Új nap

Az embernek bátorságában, hitében, éntudatában, önismeretében, önazonosságában, önbecsülésében, létkapcsolata minőségében kell szintet lépnie. Szellemi lényének megvalósultsága terén legalább akkora lépést kell tennie, mint amikor gyűjtögető életmódról földművelésre tért át, vagy inkább akkorát, mint amikor majom képében lemászott a fáról. Lassan-gyorsan le kell válnia a közege őrületeiről, le kell vetkőznie azokat a torz alapvetéseit, előítéleteit, kondicionáltságait, hamis preferenciáit, fixa ideáit, félresúlyozásait, amellyel a civilizációja a tudatát megmérgezte, meg kell gyógyulnia, egészségessé kell válnia, saját egyetemes, civilizációja specifikumaitól független személyes valóságát, önálló, autonóm létét, a léte egészével való személyes kapcsolatát fel kell fedeznie, és mostantól abból a kapcsolatból kell táplálkoznia. Lehet, hogy ez most valakit bánt, mert az jön ki neki belőle, hogy ő eddig valamit elmulasztott, de nagyon szépen kérem hogy ha így van, sértettségének ezt az érzetét győzze le, tegye félre. Eddig volt egy helyzet - most van egy másik. Az összes válságjelenség, amely körülöttünk kialakul, erről az igényről szól, minden, amit látunk magunk körül, vajúdás ennek az új embernek a megszületéséért. Ezért a nagy korszakos áttörésért - nem a régi foltozásáért, hanem egy új, magasabb minőség létrejöttéért. Hogy ez a váltás hogyan fog lezajlani, azt én sem tudom, mert bennem is töménytelen mennyiségű ragaszkodás van a régi kényelemhez, de azt tudom, hogy ha akarom, ha egyre tudatosabban élek, ha merek tudatosan egyre inkább figyelni a saját belső hangomra, és egyre kevesebbet a külvilág diktátumaira, ha figyelek a személyiségfejlődésem teljesen természetes módon megtörténő eseményeire, ha nem pátyolgatom magam, helyette igyekszem folyamatosan és tudatosan is ennek a átalakulásnak a vágyában, e vágy kohójában égni, ha az elég fontos nekem, ha odaadom magamat ennek a folyamatnak, hogy dolgozzon rajtam, akkor előbb utóbb le fog játszódni rajtam is ez a változás. Kikényszeríteni nem tudom, azt nem lehet, de kivárni igen. Kikényszeríteni ne próbálja senki, de vágyjon rá szenvedélyesen, akarja mindenki. Mert ha nem akarja, akkor majd lesznek olyan események amelyek elmondják neki, hogy milyen fontos mégis: járványok, katasztrófák, háborúk, amelyek rengeteg áldozatot fognak szedni mindannyiunk késlekedése miatt. Tulajdonképpen nem is az a kérdés, hogy ez a váltás bekövetkezik-e, hanem az, hogy milyen áron, hány embernek kell meghalni érte, és akik túlélik milyen pozícióban lesznek majd. Éppen reggel van, egy új nap...

Párbeszéd cím nélkül

- Nem. Én ezt nem. Ezt én nem. Ez nem én vagyok.
- De. Te ezt igen. Ez Te vagy. Pont ez vagy Te.

Ismerős?

Az idő előrehaladása

Nincs közöm hozzád, ha nem akarod megjárni bennem a saját poklodat,
Arra születtem, hogy az orrod alá toljam a becstelenséget, amelyet művelsz,
Hogy milyen ganéj vagy... Átnézek Rajtad, leköplek,
És nagyon szépen megkérlek, hogy Te is ezt tedd velem,
Mert nem azért lettünk, hogy szépeket mondjunk, és bátorítsuk egymást
A begubózásra, amelyet a világ csúfságára művelünk

Azt értem, hogy nem megy minden elsőre,
De majd megy másodjára,
A szalon kultúráknak befellegzett,
Az idő előrehaladása kinyírja - és teljes joggal - azt aki nem hajlandó
Önmaga következő lépcsőjére jutni

Tudom hogy fájdalmas, sőt rettenetes - miért lenne más?
Egy vulkánkitörés a középkorban sem volt babazsúr
Civilizációk születnek, civilizációk halnak meg,
És meg fogunk halni mi is nem sokára...
De akkor legalább tegyünk úgy,
Hogy valakinek haszna is legyen belőlünk.

Kint és bent

Én személy szerint nem tudok hinni olyan istenben aki csak rajtam kívül létezik, sőt úgy vélem, hogy a kívül és a belül nem is válhat el egymástól. Plutharkosz híres mondata jut eszembe most is, mint már sokszor: Amit megküzdesz bent, az megváltoztatja a kinti világot. (Persze létezhetne ennek a mondatnak a tükre is, hogy amit megváltoztatsz a kinti világban, az Téged is megváltoztat belül, de azért azt hiszem, hogy mégsem a véletlen műve csupán, hogy nevezett görög az első mondatot hagyta ránk és nem a másodikat. Hiszen ami kint, mint esemény megtörténik, az bent, mint döntés, már jóval korábban megszületett.) Valójában azt érzem, hogy mindegy, mit veszek szemügyre, a körülöttem elterülő világot, és annak mélységeit próbálom megérteni, vagy saját létem rettenetes metamorfózisait, tulajdonképpen ugyanazt a szellemi minőséget szemlélem. Ami tulajdonképpen egy felettébb felkavaró távlat, mert hát kell a fenének a személyességnek az a foka, amely fügefákat tud elszárítani, csipkebokrokat tud lángba borítani, hegyeket képes megolvasztani, univerzumokat képes létbe hívni. Amikor az ember szembesül azzal a ténnyel, hogy ilyen erők laknak benne, akkor bizony hálát ad, hogy még nincs egészen tisztában önmagával, illetve hogy az önazonossága elnyerésére időt is kapott, nem kell mindent azonnal felmutatnia. De azért ne felejtsük el, hogy egyszer, és nem is olyan sokára majd eljön az óra, amikor a lét nagy folyamába való beleállást már nem lehet tovább halogatni, amikor oda kell adni magunkat egészen neki, mert már most is azt kéri tőlünk, csak látja készületlenségünket, és ezért még egy kicsit "megkegyelmez" nekünk...

Akikre fel lehet nézni...

Ma volt nálam valaki, egy fiatal hölgy, és nagyon boldoggá tett azzal, hogy a beszélgetésünk közben kimondta, amit kevesen mernek kimondani, hogy hiányoznak neki az olyan férfiak, akikre fel lehetne nézni. Akik bátrak, mernek befelé figyelni, merik tenni a dolgukat, merik tenni azt, amit ott bent annak éreznek, vagyis mernek határozottan és következetesen belülről élni a világ javára. Vagy legalább törekszenek a bátor férfiúi létre. A második mondatot már én teszem hozzá, de úgy vélem, ő is valami ilyesmire gondolt. Azért örültem, mert ez azt jelenti, hogy ő már nagyon mélyre hatolt saját igazi vágyai feltárásában, azok tudatosításában. Ami még a nála sokkal idősebb nők esetében is dicséretes lenne, hát még akkor mennyire dicséretes tőle. Valahol minden nő ilyen társra vágyik, és valahol minden nő szégyelli egy kicsit, ha nem ilyen a párja, de pont a szégyenérzet miatt nem vallja be még magának se ezt a hiányt, és ezért aztán marad a hőhiányos kapcsolata, amelybe belement vagy készül belemenni mégis, vagyis marad egy olyan helyzet, amelyikről a szíve mélyén érzi, hogy nincs rendben egészen, de azért rámondja, hogy okés, mert a szíve mélye túlságosan lent van, meg különben is, nagyon fáradtságos dolog onnan mindent kiásni, főleg pedig az olyan dolgokkal nem éri meg vesződni, amelyekről nem is látszik elsőre, hogy mire lennének jók...

Mindent megmérek

Mióta megtaláltam a kerékpárom kilométer óráját, mindent megmérek. Bekattintom a kis műszert a helyére, felülök a bicajomra, tekerek, és közben nézem, hogy mi mennyire van. Tudom, hogy a főúttól 380, a Duna partjától pedig 660 méterre lakom. Tudom, hogy 1640 méterre van a vasútállomás, ha a rövidebb úton megyek, de a hosszabbon is csak 120 méterrel több a távolság, egész pontosan 1760 méter. A munkahelyemre is kétféleképpen lehet eljutni, a rövidebb út 2680, a hosszabb, de szebb 3220 méter, utóbbinak egy 1440 méteres szakaszát a Duna parti kerékpárúton kell megtenni. Szintén a Duna menti kerékpárúton lehet eljutni a váci SPAR-ba 5430 méter megtétele árán. Ez az a kerékpárút, amelynek Donaueschingen-nél van a felső vége, ott ahol a Duna két más nevű folyó találkozása által elkezdődik. Onnan már csak 1 napnyi biciklizésre, a Fekete erdő másik oldalán, Bühl belvárosában, a főtéren laknak a lányomék. Egyszer le kéne már mérni, hogy pontosan hány méterre van a lakhelyük az enyémtől...

The Michelin Guide

Ez nem egy komoly kiadvány. Például nincs benne a sződligeti Üvegház étterem, de még a zebegényi Helyben kávézó, sőt a szobi lángosos se :-(((...

Most Bálint gazda...

A múlt héten Benedek Tibor, most Bálint gazda. A nagyok elmennek, a kicsik maradnak...

Kommunizmus újratöltve

Pekingben ismét megjelent a vírus, Németországban újabb góc alakult ki, de Magyarországon is kötelező még eltakarni az arcunkat, ha közlekedési eszközre szállunk. Olyan szenvedősen megy ez az újraindulás, hogy arra nincsenek szavak. Egy csomó dolgot teljesen át kellene szervezni, mert úgy, ahogy eddig hagytuk magától pörögni mindent, nem fog menni. Klíma vészhelyzet van, járvány helyzet van, lázadás van, ez a csodálatos 2020-as év olyan feszültségeket hozott a felszínre, amelyekről eddig is tudhattunk volna, illetve tudtunk is, csak magas ívben leszartuk, mert reménykedtünk, hogy a csoda ki fog tartani a világ végezetéig. Pedig nem fog. Annyi mindent meg kéne változtatni, hogy abba még belegondolni is rettenetes, ez az irtózatosan pazarló termelés-fogyasztás ciklus, Európában még az átlagember is a többszöröset használja fel annak, amire valóban szüksége lenne, alig kéne gyártani valamit, repülőgépet például a következő harminc évben egyet se, de hajóból is alig, autóból sokkal kevesebbet, mint amennyit mostanáig előállítottunk, sőt sok más eszközből is csak nagyon keveset, átállni stabilabb folyamatokra, kevesebb és ésszerűbb szállításra, zöld közlekedésre, a nagy házak felét le kéne zárni legalább télire és nem fűteni az eget is, a táplálkozásunkból egy csomó húst ki kéne iktatni, csak, hogy pár kiragadott példát említsek - ja, és azt elfelejtettem mondani, hogy mindezt nagyon gyorsan kéne lezongorázni, mondjuk 10 éven belül, vagyis a most valamennyire zajló kis lépések stratégiája felfogható atombiztos kudarcnak. És közben fák milliárdjait kéne ültetni, és etetni egy csomó szegény embert, hogy jól éljenek ott, ahol most vannak, és ne akarjanak idejönni a nyakunkra, meg ne lázadozzanak, hanem dolgozzanak, mint a kis angyal ők is, mert minden dolgos kézre szükség van. Egy ilyen átállás még akkor is óriási vállalkozás lenne, ha mindenki abszolút odatenné magát érte, ami viszont nincs így, 100 emberből ha egy van, aki ezt szívvel-lélekkel és a teljes mellszélességével támogatná, akkor valószínű, hogy sokat mondok. A döntéshozóink között biztos van pár, aki nagyon jól tudja, hogy mire lenne szükség, de bázisuk nincs, támogatottság híján pedig nyilván nem fognak belevágni semmilyen felelőtlen akciózásba. Azért, hogy lejárassák magukat? Ugyan már! Te megtennéd a helyükben?

Szóval ez nagyon gáz. Mert most lényegében a kommunizmusra lenne szükség, vagyis arra, ami ellen 70 éven át hadakoztunk, és még csak nem is teljesen indokolatlanul. Viszont ma megint ez látszik az egyedüli megoldásnak, vagy annak valamilyen haladóbb változata. Mert ebből a nagy szarságból úgy tudunk kikeveredni, ha összefogunk, összetartunk, áldozatot hozunk egymásért, és közben még élvezzük is az egészet, mert ha nem lenne benne örömünk, ha belekeserednénk, úgy is dugába dőlne a projekt igen rövid időn belül. Na, akkor most van bennünk közösségi szellem vagy nincs? Mindenki megmutathatja, hogy mekkora csapatjátékos. Egy csapat van, hét és félmilliárd ember alkotja, a tét a túlélés. Ez nagyon jól hangzik, csak hát nem így működünk mégse. Legalábbis ennyire napfényesen nem. Hát akkor hogyan? Az a baj, hogy fogalmunk sincs róla. Mert fogalmunk sincs arról, hogy belül, ahol működünk, milyenek vagyunk. Nem hiszem, hogy ez a virtus ne lenne ott a szívünk mélyén, akár mindnyájunk szíve mélyén is, de tényleg nagyon el van falazva a bátorságunk, amely ki tudná szabadítani. Hogy mennyire, azt nap mint nap érzékelem a személyes kapcsolataimban is, illetve leginkább talán magamon. Itt-ott valami már átsugárzik róla már, de hogy úgy igazán rákattantunk volna, azt azért nem gondolom. Viszont anélkül nem hiszem, hogy fenn tudunk maradni, vagyis csak felmerül a kérdés, hogy mi hozhatja ki belőlünk ezt az életerőt, hol az a csodaenzim, amely katalizálni tudja létfontosságú folyamatainkat? Valóban azt érzem, hogy egy áttörés környékére jutottunk, egy olyan pont közelébe, ahol nagyon sok minden megváltozhat. Meg az is, hogy nem, mert ez egy nagyon kétesélyes helyzet. Azt hisszük, hogy a politikusoknak, meg a gazdasági kulcspozíciók birtokosainak kell a kezükbe venni a kezdeményezést? Csudát! Nekünk magunknak kell helytállnunk saját kibontakozásunk folyamatában, amely egész mellesleg revitalizálni tudja a fáradt ugart is. Itt nem gazdasági érdekek feszülnek egymás ellen, itt a félelmünk és a tettvágyunk birkózik egymással, ez nem külső, hanem belső háború, a lélek különböző területei állnak harcba egymással, és jobb, ha ezt tudjuk, és meg se próbáljuk elhárítani és valójában teljesen illetéktelenek kezébe utalni azt a döntést, amelyet nekünk magunknak kell meghoznunk.

Új nap van, az északi féltekén tegnap kezdődött a csillagászati nyár, de ma van az első munkanapja. Vagyis jól rápihentünk arra, amit most el lehet kezdeni. Mert mától fogva mindenki mondhatja, hogy ő egy kommunista. Mondhatja, hogy a javakból csak valódi szükségletei szerint kíván részesedni, és készen áll dolgozni, és önzetlenül tenni másokért erejéhez és tehetségéhez mérten. Hogy számára fontos a másik ember sorsa, és nem akar az életében olyan pillanatokat, amelyek eltérítenék őt a tudatos lénnyé válás útjáról, annak a tudatállapotnak az erősödéséből ki, amelyben a dolgai, a feladatai fokozatosan kikristályosodnak,  és amelyben folyamatosan alakulva másoknak is példát tud mutatni. Ezek a gondolatok most nincsenek bennünk a fejünkben, úgy nőttünk fel, hogy a szemünk a vasfüggönyön túlra csüngött, azt sasolta, hogy mi van Európában, hát most más már látjuk, hogy mi van ott, most már lehet sasolni mást is, hogy mit szeretnénk mi a szívünk legmélyebb vágya szerint tenni. Folytatni ezt az egészet, és nevelni bele a gyermekeinket is abba az őrültségbe, amelynek most fog leáldozni a napja, vagy leültetni őket, és elmondani nekik, hogy nézd fiam, lányom, mi ezt így nem láttuk eddig, de most már látjuk, hogy elszartuk, és Te ezt így ne csináld tovább. Elmondani nekik becsületesen, hogy hol tartunk, elmondani nekik, hogy 2 tonna alá kell vinni az egy főre jutó CO2 kibocsájtást nagyon sürgősen, hogy az ő feladatok nem ennek a politikai és gazdasági rendszernek a fenntartása lesz, hanem bátor helytállás valmi egész másnak, mindenelőtt egy egész más szemléletnek, létmódnak a kialakulásáért. Karol Woytila, alias II. János Pál pápa egyik mondata megmaradt bennem, a rendszerváltás körül hangzott el, nem tudom ki másnak van még meg, így hangzott: a kommunizmus megbukott, de a kapitalizmus se érezze magát győztesnek. Hát az a kommunizmus tényleg megbukott, de egy belső, személyes változata, amelyet nem a pártállamtól várunk el, hanem mindenki maga személyesen fogja gyakorolni, elég időszerű.

A part

Kedvenc képem egy orosz művésznő alkotásai közül, akinek akkori férjével régen sokat dolgoztam együtt...

Még mindig az autóipar?

Véletlenül találkoztam egy régi barátommal tegnap, jöttek a szokásos kérdések, hogy mi van veled, hol dolgozol, még mindig az autóipar, mondom neki, hogy igen, de már nem olyan fényes, az egész iparág óriási bajban van, és az leszűrődik a napi munka szintjére is, próbálom neki szép lassan adagolni a valóságot, de nem hagyja magát, azzal a semmitmondó kijelentéssel, hogy abroncsra akkor is szükség lesz, ha elektromos autók fognak szaladgálni az utakon, rám csapja az ajtót (ő is). Igen, én személy szerint nem kerültem még közvetlen egzisztenciális bajba, olyan értelemben legalábbis nem, hogy még van munkám, és így jövedelmem is (bár nem nagyon hiszem, hogy a nyugdíjig hátralévő 8-10 évben sem fogok), mert abban tényleg teljesen igaza van, hogy az e-autóknak is lesz kereke, a puszta felnin azok se fognak tudni elgördülni. Viszont ettől még a motorizációnak nincs jövője, meg senkinek, aki kimondva vagy kimondatlanul hitt és/vagy hisz benne. Sajnos a benzines és az elektromos autókra alapuló motorizáció sem életképes, és ezt most már nagyon jó lenne kimondani, mert amíg ezt nem tesszük meg, addig egy halott dolgot tolunk ezerrel bele a szakadékba, vagy legalábbis felé. Meg egy csomó más se életképes abból, amit most csinálunk. Egy csomó dolgot el kell engednünk, egy csomó dolgot nagyon át kell gondolnunk, nagyon át kell szerveznünk, de attól félek hogy nem fog könnyen menni ennek a sok igénynek a belátása. Meg az se biztos, hogy időben képesek leszünk rá, illetve biztos, hogy nem, mert már rég idő van, belátás pedig még sehol. Gréta mondja, hogy a jelenlegi politikai és gazdasági rendszer nem alkalmas a túlélésre. Teljesen igaza van, de sajnos nem csak a politikával meg a gazdasággal van baj, hanem mindnyájunk józan ítélő képességével is. A közszemlélet legfeljebb a csipáját dörzsöli akkor, amikor már régen nézelődnie kéne tágra nyitott szemekkel, és megdöbbenni attól, amit lát. Egyre inkább úgy érzem, hogy egy távlattalan civilizáció végtelenül manipulált bábjai vagyunk mindnyájan, és ha erre nem ébredünk rá, illetve ebből a hipnózisból fel nagyon sürgősen, és nem kezdjük el egész máshogyan felépíteni az életünket, a kapcsolatainkat, magunkat, akkor A. nem sokára végünk lesz (mindnyájunknak), B. a mi szögünk is benne lesz az emberiség képzeletbeli koporsójában, amelyet azzal verünk bele, hogy önálló, független véleményt nem merünk alkotni, bégetünk tovább valamelyik nyájjal, mert abból az agymosott tudatállapotból, amelyben felnőttünk, amelyben éltünk, és amelyet nyilván továbbadunk a gyermekeinknek, még most sem merünk kitörni.

Motiváló

Van egy olyan szolgálat, melyet egyes cégek kérnek, illetve fizetnek meg, hogy gyakorlati, jogi vagy lelki segítséget nyújtsanak bizonyos nehéz helyzetekbe kerülő dolgozóiknak. Egyszer már én is fordultam hozzájuk, segíteni nem tudtak, viszont nagyon kedvesek voltak. Most csak azért hozom őket szóba, mert tetszik a jelmondatuk: Probléma mindig lesz - megoldás mindig van!

Valami világ...

Azt gondolom, hogy a világgal való kapcsolatunk felépítése során a személyes kapcsolatainkról kéne példát vennünk. Amelyeknek részét képezi a fogalmi gondolkodás is, de összességében mégis egészen más minőségűek, és messze nem csak absztrakciós képességeket igényelnek. Azt hiszem, hogy a legnagyobb hiányosságunk itt van, illetve ott, hogy a személyes kapcsolataink sem igazán személyesek már, legfeljebb azokkal tudunk összejönni egy kicsit, akik hozzánk hasonló menekülési stratégiát választanak, vagyis a mieinkhez hasonló elvek mentén hazudnak, és kerülik el a valódi találkozásokat. És ha az egymással való kapcsolataink elszemélytelenednek, persze, hogy személytelenné fog válni a világ egészével való kapcsolatunk is. És akkor marad a politika, a gazdaság, a tudomány, a vallás, a művészet, vagyis maradnak azok az eszközök, amelyeknek az elégtelensége már oly sokszor és oly fényesen megmutatkozott. Mert ezen eszközök mindegyike csak egy kis részt tud megcélozni, az egészet nem, mert az egész sokkal összetettebb közelítést igényel, az egészhez több kell, az egészre való érzékenység létfontosságú, viszont ez az érzékenység nem tud felébredni bennünk, amíg az a világ nem valaki, hanem csak valami a számunkra.

Európa újranyit

Kicsit kevesebb az új megbetegedés, legalábbis ezen a kontinensen, már nem halnak meg naponta több ezren a közelünkben, oldjuk fel a különböző járványügyi korlátozásokat sorra, de nekem még sincs olyan érzésem, hogy bármin is túl lennénk, vagy bármit is legyőztünk volna. Sződligetről csak arcukat eltakaró emberek között utazva tudok bejutni Budapestre, ahol egyetlen kávéházban sem lehet jó érzéssel leülni egy italra, mert pont a legfontosabb, a gondtalan, felszabadult légkör hiányzik hozzá. Ez a zizegés még elég mesterséges, és nem az látszik, hogy mindenki hú, de boldog lenne tőle. A járványt kiváltó problémákkal semmit nem tudtunk kezdeni, magával a jelenséggel talán egy picit igen, de a vírus bármikor visszatérhet, vagy ha nem ez, akkor egy másik, amelyik még gyilkosabb természetű. Pusztul a bioszféra, a vírusoknak pedig élettér kell. Ha nem találják meg az állatokon, akkor természetes, hogy az emberek felé fognak "nyitni". Megoldás az lehet, hogy felfedezünk egy oltást a COVID-19-re, de könnyen lehet, hogy addigra már a COVID-20 is meg fog jelenni, vagy a COVID-21, meg különben is, az oltásokról sem tudunk sokat, azt tudjuk, hogy egy legyengített kórokozóval olykor ki lehet váltani egy olyan immunválaszt, amely bizonyos védettséget jelent, de azt például nem tudjuk, hogy ez a stratégia működőképes lesz-e az új vírusokkal szemben is. Vagyis nekem ebből nem az jön le, hogy az ember milyen győzedelmes, hanem az, hogy egyre nagyobb fenyegetettségek között élünk, és örülhetünk, ha a természet nem gyors pusztulásra ítél bennünket, ha még ad nekünk pár esélyt, mielőtt végleg eltaposna minket. Ad pár esélyt, hogy az okot értsük meg, és ne csak a következményként előálló sebet kezeljük. Mert az ok értése nélkül nincs megoldás egyetlen problémára se, a következményként előálló rossz hatásokat talán lehet kicsit mérsékelni anélkül is, vagy bekövetkezésüket kicsit késleltetni, de ha nem vagyunk tisztában azzal, hogy mit teszünk, illetve, hogy mit nem teszünk, amikor az utóbbiakkal foglalkozunk csupán, akkor tökéletes önámítás minden akciónk. A vírussal szembeni védekezésünk a rövid távú igényt félig meddig lefedte. De az embernek nem csak a rövidtávú igényeit kell lefednie, mert az nem teszi őt valakivé. Az embert az teszi valakivé, ha sorsformáló, felelősséget vállaló módon használja fel anyagi és szellemi potenciáljai teljes tárházát, hosszú időtávra néz előre, és a közben kialakuló látása szerint él és cselekszik. Mindenek előtt azt kell megérteni, hogy a világjárvány (akárcsak a többi globális válságjelenség) a civilizációnk rossz alapbeállítottságából fakad, és csak látszólag közegészségügyi probléma - valójában önismereti, létkapcsolati jellegű. Hogy mindnyájan egy olyan vetítésben nőttünk fel, amelyben teljesen megalapozatlan képzeteink lettek a lehetőségeinkről, mert azokkal a képességeinkkel élve, amellyel uralni hittük a természet erőit, csak bizonyos elég szűk térben és időtávban tudunk boldogulni, és hosszabb távon az, hogy e képességek gyakorlására korlátozzuk a tevékenységünket, kevés az emberiség fennmaradásához. Ha ehhez a felismeréshez nem jutunk el, és annak folyományaként nem eszközölünk alapvető változásokat a világ egészéhez való viszonyunkon, és a világ egészét nem kezdjük el a fejlődésünkhöz szükséges élőlényként, szellemi társként tekinteni, akkor ennek a kapcsolatnak, akár csak az összes többi kapcsolatunknak, előbb-utóbb, elég hamar válás lesz a vége...

Klímaválság és világjárvány

A klímaválságról szóló diskurzusok pillanatnyilag a probléma felszínét sem súrolják, vagy legfeljebb azt teszik vele. 2 tonna/fő alá kéne vinni az éves CO2 kibocsájtást akkor, amikor Nyugat Európában 8 körül van, és még Magyarországon is az 5-öt nyalja. A 2 tonna alatti érték azt jelenti, hogy pici, jól szigetelt ház, kevés fogyasztás, csak a legszükségesebb tárgyak beszerzése, illetve használata, nagyon visszafogott mobilitás, főleg növényi táplálkozás. Vagyis alapjaiban teljesen más, mint amit ma csinálunk, egy mostanitól gyökeresen különböző életmód, sőt létmód megvalósítása, amelyben minden teljesen máshogy van szervezve (és nem mellesleg az egésznek a célja is teljesen más, az aktuális tébolyokban való tobzódás helyett hangsúlyos erőfeszítés az eljövendő generációk életesélyeinek kiküzdésére). Egy évtizeden át minden évben annyival kevesebbet kéne tüzelnünk, amennyit idén a járvány miatt (ha minden összejön) talán fogunk, tíz éven át ekkora megszorítások, de nem a mostani állapothoz, hanem mindig az előző évhez képest. Ehhez hatalmas és gyors, szinte elképzelhetetlennek tűnő tudati változásra van szükség a Földön az emberekben, egy olyan szintlépésre, amelyre utoljára talán a földművelésre történő átállás során került sor. Mi fogja kiváltani ezt a tudati változást. Ennek a világjárványnak a tanulságai? Vagy ennél sokkal súlyosabb, sokkal több áldozatot kívánó események nyomán fogunk ráébredni mostani folyamataink tökéletes távlattalanságára? A civilizációnk átment egy tömegpszichózisba, amelyből nem látszik kitörési pont, még az alap összefüggésekkel sem tudunk tisztába kerülni, a fent idézett számok jelentésére például minden gyermeket már az általános iskolájában jó alaposan meg kéne tanítani, viszont még mi, úgynevezett érett felnőttek se vagyunk tisztába velük, tejüvegen keresztül dereng belőlük valamilyen ködös képzet, ha egyáltalán méltóztatunk rájuk gondolni pár röpke másodperc erejéig. Egyelőre nem a Földön járunk, és ez tényleg ijesztő. Ijesztő, hogy milyen mértékig távolodtunk el a realitásainktól, és hogy ilyen tényekről tulajdonképpen a legcsekélyebb tudomást sem vagyunk hajlandóak venni. Ijesztő, hogy egy ilyen evidenciával sem lehet megszólítani jóformán senkit se, ijesztő, hogy mennyire be van párásodva a szemünk, a retinánk, sőt az egész agyunk, ijesztő, hogy mekkora közöny mutatkozik ilyen kérdésekkel szemben, amíg nem közvetlenül a mi húsunkba is vágnak a pazarlásunk következményei. Minden technikai tudás adott ahhoz, hogy kíméletesen éljünk itt a Földön, a belátás, a felelősség, a jellem tekintetében viszont kétségbeejtően készületlenek vagyunk. Képesek leszünk-e ezzel a kétségbeejtő készületlenséggel ki-ki személyesen és együtt, a társadalom is számot vetni, és aztán meghaladni azt, vagy továbbra is csak kisded játékaink közben elért részsikereinkkel fogunk megelégedni, meg azzal, hogy végletes leegyszerűsítések hosszú során átfuttatott problémák akár kezelhetőek is lehetnének (de minek, hiszen azoknak az eredeti problémákhoz már a legkevesebb közük sincs)? Személyes és kollektív tudati gátak tömege zárja el a kilátásainkat, amelyek lebontása az előttünk álló legfőbb feladat. Nem csupán gazdasági, tudományos vagy kulturális értelemben kell képessé válni többre, szellemi lény mivoltunk teljes spektrumán, például hitben, bátorságban, önazonosság terén is szintet kell lépnünk ahhoz, hogy legyen életesélye a gyermekeinknek is.

Karantén vers

A semmi és a valami határán állok

S nem tudom megmondani

Hogy melyik oldalra esik a valóság
És melyik oldal az illúzió ahol érzéki csalódás minden

A tűszúrásnyi fájdalom

Vércseppet varázsolt az ujjam hegyére

Megvizsgált hogy egészségesebb vagyok-e

Mint az a beteg világ amelyben élek

De nem tudom

Hogy mi lett a teszt eredménye

Félek hogy több vizsgálatra és több fájdalomra lesz szükség ahhoz

Hogy biztosat lehessen mondani

Vigyázzatok amíg ki nem derül rólam

Hogy ember vagyok-e vagy csak egy vírus

Amely megfertőzi a helyet ahová eljut

A Föld minden zugát...

Testről és lélekről

Te szoktál velem álmodni? Mert ha igen, akkor eljátszhatjuk Enyedi Ildikó szarvasos filmjét...

Trianon 100

Nem gondolom, hogy a múlttal nem kéne foglalkozni. Inkább azt gondolom, hogy sokkal többet kéne foglalkozni vele, és sokkal becsületesebben. És nem csak egy történelmi eseményre kihegyezve a foglalkozást, mert az csak egy ici-pici összetevő - előtte és utána is történt egy csomó minden. Trianonnak is volt előzménye és utána is lehetett volna egy csomó mindent máshogy tenni. Csak ahhoz elegendően bátornak kellett volna lenni, és a történelmünk, és benne persze a saját személyes történetünk mélyebb rétegeit is végig kellett volna járnunk. Azt, hogy mitől lettünk olyanok, amilyennek most látszunk, és nem olyanok, amilyennek születtünk, és amilyenek lehetnénk. Az az ember és az a nép is, amely ettől a zarándoklattól, ettől a pokolra szállástól, és utána az onnan való újjászületéstől megretten, és - többek között - soha nem azonosítja be, hogy az életében vagy a történelmében hol voltak azok a pontok, ahol az üzenetet, amelyet rábíztak, a szellemi örökségét, a valódi lényét egy tál lencsére cserélte, soha nem fog kiemelkedni a szürke állományból. Ha valaki nem mondja ki, hogy nem egy ilyen pont volt, hanem még az ő saját életében is sok száz, ahol ő maga személyesen is besározódott, akkor olyan marad, amilyennek most látszik, és nem lesz soha olyan, amilyen egyébként lehetne. Sződligeten van egy felújított Trianon emlékmű, a múlt hét végén még úgy gondoltam, hogy csütörtök este másokhoz hasonlóan én is elhelyezek majd egy kis mécsest a lábához, de aztán mégse tettem. Elég szeles idő volt aznap este, úgy is elfújta volna hamar...

Az egészség archaikus felfogása

...a hagyományos társadalmak az emberben egy rendezett, harmonikus mikrokozmoszt láttak,
a betegséget pedig a harmónia megbomlásaként értelmezték. Éppen ezért a gyógyítás sem a betegség megszüntetésére irányult, hanem a felborult egyensúly helyreállítására, hogy aztán így mintegy kihúzzák a talajt a betegség lába alól. Figyelmük az egészre irányult, nem a részre. Mert bármennyire is triviális, az egészség nem más, mint egész-ség. Aki egészséges, egyetlen koherens egészként éli meg önmagát, s amíg nem lesz beteg, azt sem tudja, hogy van például szíve. A betegség valamelyik rész – legyen az testrész vagy funkció – függetlenedési kísérlete...

Buji Ferenc

Járvány idején

Nem szájmaszkot kell hordani, hanem megetetni mindenkit azzal a lila hagymával, amelyből én is kaptam a sztrapacska mellé, mert az öli a COVID-ot. Nincs vírus amely meg tudna maradni ellenére is....

Sződligetre megjött a nyár...