2020. szeptember 29.
Szeptember végén
2020. szeptember 27.
Szeptember végén - nyárvégi versek
Míg idáig eljutottam
Sok híd leégett mögöttem
Sok folyó sír most alattam
Voltam gyáva voltam bátor
Sajnos sokszor az előbbi
Sajnos nagyon sokszor voltam
Olyan mint az összes többi
Háború van nem fog szűnni
De bennünk attól lehet béke
A békének attól bennünk
Lehet egy kis menedéke
Tudom el fogsz menni pedig
Örülnék ha itt maradnál
De küldelek lassan mégis...
Jobban szeretlek én annál
-------
Én vagyok a tűz - Te vagy a víz
Ha én kis tűz vagyok és Te kis víz
Vagy akár csak az egyikünk kicsi
Nem fog történni semmi
Hamar kioltasz akkor
vagy én szárítalak fel Téged
Egy pillanat alatt
Te meg nagy víz
Forró sistergő gőzképző póluspár leszünk
A lét legbensőbb energiáit is felszabadító gejzírként fogunk kitörni együtt újra meg újra
Mindeneket tápláló találkozásunk sokáig fog tartani
Rövid kis életünk végéig is akár...
-------
Nehéz eset vagyok
Vagy nem lesz? Marad ez az elbaltázott szétbombázott lény?
Ha egyszer csak egyetlen egyszer nem lennénk önzők sötétek számítók
-------
Jó ez a civilizáció van benne háromfogásos ebéd internet cd-lejátszó és kakukkos óra
de közben a fedő alatt a sok magára hagyott jó és gonosz tündér
de tudatos és tudattalan lényünk közti
-------
Olyan vagyok
Mint az olajba mártott gyapot
Lángra lobbant a legkisebb szikra
Nem lehet engem eloltani
Másokat is meggyújtani
Mert a tűznek ilyen a természete
Szeretne továbbadódni mindig
Terjedni egyik lélekről
A másikra
megértenie hogy ki lakik benne
Főleg ha olyanok veszik körül
Akik a legkevésbé
Sem szeretnék
Hogy ez bekövetkezzék
És ezért igyekeznek őt
Folyton elbátortalanítani
-------
Örömöddel őrjítsél meg
Kínod is csak nekem fájjon
Életemet Eléd teszem
Vágyaidtól széllé váljon
Mérget fecskendezz szívembe
Szakadjon meg újra s újra
Életemet Eléd teszem
Te döntsd el hogy meddig éljek
Míg van egy kis becsületem
Életemtől nehogy féljek
Lebegünk egy vékony szálon
Néha rezgünk néha sírunk
Néha fényköd néha álom..
-------
2020. szeptember 25.
Nem az 5G
Erősödnek azok a hangok, amelyek nagyon komoly kételyeket fogalmaznak meg az 5G hálózatok biztonságával kapcsolatban, mondván, hogy nem ismerjük eléggé a sugárzásuk élettani hatását. Legutóbb egy nyíregyházi biológus cikkét olvastam el erről. Annyiban egyet tudok érteni vele, hogy ez már megint egy szükségtelen kockázat, miközben azok, akik egy kicsit már ismernek, tudják, hogy nem szeretem, amikor alapvető problémák helyett, kiragadott jelenségeket veszünk elő. Ez a biológus is egy olyan probléma helyett beszélt az 5G-ről, amely annál százszor, de az is lehet, hogy ezerszer nagyobb horderejű. Amikor valamit kinyerünk a földből - bármit, ami a jólétünket növeli - akkor annak negatív következménye van, a rendszerünk fenntarthatóságának, a társadalmunk stabilitásának rovására megy. A legegyszerűbb technikai vívmány is ilyen. Van ami kevesebbet rombol, van ami többet, de mindennek van valamennyi mellékhatása, hátrányos visszacsatolása. És ezért nem lehet a fejlődést minden határon túl fokozni. Mert közben a hátrányos visszacsatolásokat is minden határon túl fokozzuk, ahogy a gyógyszert sem szabad lapát számra enni, ugyanúgy a jólétet is nagyon óvatosan lenne szabad fogyasztani csak. Igen, ezt meg kéne érteni, nagyon fontos lenne. Nagyon fontos lenne megérteni, hogy már rég átléptünk egy csomó piros vonalat, már rég a jövőnket éljük fel, és még azzal is jóval kevesebb hasznot érünk el össztársadalmi szinten, mint amennyi kárt okozunk az utánunk jövő nemzedéknek. Ami durva nagy szégyen, és az arcomról sül le a bőr, hogy ezt hagyom, sőt hozzájárulok magam is, hogy egy ilyen nemzedék fia lettem. Jó, talán nem annyival járulok hozzá, mint sokan mások, de még mindig többet fogyasztok el, mint amennyit illene, illetve több sebet ejtek az életmódommal például a bolygó légkörén, mint amennyit a természet meg tud gyógyítani. Évi 2 tonna alatt kéne lennie az egy főre jutó CO2 kibocsájtásnak, most Európában ez a szám 7-8 körüli, még Magyarországon is majdnem 5. Ha szarkasztikus lennék, mondhatnám, hogy az 5G nem fog velünk olyan gyorsan végezni, mint az éghajlatváltozás összes következménye, az egyik már jelentkezett is, ugyanis a meleg a vírusoknak is kedvez, a COVID részben global warm up következmény, de arra ne gondoljon senki se, hogy az utolsó. Mért írok ezekről a dolgokról heti több posztot is? Mert tisztában vagyok a probléma súlyával és azt szeretném, ha tisztába kerülne vele más is, azok is, akik a vele való szembenézés helyett ezt a kábult társadalmat játszák még mindig, amelynek a kollektív tudata olyan mélyen át van járva a hárítások legkülönfélébb felhőzeteivel, hogy a gőzkamrában sincs akkora köd, mint benne. És játszák a sztereotípiát, amelyek vonalán nyilván semmi sem fog kivilágosodni, akármennyire is mutatós az az adott okosság, ha csak egy epszilon sugarú mikro környezetet érint. Igen, az a dolgunk, hogy kivilágosodjunk, ne folytassuk az életünknek a régi módját, ébredjünk rá, hogy minden jólétnek nagyon súlyos ára van, amelyet valaki megfizet vagy később fog megfizetni, legyünk nagyon óvatosak a fogyasztásban, de még ez sem a legmélyebb szint, mert a legmélyebb szint az, hogy kerüljünk összhangba magunkkal, mert csak azért fogyasztunk, hogy a magunkkal való jó kapcsolat hiánya miatt kialakuló űrt valahogy kitöltsük, azért zizegünk annyit, mert durván nehéz csendben lenni, lenyugodni, legyünk tudatában annak, hogy egy személyes jelenlétben élünk állandóan, önmagunk belső lényének jelenlétében, és figyeljünk rá nagyon, nagy szeretettel és nagy odaadással tegyünk meg érte mindent, akár nehéz dolgokat is. És ez az igényesség tükröződjön a másokkal való kapcsolatainkban is. Kerüljük a színházasdit, kerüljük az megjátszást, a könnyed bájcsevegéseket, mert azoktól nem lesz jobb senki. Minden kapcsolat értelme az, hogy aki abban részt vesz, attól jobbá váljon. Ha egy kapcsolat nem ilyen, akkor az nem kapcsolat, hanem a megcsúfolása. Ha gyakoroljuk a tudatosságot, a másokról való másolások helyett az öntudatosságot, akkor egyre összeszedettebb, egyre világosabb fejű, szívű, lelkű lények leszünk, és egyre több mindent egyre világosabban fogunk tudni elmondani a tapasztalatainkból. Nehéz út, mert közben az ember szembekerül sokakkal, egy csomóan el fogják őt dobni azért, mert náluk tisztábban él és beszél náluk, ezt nem szokták megbocsájtani senkinek sem, van elég sok példa az ilyen vérbosszúkból a történelemben, meg még lesz is. Nem egy könnyű útról beszélek, viszont az emberré válás útjáról, vagyis az egyetlen lehetséges keskeny, hegyi ösvényről, a nehézsége ellenére is. Nehéz, igen, mert ahhoz, hogy az ember valaki legyen, le kell válnia arról a közegről, amely felnevelte, el kell vándorolnia onnan, ahogy a madárnak is ki kell repülnie abból a fészekből, ahol kiköltötték. Aki ezt nem teszi meg, olyan madárhoz lesz hasonlatos, aki soha nem repül ki a végtelen nagy kékségbe, és a pusztulása is ott éri majd utol, ahol egész életében gubbasztott. Sajnos túl sokan végezzük így. Még szerencse, hogy legtöbbünk életében azért bekövetkezik pár drámai esemény, és ha mástól nem, legalább azoktól megtanulunk egy kicsit repülni...
2020. szeptember 23.
Soon we will see an iceless sea at the North Pole
Ha elég erősen vágysz...
Ha elég erősen vágysz rá
El fog érni Téged is a szenvedés
Amely képes feltörni Benned
Igazgyöngyöt rejtő kagylód héját
Meg fog találni Téged is
Egy gyöngyöt halászó fájdalom
Mihelyt fontosabb lesz Számodra
Hogy fent fényben tündökölj
Mint lent a biztonság
Melyet a kagylóhéj ád
2020. szeptember 16.
A korruptság foka
2020. szeptember 13.
Egy átvirrasztott éjszaka után
2020. szeptember 12.
Mért vagyok nehéz eset?
2020. szeptember 2.
Ostromállapot a Színművészeti Főiskolán
Intermezzo
Később se lettem nagy mulatozó, sőt a szervezett bulikon általában rosszul éreztem magam. Ilyen rohamom több nem volt, de olyan érzésem, hogy marhára elegem van az egészből, és legyen már vége, nagyon sokszor. Tegnap írtam meg Évának, hogy jó, akkor adjuk el a nyíregyházi lakásunkat, amelyet együtt építettünk, és amelyben a gyermekeink felnövekedtek. Ha bólint rá, akkor az utolsó reménynek is vége, hogy mi ketten valamikor még képesek leszünk kivergődni azokból a sztereotípiákból, amelyekbe a környezetünk sodort minket (és amelyekben nyilván nem lehettünk boldogok), csak azért, mert nem volt elég bátorságunk beinteni nekik. Nem volt elég bátorságunk, belőlünk magunkból fakadó, önálló, független, szabad életet élni, és többek között valóban szeretni egymást. Ahogy ott Kisvárdán a két-háromszáz ember közül egynek se. Most már úgy gondolok vissza erre az eseményre, mint egy függöny ketté hasadására, egy percre bepillanthattam a színfalak mögé, és láthattam, hogy valójában mi van ott. Talán eddigi életem egyik legvilágosabb pillanata volt, kegyelmi állapotba kerültem, egy olyan érzékenység működött bennem, amelyet később tudatosan is felismertem, de valószínű, hogy annyira azóta se gyakoroltam, mint amennyire akkor ő ott magát gyakoroltatta. Azóta sok más téren értek hasonló élmények, és erősítették meg bennem azt, amire ott a lakodalom elején nagyon jól ráéreztem. Hogy egy színház színpadán éljük le az életünket, ahol kiváló szerepeket játszunk el másoknak meg magunknak is, ha kell megrendelésre mulatunk, ha kell megrendelésre sírunk, de közben a legminimálisabb kapcsolatba se kerülünk belső lényünkkel, aki egyáltalán nem biztos, hogy akkor és ott, azokban a pillanatokban mások megrendeléseinek kielégítését várná tőlünk. A társadalomra, a tanítóinkra, a papjainkra, a pszichológusainkra bízzuk az életünk menetének irányítását, leginkább pedig a közszemléletre, amiről, ha jobban belegondolunk, kiderül, hogy komplett őrültség, mert a nagy számok törvényén kívül (ennyi ember nem tévedhet - de sajnos igen!) semmi sem igazolja. A társadalom nevelt fel minket, a társadalomtól kapjuk a meleg ételt, és a hideg sört, akkor biztos a többit is nagyon jól tudja - kimondva vagy kimondatlanul ebben a hitben, ebben a vallásban élünk. Igen, a meleg ételt, és a hideg sört talán még mindig tőle kapjuk, de az összes többit, mindent, ami a fizikai szükségleteken túl van, belőlünk fakad(na), és nem ebből a minden alapját, szellemi tartalmát, mondanivalóját, jövőképét elvesztő, hanyatló tömegből (közösségnek semmiképpen sem nevezném), azt a bensőt viszont mindenkinek fel kéne karolnia magában és nagyon kéne vigyáznia rá. Sokkal-sokkal jobban, mint amennyire most tesszük - ha hasznos, boldog, hosszú távon is megmaradó gyümölcsöket termő életet szeretne élni. Ahelyett, hogy egy nagyon mesterséges, rádiktált, számára teljesen létidegen rendszerben rosszul érezze magát a születése pillanatától a haláláig...
Jó ez a civilizáció, van benne fürdőszoba meleg vízzel, s káddal, háromfogásos ebéd, internet cd-lejátszó és kakukkos óra
De közben magunkból annyi mindent el kell felejtenünk, fedőt kell tenni egy csomó ilyen-olyan vágyra, beszélni se szabad róla
Jó ez a civilizáció, kényelmes lett tőle a praktikus sík, s illedelmes az ember, belénk nevelt egy csomó látszat jóságot
De közben a fedő alatt a sok magára hagyott jó és gonosz tündér bánatában vagy mérgében minden lényeges szálat szétrágott
Jó ez a civilizáció, biztonságban érezhetjük magunkat tőle sokáig, egészen addig, amíg meg nem buggyan az agy
De tudatos és tudattalan lényünk közti vérkeringés nem ész kérdés - az megszakad ha a szív kihagy
Aki nem tapasztalja meg, hogy mi lakik benne, nem fog boldogulni, gyökértelen fa lesz, kit a legkisebb szellő is kidönt
Aki csak fent kapaszkodik, az nem stabil, és nem fogja tudni, hogy alatta, lent a mélyben helyette majd ki dönt