Kommunizmus újratöltve

Pekingben ismét megjelent a vírus, Németországban újabb góc alakult ki, de Magyarországon is kötelező még eltakarni az arcunkat, ha közlekedési eszközre szállunk. Olyan szenvedősen megy ez az újraindulás, hogy arra nincsenek szavak. Egy csomó dolgot teljesen át kellene szervezni, mert úgy, ahogy eddig hagytuk magától pörögni mindent, nem fog menni. Klíma vészhelyzet van, járvány helyzet van, lázadás van, ez a csodálatos 2020-as év olyan feszültségeket hozott a felszínre, amelyekről eddig is tudhattunk volna, illetve tudtunk is, csak magas ívben leszartuk, mert reménykedtünk, hogy a csoda ki fog tartani a világ végezetéig. Pedig nem fog. Annyi mindent meg kéne változtatni, hogy abba még belegondolni is rettenetes, ez az irtózatosan pazarló termelés-fogyasztás ciklus, Európában még az átlagember is a többszöröset használja fel annak, amire valóban szüksége lenne, alig kéne gyártani valamit, repülőgépet például a következő harminc évben egyet se, de hajóból is alig, autóból sokkal kevesebbet, mint amennyit mostanáig előállítottunk, sőt sok más eszközből is csak nagyon keveset, átállni stabilabb folyamatokra, kevesebb és ésszerűbb szállításra, zöld közlekedésre, a nagy házak felét le kéne zárni legalább télire és nem fűteni az eget is, a táplálkozásunkból egy csomó húst ki kéne iktatni, csak, hogy pár kiragadott példát említsek - ja, és azt elfelejtettem mondani, hogy mindezt nagyon gyorsan kéne lezongorázni, mondjuk 10 éven belül, vagyis a most valamennyire zajló kis lépések stratégiája felfogható atombiztos kudarcnak. És közben fák milliárdjait kéne ültetni, és etetni egy csomó szegény embert, hogy jól éljenek ott, ahol most vannak, és ne akarjanak idejönni a nyakunkra, meg ne lázadozzanak, hanem dolgozzanak, mint a kis angyal ők is, mert minden dolgos kézre szükség van. Egy ilyen átállás még akkor is óriási vállalkozás lenne, ha mindenki abszolút odatenné magát érte, ami viszont nincs így, 100 emberből ha egy van, aki ezt szívvel-lélekkel és a teljes mellszélességével támogatná, akkor valószínű, hogy sokat mondok. A döntéshozóink között biztos van pár, aki nagyon jól tudja, hogy mire lenne szükség, de bázisuk nincs, támogatottság híján pedig nyilván nem fognak belevágni semmilyen felelőtlen akciózásba. Azért, hogy lejárassák magukat? Ugyan már! Te megtennéd a helyükben?

Szóval ez nagyon gáz. Mert most lényegében a kommunizmusra lenne szükség, vagyis arra, ami ellen 70 éven át hadakoztunk, és még csak nem is teljesen indokolatlanul. Viszont ma megint ez látszik az egyedüli megoldásnak, vagy annak valamilyen haladóbb változata. Mert ebből a nagy szarságból úgy tudunk kikeveredni, ha összefogunk, összetartunk, áldozatot hozunk egymásért, és közben még élvezzük is az egészet, mert ha nem lenne benne örömünk, ha belekeserednénk, úgy is dugába dőlne a projekt igen rövid időn belül. Na, akkor most van bennünk közösségi szellem vagy nincs? Mindenki megmutathatja, hogy mekkora csapatjátékos. Egy csapat van, hét és félmilliárd ember alkotja, a tét a túlélés. Ez nagyon jól hangzik, csak hát nem így működünk mégse. Legalábbis ennyire napfényesen nem. Hát akkor hogyan? Az a baj, hogy fogalmunk sincs róla. Mert fogalmunk sincs arról, hogy belül, ahol működünk, milyenek vagyunk. Nem hiszem, hogy ez a virtus ne lenne ott a szívünk mélyén, akár mindnyájunk szíve mélyén is, de tényleg nagyon el van falazva a bátorságunk, amely ki tudná szabadítani. Hogy mennyire, azt nap mint nap érzékelem a személyes kapcsolataimban is, illetve leginkább talán magamon. Itt-ott valami már átsugárzik róla már, de hogy úgy igazán rákattantunk volna, azt azért nem gondolom. Viszont anélkül nem hiszem, hogy fenn tudunk maradni, vagyis csak felmerül a kérdés, hogy mi hozhatja ki belőlünk ezt az életerőt, hol az a csodaenzim, amely katalizálni tudja létfontosságú folyamatainkat? Valóban azt érzem, hogy egy áttörés környékére jutottunk, egy olyan pont közelébe, ahol nagyon sok minden megváltozhat. Meg az is, hogy nem, mert ez egy nagyon kétesélyes helyzet. Azt hisszük, hogy a politikusoknak, meg a gazdasági kulcspozíciók birtokosainak kell a kezükbe venni a kezdeményezést? Csudát! Nekünk magunknak kell helytállnunk saját kibontakozásunk folyamatában, amely egész mellesleg revitalizálni tudja a fáradt ugart is. Itt nem gazdasági érdekek feszülnek egymás ellen, itt a félelmünk és a tettvágyunk birkózik egymással, ez nem külső, hanem belső háború, a lélek különböző területei állnak harcba egymással, és jobb, ha ezt tudjuk, és meg se próbáljuk elhárítani és valójában teljesen illetéktelenek kezébe utalni azt a döntést, amelyet nekünk magunknak kell meghoznunk.

Új nap van, az északi féltekén tegnap kezdődött a csillagászati nyár, de ma van az első munkanapja. Vagyis jól rápihentünk arra, amit most el lehet kezdeni. Mert mától fogva mindenki mondhatja, hogy ő egy kommunista. Mondhatja, hogy a javakból csak valódi szükségletei szerint kíván részesedni, és készen áll dolgozni, és önzetlenül tenni másokért erejéhez és tehetségéhez mérten. Hogy számára fontos a másik ember sorsa, és nem akar az életében olyan pillanatokat, amelyek eltérítenék őt a tudatos lénnyé válás útjáról, annak a tudatállapotnak az erősödéséből ki, amelyben a dolgai, a feladatai fokozatosan kikristályosodnak,  és amelyben folyamatosan alakulva másoknak is példát tud mutatni. Ezek a gondolatok most nincsenek bennünk a fejünkben, úgy nőttünk fel, hogy a szemünk a vasfüggönyön túlra csüngött, azt sasolta, hogy mi van Európában, hát most más már látjuk, hogy mi van ott, most már lehet sasolni mást is, hogy mit szeretnénk mi a szívünk legmélyebb vágya szerint tenni. Folytatni ezt az egészet, és nevelni bele a gyermekeinket is abba az őrültségbe, amelynek most fog leáldozni a napja, vagy leültetni őket, és elmondani nekik, hogy nézd fiam, lányom, mi ezt így nem láttuk eddig, de most már látjuk, hogy elszartuk, és Te ezt így ne csináld tovább. Elmondani nekik becsületesen, hogy hol tartunk, elmondani nekik, hogy 2 tonna alá kell vinni az egy főre jutó CO2 kibocsájtást nagyon sürgősen, hogy az ő feladatok nem ennek a politikai és gazdasági rendszernek a fenntartása lesz, hanem bátor helytállás valmi egész másnak, mindenelőtt egy egész más szemléletnek, létmódnak a kialakulásáért. Karol Woytila, alias II. János Pál pápa egyik mondata megmaradt bennem, a rendszerváltás körül hangzott el, nem tudom ki másnak van még meg, így hangzott: a kommunizmus megbukott, de a kapitalizmus se érezze magát győztesnek. Hát az a kommunizmus tényleg megbukott, de egy belső, személyes változata, amelyet nem a pártállamtól várunk el, hanem mindenki maga személyesen fogja gyakorolni, elég időszerű.