(English version below)
Kit nevezhetünk egészségesnek? Kit nevezhetünk normálisnak? Sokszor van olyan érzésem, hogy én mindkettőtől nagyon messze állok - sőt inkább az ellenkezőjéhez vagyok közel. Gréta Asperger szindrómás, de azzal együtt vagy éppen annak köszönhetően valószínűleg 10x annyira egészséges vagy normális, mint én. Ugyanis abban a helyzetben, amelyben most vagyunk, nyugodtan mondhatjuk, hogy az ő reakciója az egyik a nagyon kevés közül, amelynek van valamennyi köze a normalitáshoz. Vannak itt autisták (egyre többen) akik egyszerűen képtelenek kapcsolatot teremteni a körülöttük lévő társadalommal. Őszintén szólva teljesen megértem őket. Nekem is nagyon nehéz olyan kapcsolatot teremteni, amely a szokásos majomkodás szintjét meghaladja - nagyon nagyon nehéz! Betegek az autisták? Vagy inkább mi vagyunk vagyunk betegek, akik ahelyett, hogy nyíltan beszélnénk a betegségünkről, azt játsszuk, hogy ez a társadalom valódi és tart valahová? Amiben én egyáltalán nem vagyok biztos. Mit mondhatok nekik? Mondhatom, hogy betegek vagytok, és igyekszem meggyógyítani Titeket vagy tisztességesebb azt mondani, hogy a Ti ösztönös, tudattalan válaszotok sokkal egészségesebb, mint a mi végtelenül korrupt kapcsolatunk ezzel az egész globális bábszínházzal, illetve a neki való benyalásunk néhány siralmas életmorzsáért. Melyik a jó alap, ha meg akarunk érteni egy autistát, sőt segíteni akarunk neki? Vagy nem is nekem kell segíteni őt? Sokkal inkább én vagyok rászorulva, arra a világos és egyértelmű üzenetre, amelyet közvetít nekem az úgy nevezett betegségével, hogy ez a bolygó már nem élhető, és azért, hogy idejutottunk én magam is személyesen felelős vagyok? Sokszor van olyan érzésem, hogy ők tudattalanul ugyan, de elég bátrak olyan reakciót adni a társadalom viselkedésére, amelyet mi "egészséges" emberek nem merünk. Sokszor van olyan érzésem, hogy ők tulajdonképpen angyalok olyan különleges érzékenységgel, amely miatt mindnyájunknak nagy tisztelettel kéne tekintenünk rájuk. Egyes indián kultúrákban a fogyatékosokra úgy tekintettek, mint az isteneikre, a túlvilág küldötteit látták bennük, akiknek misztikus képességeik vannak, és a törzs nem csak méltányolta ezeket a képességeiket, hanem miattuk leborulva imádta a fogyatékosokat. Értjük mi most, hogy miért? Mert olyat mutattak fel, amelyet kevesen tudnak képviselni, amely az általánoson túlmutatott, de világos volt mindenki számára, hogy attól még nagyon nagyon fontos. Azokban a kultúrákban tudtak így nézni rájuk, sőt az volt a normális. Mi viszont nem merjük meghallani az üzeneteiket, helyette álltjuk, hogy betegek, és igyekszünk nagy buzgalommal meggyógyítani őket. Szerintem ez szín tiszta őrület. Igen, az a baj, hogy nem vagyok elég beteg én sem. Ha betegebb lennék, nem akarnék beszélni a gyermekeimnek a társadalmunk tragikus ellenmondásairól és azokról a szörnyű következményekről, amelyek belőlük adódnak, és arról a felelősségről, amely miatt felelnünk kell múltbeli, mostani és eljövendő katasztrófákért nekünk magunknak is. Tudnék gondtalanul játszani a kis unokámmal, tudnék mosolyogni, mint a tejbe tök a különböző felszínes családi eseményeken, tudnám én is hazudni másokkal együtt az összes galádságot, ahogy mindenki puszta létével, illetve a társadalomba való betagozódásával automatikus kábítja magát és persze a körülötte élőket is. (Szinte már az utcán se lehet úgy sétálni, hogy az ember ne hazudjon vele óriásit. Talán az lenne az egyetlen tiszta üzenet, ha az ember felgyújtaná vagy felrobbantaná magát, ahogy a terroristák teszik, őket is nagyon tisztelem egyébként, nem feltétlenül a tetteikért, de hogy valóságosabb és tisztább a kapcsolatuk magukkal meg a világgal, hogy kevesebbet színészkednek, hogy őszintébbek magukhoz, mint bármelyikünknek, abban biztos vagyok. Ők legalább elég bátrak eljutni saját sötét oldalukig - más kérdés, hogy segítség nélkül onnan nem jutnak tovább - mi viszont jó kisfiúk és jó kislányok maradunk az életünk végéig, miközben a démonaink, akikről a legcsekélyebb tudomást se vesszük, szépen szétrágnak minket meg az egész társadalmunkat belül.) Ha betegebb lennék, nem jelentene problémát nekem ez a létmód, és nem jelentenék problémát a családomnak se. Valószínűleg el se váltam volna. Most szinte az egész családom gyűlöl, mert nem tudom tettetni mindenki mással együtt, hogy ez a folyamat, amely most zajlik a Földön nem csak devianciák átvétele, kölcsönös agymosásokon keresztül azok eltanulása és tovább halmozása sok generáció óta, olyan devianciáké, amelyeket meg sem próbálunk kiegyenesíteni, mert az a hamis és tiszavirágéletű biztonságérzet, amelyet az illúzióink adnak, mindenkinek fontosabb, mint a valós és becsületes helyzetértékelés, és az abból fakadó helytállás...
