem csak úgy maguktól lesznek, a keletkezésüknél ott van mindnyájunk éretlensége, inkorrektsége, félelme, gyáva, sunyi beszarisága, leginkább pedig az összes sérülése, amelyet szerzett, és amelyekből az összes előbb felsorolt következett, és amelyekkel egyszer sem volt még bátorsága becsületesen szembenézni. Úgy vagyunk belecsavarodva azokba a gondolatmenetekbe, amelyeket a sérüléseinkkel való becsületes szembenézés helyett találunk ki, ahogy centrifugából kiszedett zokni bele van csavarodva a lepedőbe, és utóbbit alig lehet lefejteni róla. Na, ennél sokkal jobb azt mondani, hogy igen, egy szörnyű világban nőttem fel, egy olyan világban, amely rettenetes folyamatokat futtat bizonyosak kényelméért más bizonyosakat porba, sárba, szarba tiporva, és bizony ezek a folyamatok engem is megsebesítettek, sőt belém martak, sőt teljesen kivájtak, függetlenül attól, hogy a kényelmeskedők vagy a szarban fetrengők táborához tartozom. És ha belátom ennek a sérülésnek a mélységét, a drámáját, a borzalmát, akkor talán egyszer majd el fogok jutni oda is, hogy én azokból szeretnék kigyógyulni, és akkor talán majd eljutok oda is, hogy az a gyógyulás hogyan képzelhető el. Mert ez a gyógyulási folyamat csak úgy képzelhető el, hogy az ember teljes szellemi valójával és folyamatosan elfogad egy kapcsolatot, amely léte legmélyebb forrásához vezeti el, és onnan folyamatosan táplálja. Csak úgy képzelhető el, ha nem utasítja el azt a személyes jelenlétet, amelyben folyamatosan benne van, és amelyben az élete, vagy más szóval a gyógyulása zajlani tud. Mert enélkül a szellemi jelenlét nélkül, akinek az alanyát nevezhetjük istennek, teremtőnek, nagy szellemnek, önmagunk valódi lényének, a bennünk lévő sebzett gyermeknek - meg még ezerféle szót találhatunk rá, mert az emberiség történelme során már milliók próbáltak írni vagy beszélni róla - nem tudunk boldogulni. Ha csak az agyunkat használjuk úgy, ahogy ez a civilizáció tolja az agyhasználatot, és közben minden belső érzéket, intuíciót, minden kapcsolatot, amely a belső maghoz tudna kötni minket, kinyír, akkor a teljes megsemmisülés vár ránk, a kénköves pokol. Arra is születtek érzékletes leírások már bőven a történelem során, de valószínű, hogy mindegyik csak csíntalan mondóka a szenvedésnek ahhoz a teljességéhez képest, amely ott várna ránk. Azt kéne elkerülni valahogy. És azt elkerülni csak egyféleképpen lehet, ha minden reggel, amikor felébredünk, azt mondjuk, hogy én, X. Y. vagy X. Y. Z. (például ha az illetőnek doktori fokozata van) most odaadom Neked ezt a napot, Neked nagy szellem, Neked isten, Neked, bennem lévő sebzett gyermek a gyógyulásodra, a gyógyulásomra, a kapcsolatunk gyógyulására, és a nap eseményeiben, mindabban, ami ma velem történni fog, a gyógyításod szándékát fogom meglátni, és el fogom fogadni Tőled. Ha megvan a személyes odaszánásnak ez a teljessége, akkor tényleg beindul az élet, ragyogóan fog telni a nap, vagy szörnyen, mindegy, de valami történni fog, források fakadnak a sivatagokban vagy viharok fognak átvonulni felettünk úgy, ahogy az a zsoltárokban is le van írva valószínűleg azért, mert Dávid király is hasonlókat élt át annak idején. Meg még sokan mások is, hisz a szellemi hagyományokban jóformán csak zsoltárok vannak. Ha ez nincs, ha az ember kimatekozni akarja az életét, ahogy én kimatekozni akartam az elnökválasztás végeredményét, akkor nem fog történni semmi lényeges, nem fog teremni semmi aznap, sőt el fog száradni minden, és teljesen függetlenül attól, hogy az illető nyolc általánost végzett-e vagy akadémikusi címmel rendelkezik, teljesen függetlenül attól, hogy személyi adatlapjának rubrikáiban nemére, korára, nemzetiségére, vallására vonatkozóan milyen adatok szerepelnek. A papíron, amit a társadalmunk rólunk kiállít, ugyanis nem múlik semmi, teljesen mindegy, hogy mi van rá írva, a segg lyuk kitörlésére alkalmas, másra nem. Ez is egy kicsit zavaró, mert szeretnénk hinni mindig, hogy a papírjaink valamit már megoldottak, és most már lehet pihengetni, vagy menni csak egy irányba, de hát aki itt tart, vagy amikor éppen bármelyikünk itt tart, akkor éppen nem tart sehol. Na ez a frontvonal! Nem Trump vagy Biden között húzódik az USA-ban, hanem a valami vagy a semmi között húzódik mindnyájunkban. Ezt kell előbb-utóbb észrevenni, mert enélkül jól elleszünk az aktuálpolitikával, miközben az életünk olyan üresjáratban fog forogni, mint amikor télen a fagyigépet tesztelik, hogy nem rozsdált-e be a sok nem használattól. A Cseh Tamás - Bereményi Géza páros egyik legtalálóbb mondatával szeretném zárni ezt a bejegyzést, amely egyben a blogom egyik mottója is. Megyek a nincsből a van felé. Aki amikor ezt ki tudja mondani úgy, hogy nem hazudik közben, az él! Aki amikor nem, az akkor éppen meg van halva. Annak egyetlen egy lehetősége van: a feltámadás! Hajrá!

A nap mondása - 2020. november 4.

Van olyan király akit mások annak tartanak meg van olyan király aki tudja magáról hogy az. Szememben a második sokkal értékesebb...

Arctalanul

Most kapjuk vissza azt, hogy hosszú éveken keresztül nem volt arcunk normális szempontokat felvállalni saját magunk és a környezetünk védelmével, az életmódunkkal kapcsolatosan, nem volt arcunk azt tenni, és azt képviselni, amit már rég kellett volna, a belső értékeinket, hogy fontosabb volt a main stream álbiztonságába való beleolvadás, mint az emberhez méltó, az egész embert tiszteletben tartó kiállás - csak az történik, amit bőven megérdemlünk eddigi viselkedésünk alapján…

Amerika elnököt választ(ott)

Ha ma Trump nyer, akkor végleg lezárul egy korszak a Föld életében, és elkezdődik egy új. Nem hiszem, hogy lenne értelme minősíteni azt az újat az eddigihez képest, ahogy egy regény fejezetét sincs értelme jobbnak vagy rosszabbnak mondani ugyanazon regény azt megelőző fejezetéhez képest. Akkor a globalizációba torkoló neo-liberális világrendnek vége, és szép lassan majd elkezdi kiforrni magát egy másik, mely folyamat bizonyára rettenetes nehézségekkel és óriási felfordulással fog járni, de talán ki fog jönni belőle az, hogy valaki közülünk a végén talán életben marad, miközben egy ilyen váltás nélkül erre nem nagyon látszik esély. Nem szívesen mondom ezt ki, hisz a közvetlen környezetem kicsi gyermekkorom óta arra nevelt, amit a nyugati értelmiség általában is tol ezerrel, a racionalitás érve előtt való hanyatt esésre, ami minden bizonnyal az emberiség eddigi történetének a legnagyobb hibája, és e hiba következményeit most nagyon jól látjuk is, illetve az, aki akarja. Az ember nem racionális lény, és nem is tud megmaradni, ha ezt a figyelemre méltó tényt elhanyagolja. Illetve racionális, de azon kívül még másmilyen is, és azt a másmilyent is nagyon meg kell becsülnie magában, meg mindenkiben, akit maga körül talál. Ha van tanulsága a talán most lezáródó fejezetnek, akkor ez az.

Ha nem Trump nyer, akkor nem mondhatunk semmi biztosat, legfeljebb annyit, hogy valami még nem dőlt el annyira, amennyire Trumppal eldőlt volna. Akkor egy nagy kérdés még nyitva marad, de a helyeztünk attól sem lesz könnyebb - a palackból kibújt szellemek akkor sem fognak visszavarázsolódni oda, ahonnan jöttek...

Kedves vírus- meg járványtagadók!

Na idefigyeljetek kedves vírus meg járványtagadók! Menjetek el egy covid osztályra és csináljatok végig csak egy covid műszakot szakápolóként a lélegeztető készülékek mellett. (Nem muszáj maszkot meg védőruhát venni mert ugye ez a vírus nem létezik csak kitaláció - nem árthat Nektek!) Nézzétek végig, hogy mi zajlik az intenzív osztályokon, hörögjetek Ti is a haldoklókkal, majd utána nem fogjátok azt gondolni, hogy világon a legnagyobb baj most az, hogy maszkot kell hordani a villamoson. Egyébként ha zavar, van választásod, menjél gyalog, legalább másfél méterre a többiektől, és máris rámosolyoghatsz a buszsofőrre! Megjegyzem, hogy most jutottunk el oda a rengeteg korlátozás és védekezés ellenére is, hogy a rák után a covid lett a második legjelentősebb elhalálozási ok. Vagyis ne mutogasd nekem a tavaszi táblázataidat, meg mindenféle hülye indikátort, amelyet úgy tákolsz össze, hogy Neked jó legyen, illetve a mondókádat támogassa, arányosan, kiegyensúlyozottan, sok szempontot egyformán mérlegelve gondolkodj és viselkedj! Tudom, hogy az nehezebb, mint beállni egy zászló mögé, de azért lettél ember, és nem majom, hogy utóbbi is teljen Tőled. Gondolkodj azon, hogy hány egészségügyi dolgozó életét nehezíted meg, esetleg sodrod őt közvetlen életveszélybe ilyen hirdetésekkel, milyen felelőtlen feszültség keltést gyakorolsz azzal, hogy erre az egész kérdéskörre csak egyetlen irányból nézel, és másokat is arra hergelsz, hogy így járjanak el! Járvány van, amely mindenkit igénybe vesz! Van akit jobban van akit ma még kevésbé, de lehet, hogy holnap a Te életedért fog küzdeni valaki a kórházi ágyad mellett. Jobb lenne, ha ezt is mérlegelnéd, meg még sok minden mást is! Biztos, hogy Te sokkal értelmesebb ember vagy, mint amit most mutatsz magadból! Merj az az értelmes, árnyaltan gondolkodó lény lenni, aki vagy, az indulatok, meg az érzelmek helyett, amelyekkel bizonyos hangadók nyakon öntenek!

I don't follow social codes either / Én sem jól szocializálódtam

Akárcsak Gréta én sem jól szocializálódtam. Életem első szakaszának bizonyos körülményei miatt kicsit félrement ez a folyamat én sem úgy vagyok összerakva mint a többség de emiatt én is szabadabb és eltökéltebb vagyok azokkal a befolyásolásokkal szemben amelyek behálózzák a közösségeink kollektív tudatát és amelyek annyi embert visszatartanak. A seb amely ért egyben a legnagyobb értékem is. Akárcsak Gréta én is látom világosan hogy hol maszatol el bennünk minden egészséges tiszta választ annak a közegnek a korruptsága amelyben élünk és amely korruptságot lustaságunk és gyávaságunk folytán a saját életünk részévé is tesszük. Én is látom hogy ebben a korruptságban nem lehet megmaradni ha 30-40-50 borzalmas nehéz romló katasztrófákba haló évnél hosszabb és szebb távot akarunk megalapozni itt a Földön. Végveszélyes köreinkből nincsen más kiút.

Just like Greta i do not follow social codes. My socialization went a bit off road because of certain life circumstances but due to that i am more free of many presumptions which block other people a lot. My wound is my blessing. I also feel that we cannot be a little sustainable and a little not. I also say that we must choose a clear yes or no answer to the basic questions of our existence. I also feel very clearly that we live in a corrupted society and thanks to it how much we are corrupted too. And we must face this fact if we want a longer and more fruitful perspective to mankind than a 30-40-50 year period of an escalating breakdown. That's the only way out of our deadly circles.

------------------------------

Greta Thunberg has become so firmly entrenched as an icon — perhaps the icon — of ecological activism that it’s hard to believe it has been only two years since she first went on school strike to draw attention to the climate crisis. In that short time, Thunberg, a 17-year-old Swede, has become a figure of international standing, able to meet with sympathetic world leaders and rattle the unsympathetic. Her compelling clarity about the scale of the crisis and moral indignation at the inadequate political response have been hugely influential in shifting public opinion. An estimated four million people participated in the September 2019 global climate strikes that she helped inspire. “There’s this false image that I’m an angry, depressed teenager,” says Thunberg, whose rapid rise is the subject of “I Am Greta,” a new documentary on Hulu. “But why would I be depressed when I’m trying to do my best to change things?”

What do you see as the stakes for the U.S. presidential election? Is it a make-or-break ecological choice?

We can’t predict what will happen. Maybe if Trump wins that will be the spark that makes people angry enough to start protesting and really demanding things for the climate crisis. I think we can safely say that if Trump wins it would threaten many things. But I’m not saying that Joe Biden is good or his policies are close to being enough. They are not.

Last year there was that video of you at the U.N. glaring at President Trump. I’d wondered if maybe that was a split-second facial expression that then got blown out of proportion. Can you remember what you were thinking then?

I don’t think you need an explanation. I think people could see for themselves.

A second ago you said that Joe Biden’s climate policies are not good enough. I get that his plan or the Green New Deal is insufficient in the face of how, according to most estimates, the United States is overspending its emissions against the global carbon budget. The amount of carbon dioxide we have left to send into the atmosphere if we want to keep global temperature from rising by more than an upper limit of 2 degrees Celsius, the target agreed to in the 2015 Paris climate accord. But these kinds of plans are being discussed in a serious way, which was not happening five years ago. Is it possible that the nature of democratic politics is such that changes might not come as quickly as they need to in order to keep us below certain thresholds of global warming?

When we say “greener policies,” what does “green” even mean? Green is a color. So when people say that we are going to invest in green investments, that can mean anything. The Green New Deal is very far from being enough, but as you said, it has changed the debate. It could be a small step in the right direction, and that’s the way we have to communicate it. To say, “This is far from being enough” and then always show where we need to be.

To what extent do you think your work as an activist should involve thinking of solutions to climate problems? Or do you see your role as more symbolic?

I’m not a scientist. I’ve intentionally stayed out of speaking about specific things and about politics because that’s not up to us children to do. That would be strange.

When you say “us children” —

Technically and legally I am a child.

You are, but I bet there are lots of 17-year-olds who don’t want to be thought of as children even if technically and legally they are. Are there ever times when you’d rather be thought of as an adult?

I don’t care about whether I’m considered as a child or an adult. I want to be met with the response that’s on my level. But yeah, I guess when I turn 18, I’m going to switch to describing myself as an adult. That’s a very autistic way of seeing things. People say: “She’s trying to frame herself as a child so that people can’t criticize her. She’s using that as a shield.” No. I’m autistic, and I say things in the way they are.

I definitely understand that on some level it’s ridiculous to ask a 17-year-old about complicated geopolitical problems, but by the same token, you’re not 10 and you are a leader. Is there an age at which you would consider it reasonable for people to expect that you have ideas about solutions?

Right now, I spend I don’t know how much of my time reading and trying to learn, but that doesn’t mean I’m an expert. So I choose to hand over that debate to those who know more than I do. I know maybe more about communicating, so that’s what I’m going to stick to, where I can be most helpful. The mainstream communication strategy for the last decades has been positivity and spreading inspiration to motivate people to act. Like: “Things are bad, but we can change. Just switch your light bulb.” You always had to be positive, even though it was false hope. We still need to communicate the positive things, but above that we need to communicate reality. In order to be able to change things we need to understand where we are at. We can’t spread false hope. That’s practically not a very wise thing to do. Also, it’s morally wrong that people are building on false hope. So I’ve tried to communicate the climate crisis as it is.

Which means with clarity, and in the past you’ve attributed that clarity to your Asperger’s syndrome — you’ve even called it your superpower. Are there any ways in which Asperger’s is a hindrance?

It could be, if you see it in the way of having a normal life. It makes me different. I don’t spend time hanging out with friends, because I’m bad at socializing. You could see that as hindrance, but I don’t, because I don’t need to do that to survive. I don’t feel the need to do things that others might.

Do you feel you have clarity about political or moral issues beyond the climate crisis? Are there any in which you see gray?

There’s a misconception that I see the world in black and white. Of course I don’t see the world in black and white. It’s just that when it comes to the climate and environment, you can’t be a little bit sustainable. Either you are sustainable or you are unsustainable. Why I was able to act upon the crisis without people around me doing it was because most people follow social codes, but people with Asperger’s and autism, we don’t follow social codes. We don’t care what people think about us. That’s why I started to act, and I strongly believe it’s why people on the autism spectrum are overrepresented in the climate movement.

There’s a part in "I am Greta" where you talk about how you don’t get invited to parties and mostly spend time with your family. Has your social life — or your feelings of being accepted or not — changed since you’ve become so well known?

Before I started school-striking I basically only spoke to the adults I trusted. I found people my own age completely uninteresting. They didn’t care about me. They didn’t talk to me. But then I started school-striking, and I remember feeling it was so strange, because people actually looked at me. They had never done that before. I had always been invisible, and suddenly I wasn’t invisible. They started acknowledging that I was there. They started to take pictures with me. In the beginning it was hard, because I didn’t understand. When a group of children approached me, I became scared because I thought they were going to treat me badly, as they had always done. So sometimes I became overwhelmed and had to go away, because I was too scared of them. That was very strange — from one reality to a complete other reality almost overnight.

Do you now find it any easier to relate to other people your age? 

No. I still don’t really know what people my age are like or how they behave.

You took a gap year off from school to do activism. How is it to be back in class? I know these are the kind of questions that you probably think are absurd, but I’m curious about your life.

That’s OK. It sometimes gets awkward: In Sweden we have this phenomenon called Jantelagen. It’s when someone is famous, and the people around use up all their energy to ignore the fact that the person is famous. I can tell you one example. Today I was at a museum, and there was an exhibition. I was mentioned in the exhibition I think four times. There was a huge picture of me hanging in the museum and in the gift shop they sold my books. Yet no one stepped forward and said, “Are you Greta?” They just looked at me. I know that they know that I know. It becomes socially awkward. We have that culture in Sweden.

Are you able to find time in your life to do things for pleasure?

Of course. I do jigsaw puzzles. I watch lots of documentaries, and I read a lot. I am with my dogs. But I also enjoy working. It’s not like I’m sacrificing my spare time to do that. I chose to do that.

This summer you co-wrote an open letter calling for an immediate halt to all investment in fossil fuel exploration and extraction. That’s not going to happen. But is the hope that uncompromising demands are the best path to the greatest positive change?

Yeah. A good example is that if you have someone in your family who is always late, you say, “The party starts at 6,” and then that person comes at 7. But in reality the party started at 7. It’s all about communicating the crisis mode: If we are to stay in line with the carbon budgets which give us a 66 percent chance of staying below 1.5 degrees of global average temperature rise above pre-industrial levels, then here is what we have to do. The people in power say: “We’re going to stay in with the Paris Agreement. We’re going to stabilize below 1.5 degrees.” They say that and get away with it because the level of knowledge is so low.

What have you learned about people in power?

I’ve spoken to many world leaders, and sometimes I wish I had a hidden camera. People wouldn’t believe what they say. It’s very funny. They say: “I can’t do anything because I don’t have the support. You need to help me.” They become desperate. It’s like they are begging for me to help them persuade the public that we need climate action. What that tells me is people are underestimating their power and the power of democracy and of putting pressure on people in power. They can’t do anything without support from voters.

How do you make sure that you’re not being used as a prop when you meet with politicians?

That’s probably most often the only reason they meet me. But you need to be able to have conversations, and I don’t say, “I had a meeting with Angela Merkel or Emmanuel Macron and they really seem to get it.” I don’t make them look good. That’s one thing I can do. People see through when politicians try to hide behind me. Is there a political leader whom you think does seem to get it? No.

Let me ask about individual action and the climate crisis. You’ve said elsewhere that you’re not telling people that they should become vegan or stop flying, but that they should look at the science and act accordingly. Do you worry that people see the science, become overwhelmed and then decide that their individual choices won’t make any difference? Or only make changes that don’t inconvenience their lives?

I know it’s a moral failing, but both those scenarios pretty much describe my behavior and, I think, a lot of other people’s. It’s true that if one person stops eating meat and dairy it doesn’t make much difference. But it’s not what one person does. This is about something much bigger. Some studies have done testing on four different conditions. The first group of households was told, “You should reduce your energy consumption because you can save money.” To the second group they said, “You should reduce your energy consumption because of the environment.” The third, it was like, “Think of your children’s future.” The fourth group was told how their energy consumption compared to their neighbors’. It became a competition. The fourth group more than others reduced their energy consumption. It shows how we are social animals. We copy each other’s behavior. I didn’t stop flying or become vegan because I wanted to reduce my personal carbon footprint. It would be much more useful for me to fly around the world advocating for climate action. But it’s all about sending a signal that we are in a crisis and that in a crisis you change behavior. If no one breaks this chain of “I won’t do this, because no one else is doing anything” and “Look at them. They’re doing much worse than I am” — if everyone keeps on going like that, then no one will change. We won’t understand that we are in a crisis. If people don’t understand that we are in a crisis, they won’t put pressure on people in power. If there’s no pressure on people in power, then they can continue to get away with doing basically nothing. But if you fully understand the science, then you know what you as an individual have to do. You know then that you have a responsibility.

What about the problem of people’s capacity to ignore suffering? We could say that 2 degrees of warming might cause 150 million people to die from air pollution, but the truth is so many of us already ignore so much human pain. Or let me put it this way: Climate activism has moved millions of people to action. How do you move millions more?

That is a very big problem. Since we are not being told these stories that are happening right now — the people whose lives are being lost and whose livelihoods are being taken away — we don’t realize they exist. Even if we are told, we feel as if they are too far away. It’s sad that for so long people in the most affected areas in the world have been fighting and saying these things but that it was only until our own children started saying, “We want a future” that people started caring. Where I’m from — and you as well — I’m sure people say: “We can’t take action because it’s too radical. It will cost too much. It will be too hard. We should be focusing on trying to keep ourselves safe and adapting.” Yes, we in this part of the world may be able to adapt for a while. We have the resources and infrastructure. But we forget that the majority of the world’s population don’t have that opportunity and won’t be able to adapt. They’re also the ones who are going to be hit hardest and first and are least responsible. That is being ignored to a degree that is pathetic.

And yet there are the Australia wildfires, the California wildfires, severe climate events — all there for us to see. Is it that even more individuals have to experience cataclysmic events in order for them to take the climate crisis more seriously?

Many people say that. They say it’s not until it’s burning in our own backyard that we will start to act. But that’s not true. If you look at Australia, did they change? No. Look at California. Did they change? No. We have lost contact with nature so much that even when it’s burning right in front of us, we don’t care. We care more about this social system, this political system that we’ve built up.

The anger in your speeches is a huge part of what connects with people. Do you still feel angry?

I’ve never felt that angry. When I say: “How dare you? You have stolen my dreams and my childhood” — that doesn’t mean anything. It’s a speech. When I wrote it, I thought, OK, this is a once-in-a-lifetime opportunity to speak in the United Nations General Assembly, and I need to make the most out of it. So that’s what I did, and I let emotions take control, so to speak. But I’m actually never angry. I can’t remember the last time I was angry.

What’s your sense of what draws people to you?

The climate movement, our biggest strength is that this is a movement completely based on scientific consensus. We go straight to the facts. It’s not more complicated than that. I’m not the leader of any movements.

You’re the face of one.

Frankly I don’t understand why the media focuses so much on activists rather than the problem itself. It’s an easy bridge to the problem itself. It makes it easier if you put the face on it. It becomes easier for people to understand. So I do understand why they do it. I don’t understand why they do it to this extent. It becomes almost absurd how much this celebrity culture takes over. And also, the people who feel threatened by the climate crisis and feel their interests are at risk, they go after the activists. They go for the fire alarm rather than the fire because it occupies people’s minds. When
Trump talks about me, then people talk about that conflict rather than the climate itself.

I believe you that your goal isn’t to be a leader, but what is it that you want people to take from a film about you?

I hope it can be a bridge for people to understand that we are in a crisis. I would maybe like it if the movie was less focused on me and more focused on the science. But I understand that it’s a movie. Also, by doing this film, they show how absurd this celebrity culture we live in is, that people are so obsessed about me as an individual and an activist rather than the climate itself. And also that all this responsibility falls on us children and instead of taking action themselves people applaud children. Children who don’t even want to do these things but feel as if they have to because the people applauding aren’t.

Can I ask one more silly question?

Yeah.

This goes back to what you said about knowing how to communicate: What do you think is the specific quality of your communication that moves people?

Is it a kind of wisdom? I don’t think I have any specific wisdom. I don’t have much life experience. One thing that I do have is the childlike and naïve way of seeing things. We tend to overthink things. Sometimes the simple answer is, it is not sustainable to live like this.

My duty, my moral duty, my moral responsibility is to do everything I can...

"I'm a citizen. And that makes me part of something and it is my duty, my moral duty, my moral responsibility, to do everything I can." This is the appealing consciousness in Greta which catched me from the very beginning of her school strikes. Which is otherwise not at all special - actually that's the only way how one can leave...

-------------------------------

Since her first sit-in outside the Swedish parliament building more than two years ago, Greta Thunberg’s fundamental message has been clear and unchanging: The climate crisis is humanity’s greatest existential threat and we need to treat it as such. That message inspired millions of young activists to protest for change and led to a series of viral speeches that have defined Thunberg’s global fame. She was Time’s 2019 Person of the Year and was nominated for the Nobel Peace Prize two years in a row.

Now, though, in the midst of the COVID-19 pandemic—a global crisis of a much different nature—and the looming threat of the U.S. backing out of the Paris Agreement, the 17-year-old activist is back at school in Sweden. National Geographic spoke with Thunberg via Zoom about how her activism has changed over the past year, and how her message might survive an increasingly complex world. (This interview has been lightly edited for length and clarity).

Oliver Whang: A lot has happened in the past half year or so. How has your work changed since the coronavirus hit?

Greta Thunberg: Well, we have moved from lots of physical things, meetings and strikes and so on, to doing it digitally. But, I mean, since we are a movement of people who don't fly because of the environmental impact, we haven't had to change that much in the way we work. And then every country, every local group, differs. Because we are a very decentralized movement. We are not run top-down, but every local group decides on their own what they're going to do. So it's been different from city to city, from country to country.

Oliver Whang: Have any of those countries or cities adapted in a way that's been really successful?

Greta Thunberg: Yeah. Some do weekly digital strikes, which have been successful. And many have done symbolic actions. Some have put up signs or shoes outside the parliament buildings to symbolize that we should be here, but we are home. So there are lots of creative ways people have adapted.

Oliver Whang: Do you feel like the climate change crisis has been kind of forgotten in the middle of all this other stuff?

Greta Thunberg: Well, that's a very poignant narrative because, yes, of course, as have all other issues. In an emergency like this, you have to expect that other things are going to be put on hold, as they have been.

Oliver Whang: One thing that's been striking to me about the worldwide response to the coronavirus pandemic is that a lot of countries and companies have made really big moves. Stimulus bills were passed and companies are developing vaccines quickly. Do you see this kind of response as inspiring some kind of action towards addressing the climate crisis?

Greta Thunberg: Well, we shouldn't be comparing different crises, but it does show that we can treat a crisis like a crisis. And that it will probably change the way we perceive crises and crisis response. And it really proves that the climate crisis has never once been treated as a crisis. It's just being treated as a public and important question, like a political topic. Which it is not, because it's an existential crisis.

Oliver Whang: But has the response to the coronavirus given you more hope? As in, we can have a similar response to the climate crisis?

Greta Thunberg: It confirmed what I already knew. That once we treat the climate crisis like a crisis, we can change things and we can achieve things.

Oliver Whang: Here in the U.S., an election is coming up and our country is scheduled to withdraw from the Paris Agreement on November 4th. Our president has been promising to do this for years—he says that the accord is unfair to America. And there are a lot of people, not most of the people in the U.S., but a lot of them, who agree with the president and agree with that decision to withdraw from the accord. What would you say to those people?

Greta Thunberg: Nothing. Just as I always do, refer to the science. Because people have been trying to impact these people for so long, and they haven't succeeded. So why should I? Why should I be any different? If they don't listen to and understand and accept the science, then there's really nothing that I can do. There's something much deeper that needs to change them.

Oliver Whang: What might that deeper thing be?

Greta Thunberg: That we live in a post-truth society today, and that we don't care that we have lost empathy. We have stopped caring for each other in a way. We have stopped thinking long-term and sustainable. And that's something that goes much deeper than just climate crisis deniers.

Oliver Whang: So do you think in order to address the climate crisis, we might need like a cultural shift or a paradigm shift rather than just passing carbon taxes and legislation, influencing leaders and developing technology?

Greta Thunberg: Well if I say that, then people will take that quote out of context and say that I want a revolution or something. But I mean the climate crisis is not the only problem here. It is just a symptom of a larger crisis. Like the loss of biodiversity, acidification of the oceans, and loss of fertile soil, and so on. And these things will not just be solved by stopping our emissions of greenhouse gases. The earth is a very complex system. If you take one thing and put it out of balance then that will have an impact on things beyond our comprehension. And that goes for equality as well. Humans are part of nature, and if we are not doing well, then nature is not doing well, because we are nature.

Oliver Whang: Does it bother you that you might be missing all these people who maybe accept that climate change is a thing and that it's a crisis, but prioritize joblessness or access to food or other domestic issues over the climate crisis? Do you feel like you're missing them?

Greta Thunberg: No, it doesn't bother me. We have not been made aware of the climate crisis—the climate crisis has never been treated as a crisis, so how can we expect people to care about it? Since we are not aware of even the basic facts, how can we expect people to want climate action? And so that is something that needs to change. We need to understand that we are not fighting for separate causes. We are fighting for one and the same cause even though it might not seem like it. It's the fight for climate justice, social justice. Whatever is the issue, it’s the fight for justice.

Oliver Whang: Do you think that we've made any significant progress towards addressing the climate crisis since you started protesting more than two years ago?

Greta Thunberg: It depends on how you see it. In one way, yes. It feels like the debate has shifted and more and more people are starting to slowly understand the climate crisis more and prioritizing it. But on the other hand, it has still never once been treated as a crisis. And the emissions are still rising. So it depends on how you see it.

But I mean we can't expect that this one movement will change the world. If we think that is the case then we have not understood the climate crisis. People are like, ‘Has your movement failed since you have not accomplished your goals?’ But, I mean, what are our goals? We don't have any goals. Our goal is to do as much as we possibly can to be a small part of a very big shift. To be one of countless of activists who push in the same direction from different perspectives. And that is our goal. We can't expect one movement or one initiative, one solution, to change everything, or to put us in the right direction. Because the climate crisis is very complex. It's not just that simple.

Oliver Whang: Was there anything that you did or that other youth climate activists have done that you think has been particularly successful? Or any sort of manifestation of what you've done in policy or in the economy that you think is an example of your success?

Greta Thunberg: Yes, we have many. Especially local examples. But I think the biggest thing that we have accomplished is to put the focus on the science. We just say, ‘We don't want you to listen to us, we want you to listen to the science.’ This not a question about politics, this is not our opinion. We don't want the emissions to reduce, it's what the science says is needed if we are to stay in line with our commitments. We don't want things to be like this. But unfortunately, that's where we are. And we will continue to push for people to listen to the science.

Oliver Whang: Do you ever have any doubts about your work? Do you ever doubt yourself or what you've been doing?

Greta Thunberg: No, because I know it's the right thing to do. We are at a time now where we must step out of our comfort zones. I feel like I have a moral duty to do what I can, since I'm a citizen. And that makes me part of something and it is my duty, my moral duty, my moral responsibility, to do everything I can.

Oliver Whang: And that's never been in question for you?

Greta Thunberg: No. I mean, I don't want to be an activist. I don't think any climate activist does it because they want to. We do this just because no one else is doing anything, and because we need to do something. Someone needs to do something, and we are somebodies.

Oliver Whang: I'm curious if you feel like your moral duties or your responsibility has changed as you’ve become this more recognized name.

Greta Thunberg: Well, yes. Of course everyone has a responsibility, but the bigger your platform, the bigger your responsibility. And the bigger your power, the bigger your responsibility. The bigger your carbon footprint, the bigger your moral duty. So of course, as I've gotten a bigger platform that also comes with a bigger responsibility. I must use these channels, or whatever you would call them, to educate, to spread awareness.

And the things, all the resources I have, they will disappear one day. I mean, I won't be this person for a long time. Soon people will lose interest in me and I won't be so-called “famous” anymore. And then I will have to do something else. So I'm trying to, as long as I have this platform, use it.

Oliver Whang: How do you see yourself proceeding from here? Do you want to go to university? Do you have any plans?

Greta Thunberg: Well, I don't really know. I just do what I want to do at the moment. And right now, I just started gymnasium (Editor’s note: “gymnasium” is the Swedish equivalent of high school). And there I will be for the following three years. And unless I want to do something else, I mean, we will see. The world changes from day to day. So you just have to adapt, I guess.

Oliver Whang: How do you plan on sustaining this movement? Are there specific things we need to do that are different from what needed to be done two years ago or one year ago or eight months ago?

Greta Thunberg: I mean, it's very complex. But right now we have kind of hit the wall. There are no arguments left. There are no excuses left. Now, it's just, either you try to minimize the crisis or just completely deny it, or you try to distract. We just need to start treating the crisis like a crisis and continue to lift up the science, but now everyone's blaming each other and we are stuck in a loop. We won't get anywhere unless someone breaks that chain, so to speak. Someone needs to do something. I mean, of course, many people have to do lots of things, but unless someone with a big platform or big responsibility does something to start treating the crisis like a crisis—for instance, the media—then we won't be able to move from here.