Történetek

Gergő édesanyja

Fiamnak általános iskolás korában volt egy osztálytárs barátja, Gergő, akivel többek között együtt sportolt (kerékpározott). A versenyekre sokszor a szülők is elkísérték csemetéiket, így aztán egyáltalán nem meglepő, hogy köztük is kialakultak kisebb-nagyobb barátságok. A fél-egy-kétnapos rendezvények során a futamok között rengeteg üresjárat is volt, ilyenkor az amúgy sem túlfoglalkoztatott szülők szinte automatikusan beszélgetni kezdtek egymással. Néha pár pohár sör is legurult, igazán szép emlékek élnek bennem azokról a spontán kialakult, kedves, oldott helyzetekről, és a gyerekek egyre szaporodó sportsikerei is fokozták a hangulatot.Gergő szüleit is így ismertem meg. Nem mondanám, hogy barátságunk hatalmas mélységekig hatolt, de elég jól elszórakoztattuk egymást általában, és ez sem megvetendő, azt hiszem. Gergő édesanyjának ráadásul olyan foglalkozása volt, hogy abból nem csak a Kerékpár Egyesület, de jóformán az egész osztály hasznot húzott akkor, amikor valamelyik gyermeket orvosa laborvizsgálatra utalta. Laborasszisztensként dolgozott, és szükség esetén mindig meg lehetett keresni, hogy segítségével soron kívüli "kiszolgálásban" részesüljön az érintett gyermek. Egyik vagy másik gyermekemmel én is többször jártam jól általa, közreműködése értékes félórákkal rövidítette meg a nyomasztó várakozás időtartamát.Teltek-múltak az évek, a gyermekeink nőttek, és a nyolcadik osztály után bizony szétrebbent a kis csapat, ám a kórházi laborban a helyzeti előnyünk azért megmaradt, illetve a városban számtalanszor futottam össze Gergő édesanyjával, és olyankor mindig nagy örömmel üdvözöltük egymást sokszor beszélgetésbe elegyedve is. A hangulatos és egyben előnyös kapcsolatnak akkor fellegzett be, amikor elváltam Évától, a feleségemtől. Ezzel valahogy kiestem a dobozból Gergő édesanyjánál, többé nem ismert meg az utcán, ha köszöntem neki tüntetőleg más irányba nézett. Sajnos, ilyen van, elszomorított a dolog, de nem tudtam nagyon haragudni rá, annyi mindent él meg az ember sokféleképpen, illetve mindenki máshogy, nyilván ez is azok közé tartozott. Pár napja baleset ért, megsérült a karom, mentő vitt be a kórházba, és az első vizsgálatok között laborvizsgálat is szerepelt. Nyomom a csengőt az ügyeleten, ahogy kell, hát, mit ád Isten, pont Gergő édesanyja nyitja ki az ajtót! Egy pillanatra átfutott rajtam, hogy Te, jó ég, most mi lesz! Ránéztem, és azt hiszem, hogy neki pont ugyanez a gondolat suhant át az arcán. De ez csak egy tizedmásodpercig tartott, mert rögtön utána gyönyörű dolog történt. Felülkerekedett benne a betegápoló, és az, ami négy-öt évig belőle kiindulva falként magasodott köztünk, neki köszönhetően egy pillanat alatt leomlott. Ez a kedves asszony olyan szelíden, és olyan segítőkészen hívott be, mint a barátságunk fénykorában, és olyan gonddal és olyan szeretettel látott el, mintha soha nem is lett volna semmi nyomasztó köztünk. A könyökömet végül meg kellett műteni, rutin beavatkozás volt, tulajdonképpen szót sem érdemel, viszont engem azért picit megviselt, illetve az is, amit egyre inkább érzek, hogy a teljes felépülésig még lesz pár figyelmet és erőfeszítést követelő forduló. A teljes igazsághoz azonban az is hozzátartozik, hogy a kórházi tartózkodás (nagyon régóta nem voltam már kórházban) számtalan megható, mélyen megérintő pillanatot is tartogatott, melyek sora talán pont az itt leírt gátszakadással kezdődött. A szenvedő, kiszolgáltatott helyzetbe kerülő ember szándékától függetlenül is olyan változásokat válthat ki, amelyekre "normál" körülmények közt nincs érzékenység a körülötte élők szívében, és olyan szeretetet kaphat, amelyet "elvben" talán egyébként is megérdemelne, ám úgy tűnik, hogy az élet belső logikájából adódóan mégis csak akkor válik rá igazán jogosulttá, ha fájdalma elviselésével ő maga is hozzájárul az őt körülvevő közeg átlényegítéséhez.

(A történet valódi, ám néhány - a mondanivaló szempontjából lényegtelen - elemét szándékosan megváltoztattam, hogy a jelzett kórházi dolgozót, Gergő édesanyját, véletlenül se lehessen egyértelműen beazonosítani. Azóta egyébként már ő is elolvasta ezt a történetet, és szépen elfogadta. Nagyon szeretem őt.)

A titok

Kevés esős reggel virradtunk ezen a nyáron, de az a bizonyos, amelyről most fogok írni, történetesen ilyen volt. Szentendrén ébredtem, a húgom lakásában, a lánya ágyában. Nem kell megijedni, utóbbi akkor éppen Németországban tartózkodott, ezért bitorolhattam a szobáját és benne az ágyát is :-)! Aznapra hajókirándulást terveztem Dominikával, aki viszont az én lányom, a Budapest-Szentendre táv megtételére gondoltunk, és arra, hogy utána majd sétálgatunk egy kicsit a festők kisvárosának utcáin, valamint a Duna partján. Dominika akkor Budapesten lakott, a 10 órás hajóinduláshoz igazítva 9 órás találkát beszéltünk meg a Vörösmarty téren, így tehát első lépésben el kellett jutnom Szentendréről Budapestre. Kicsit elgondolkodtam, hogy ehhez melyik közlekedési eszközt válasszam, az alapötlet a kerékpár volt, de a szemerkélő esőben a HÉV gondolata is felmerült bennem. Végül mégis a kerékpár győzött, mert úgy találtam, hogy az eső, ha csepereg is, azért még kibírható, miközben a HÉV egy picit uncsi. Szépen bekerekeztem hát Budapestre, semmi dráma nem történt útközben, élénk narancssárga kerékpáros dzsekim kiválóan teljesített, nem lettem különösebben vizes, legfeljebb itt-ott sáros egy kicsit. A Vörösmarty térre valamivel kilenc előtt érkeztem, az egyik közeli takarék automatájából kivettem némi manit, és miután még mindig volt idő, és azért is, mert kávét aznap még nem ittam, kinéztem magamnak a bankkal szemben egy hangulatos teraszt, amely láthatóan pont akkor kezdett éledezni. A bicajomat odakötöttem a terasz korlátjához, és lépteimet az egyik kissé lustán ácsorgó pincér felé irányítottam.
- Jó reggelt, kívánok! Nyitva vannak? - kérdeztem tőle.
Semmi válasz, azt mondhatnám, hogy levegőnek nézett. Először azt hittem, hogy nem hall jól, ezért kérdésemet szóról-szóra ugyanúgy, de kissé hangosabban megismételtem, viszont erre sem következett érdemi reakció. Hát, jó, ha harc, hát legyen harc! - gondoltam magamban, és rátértem a lényegre:
- Egy kávét szeretnék, és egy croissant-t.
- Na, erre aztán lett nagy meglepetés! Még a kávé hagyján is, de a croissant... Abban a pillanatban döbbentem rá, hogy ez a pincér kissé ázott, kissé koszos és élénk színű felsőruházatom láttán bizonyára hajléktalannak nézett, és tulajdonképpen a megjelenésem első másodpercétől fogva azon gondolkodott, hogy hogyan szabadulhatna meg tőlem a leggyorsabban. A croissant viszont teljesen összezavarta. Egy hajléktalan, aki croissant-t kér, hát, ez nem jött össze neki. Zavartan leültetett az egyik asztalhoz, és valahogy eldadogta, hogy náluk van olyan, hogy cappucino croissant-nal, és ő azt javasolja, mert úgy olcsóbb lenne. A pénzkivétel után dúsgazdagnak éreztem magam, de azért örömmel elfogadtam a tanácsot, mert a cappucino sem rossz, és néha különben is kell egy kis változatosság.
Miközben a cappucinora várakoztam, telefonáltam Dominikának, aki akkor már csak egyetlen utcasaroknyi távolságra volt tőlem, és tudomására hoztam, hogy hol keressen. Aki ismeri a lányomat, az tudja, hogy nem egy utolsó nő, és reggel, pihenten, jókedvűen, kirándulásra készülve különösen is vonzó, kellemes jelenségként érkezett meg mellém. Ekkor már nem csak az én pincérem szeme kerekedett még tovább, úgy éreztem, hogy valamennyi jelen lévő felszolgáló kérdéseket kezdett fogalmazni magában. Egy hajléktalan, aki croissant-t rendel, és közben mobiltelefonon egy ilyen jó nőt magának, hát azért ez nem semmi! - zavart tekintetükből legalábbis én ezt olvastam ki.
Ezt követően viszont nagyon gyorsan átalakult a helyzetértékelésük. Viselkedésük alapján arra gondolok, hogy innentől kezdve vagy álruhás újságírónak vagy extravagáns milliomosnak kezdtek tartani, mert egyik pillanatról a másikra az előzékenységnek akkora fokát kezdték tanúsítani irántam, hogy ha nem a teraszon lettem volna, akkor féltem volna, hogy ránk szakad a plafon. Dominika teáját már úgy szolgálták fel, mintha az angol királynőnek kedveskednének, és a végén, amikor fizetésre került a sor, akkora bókot kaptam, mintha legalábbis most mentettem volna meg az országot a gazdasági összeomlástól néhány százmilliárd dolláros adományom által. Elég muris volt az egész, de a végén már én is élveztem, és szándékosan úgy álltam fel az asztaltól, hogy abba a mozdulatba bármit bele lehessen gondolni. Elkötöttem a bicajomat, átvágtunk a téren, megvettük a jegyet, és felszálltunk a hajóra. A titok, hogy kik voltunk mi ott és akkor, azóta sem derült ki....

2015-ben történt

A hét közepén írta a thai lányom (Dorka, aki decemberig Thaiföldön, Koh Samui szigetén fog dolgozni), hogy egy német turista meghalt azon a strandon, amelyiken ők (ő meg a vele együtt dolgozó barátnője) is fürödtek már, mert megcsípte egy óriás medúza. Kicsit utánaolvastam az interneten, nem ez az első ilyen baleset a világon, de nem is történik túl sok hasonló, halálossá pedig csak nagyon kevés válik. Annyit írtam nekik vissza, hogy legközelebb vigyenek magukkal ecetet (az jó a medúza csípésre), és éjjel lehetőleg ne fürödjenek, mert akkor a medúzák hajlamosabbak a parthoz közelebb kerülni. Egyéb tanácsot nem adtam, és vártam, hogy mi lesz, hogyan dolgozzák fel ezt a sokkot.

Nem tudom, mennyire volt tudatos a viselkedésük, de egyáltalán nem lepett meg az, ami következett. Az első szabadnapjukon felszálltak a buszra, és ismét elmentek a tragédia helyszínére, és ott fürödtek, ahol akkor még jóformán senki más, mert egy ilyen esemény teljesen logikátlanul ugyan, de kiüríti a partokat egy időre, különösen pedig azt a partszakaszt, ahol a haláleset megtörtént. Azért mondom, hogy teljesen logikátlanul, mert a medúza csípésnek ilyenkor sincs nagyobb esélye, mint bármely egyéb időpontban volt vagy lesz, csak hát az ember maga nem abban a lelkiállapotban van egy ilyen baleset után, mint előtte volt, vagy amelyikbe majd ismét kerülni fog egy bizonyos idő elteltével, amikorra a rossz emlékeit sikerül elhomályosítani magában. (Ez egy cseppet sem meglepő, hiszen tudjuk nagyon jól, hogy az ember nem racionális lény.) Ennél jobbat nem is tehettek volna, hiszen a másik lehetőség tulajdonképpen az lett volna, hogy az elkövetkezendő két hónapban egyszer sem mennek be a tengerbe, vagy csak hosszú idő után szánják rá magukat ismét, és addig folyamatosan rágódnak magukban. Azt nem hiszem, hogy ezt így tudatosan végiggondolták, de öntudatlanul mégis a legjobb döntést hozták meg, vagyis vállalták azt a beavatást, amelyet az élet eléjük sodort, vállalták a halállal való szembenézést azért, hogy minél hamarabb túl legyenek a félelem szorításán. Az igazság az, hogy nagyon büszke vagyok Dorkára...