Intermezzo

Nagyon világosan emlékszem, két héttel a saját esküvőm előtt vettem részt egy másik esküvőn, melyre Évával hivatalosak voltunk, dupla esküvő volt, egy pap család két tagja házasodott egyszerre, az egyik párból ismertem a fiút, katona társam volt, a másik párból Éva ismerte a hölgyet, akivel együtt járt iskolába, ők voltak egymással testvérek. A szertartás után a násznép felkerekedett és a kis faluból, amelynek templomában a szertartás zajlott, beautózott Kisvárdára, ahol az ilyenkor szokásos hajnalig tartó lakodalom vette kezdetét. Na, hát akkor jött rám valamilyen végtelen, egészen mélyről feltörő, megmagyarázhatatlan szomorúság, de olyan erővel, hogy azonnal bőgni kezdtem tőle. Hirtelen elöntött az az érzés, hogy ezeknek az embereknek itt, két-háromszáznak, a legcsekélyebb fogalmuk sincs arról, hogy mit csinálnak, készülődnek arra, hogy nagy dínomdánommal végig mulassanak egy éjszakát csak azért, mert ilyenkor az a szokás, de ezen kívül semmi okuk sincs rá, és ez mérhetetlenül lehangolt, annyira, amennyire kevés dolog korábban. Éva próbált nyugtatni, csitítani leginkább azért, hogy ne kelljen hazamenni, mert hogy mi van velem azt nyilván ugyanúgy nem értette, ahogy én magam se. Félóra alatt valahogy megvigasztalt, tessék, lássék jól éreztem magam hajnalig, nem lett belőle oltári botrány. Aztán lenyugodva, megvigasztalódva két hét múlva eljátszottam én is ugyanazt a színházat, amely ellen akkor, azon a kisvárdai nyárestén feltört belőlem a tudatalattim sikolya, hogy EZT NE!!!

Később se lettem nagy mulatozó, sőt a szervezett bulikon általában rosszul éreztem magam. Ilyen rohamom több nem volt, de olyan érzésem, hogy marhára elegem van az egészből, és legyen már vége, nagyon sokszor. Tegnap írtam meg Évának, hogy jó, akkor adjuk el a nyíregyházi lakásunkat, amelyet együtt építettünk, és amelyben a gyermekeink felnövekedtek. Ha bólint rá, akkor az utolsó reménynek is vége, hogy mi ketten valamikor még képesek leszünk kivergődni azokból a sztereotípiákból, amelyekbe a környezetünk sodort minket (és amelyekben nyilván nem lehettünk boldogok), csak azért, mert nem volt elég bátorságunk beinteni nekik. Nem volt elég bátorságunk, belőlünk magunkból fakadó, önálló, független, szabad életet élni, és többek között valóban szeretni egymást. Ahogy ott Kisvárdán a két-háromszáz ember közül egynek se. Most már úgy gondolok vissza erre az eseményre, mint egy függöny ketté hasadására, egy percre bepillanthattam a színfalak mögé, és láthattam, hogy valójában mi van ott. Talán eddigi életem egyik legvilágosabb pillanata volt, kegyelmi állapotba kerültem, egy olyan érzékenység működött bennem, amelyet később tudatosan is felismertem, de valószínű, hogy annyira azóta se gyakoroltam, mint amennyire akkor ő ott magát gyakoroltatta. Azóta sok más téren értek hasonló élmények, és erősítették meg bennem azt, amire ott a lakodalom elején nagyon jól ráéreztem. Hogy egy színház színpadán éljük le az életünket, ahol kiváló szerepeket játszunk el másoknak meg magunknak is, ha kell megrendelésre mulatunk, ha kell megrendelésre sírunk, de közben a legminimálisabb kapcsolatba se kerülünk belső lényünkkel, aki egyáltalán nem biztos, hogy akkor és ott, azokban a pillanatokban mások megrendeléseinek kielégítését várná tőlünk. A társadalomra, a tanítóinkra, a papjainkra, a pszichológusainkra bízzuk az életünk menetének irányítását, leginkább pedig a közszemléletre, amiről, ha jobban belegondolunk, kiderül, hogy komplett őrültség, mert a nagy számok törvényén kívül (ennyi ember nem tévedhet - de sajnos igen!) semmi sem igazolja. A társadalom nevelt fel minket, a társadalomtól kapjuk a meleg ételt, és a hideg sört, akkor biztos a többit is nagyon jól tudja - kimondva vagy kimondatlanul ebben a hitben, ebben a vallásban élünk. Igen, a meleg ételt, és a hideg sört talán még mindig tőle kapjuk, de az összes többit, mindent, ami a fizikai szükségleteken túl van, belőlünk fakad(na), és nem ebből a minden alapját, szellemi tartalmát, mondanivalóját, jövőképét elvesztő, hanyatló tömegből (közösségnek semmiképpen sem nevezném), azt a bensőt viszont mindenkinek fel kéne karolnia magában és nagyon kéne vigyáznia rá. Sokkal-sokkal jobban, mint amennyire most tesszük - ha hasznos, boldog, hosszú távon is megmaradó gyümölcsöket termő életet szeretne élni. Ahelyett, hogy egy nagyon mesterséges, rádiktált, számára teljesen létidegen rendszerben rosszul érezze magát a születése pillanatától a haláláig...

Jó ez a civilizáció, van benne fürdőszoba meleg vízzel, s káddal, háromfogásos ebéd, internet cd-lejátszó és kakukkos óra
De közben magunkból annyi mindent el kell felejtenünk, fedőt kell tenni egy csomó ilyen-olyan vágyra, beszélni se szabad róla

Jó ez a civilizáció, kényelmes lett tőle a praktikus sík, s illedelmes az ember, belénk nevelt egy csomó látszat jóságot
De közben a fedő alatt a sok magára hagyott jó és gonosz tündér bánatában vagy mérgében minden lényeges szálat szétrágott

Jó ez a civilizáció, biztonságban érezhetjük magunkat tőle sokáig, egészen addig, amíg meg nem buggyan az agy
De tudatos és tudattalan lényünk közti vérkeringés nem ész kérdés - az megszakad ha a szív kihagy

Aki nem tapasztalja meg, hogy mi lakik benne, nem fog boldogulni, gyökértelen fa lesz, kit a legkisebb szellő is kidönt
Aki csak fent kapaszkodik, az nem stabil, és nem fogja tudni, hogy alatta, lent a mélyben helyette majd ki dönt