2020. október 31.
The light at the end of the tunnel...
2020. október 30.
Nem megy a futás?
We don't care
”But I mean the climate crisis is not the only problem here. It is just a symptom of a larger crisis. Like the loss of biodiversity, acidification of the oceans, and loss of fertile soil, and so on. And these things will not just be solved by stopping our emissions of greenhouse gases. The earth is a very complex system. If you take one thing and put it out of balance then that will have an impact on things beyond our comprehension. And that goes for equality as well. Humans are part of nature, and if we are not doing well, then nature is not doing well, because we are nature.” (Gréta)
2020. október 23.
91
2020. október 22.
Kalitka is
2020. október 20.
Egy nagyon kis szelet
2020. október 18.
Európa nem keresztény
2020. október 17.
For dust you are and to dust you will return
Over the past five months my evanescent antibodies had dwindled to meaningless, and with it my bravado claim to protection. Now it seemed I was back to square one: vulnerable to Covid again. When I told my infectious diseases doctor in New York, he wasn't one bit surprised. He referred to the latest studies showing that antibodies do indeed weaken and dwindle over 90 days -- no one has had a chance to do much research beyond that yet. But, as my doctor continued, that's only half the body's defensive mechanism. T cells, an important part of our immune system's attack force, have virus memory. They will lay quiescent until (or if) the body comes into contact with Covid-19 again, at which point my immune system will fire up and start producing antibodies once more. It was, my doctor said, "highly, highly unlikely that you will get Covid again this year ... medically improbable." I was then quickly admonished that none of this should lead me to abandon social distancing, hand washing and other anti-virus measures.
Resilience, but no immunity? I relate all of this because it's another example of our collective tortuous journey with this disease. The circuitous progress of the pandemic creates fear, then hope, then back to fear again, seemingly with no end. I have seen many Covid recoverees quietly parade their antibody status as if it is a shield for life. Yet I would bet good money that if they took another test they would also discover that their armor has cracked, or has holes in it. I only discovered the curious case of my dwindling antibodies because I get tested frequently because of my travels for work. I like to think common sense tells me that I can't catch Covid again in the short term -- otherwise we would have heard of many more cases of re-infection. So far there have only been a few outlier cases and they tend to have unique circumstances. Yet common sense must now be trumped by that hoary but voguish cliché: the "abundance of caution." I will only take common sense so far. This is all teaching me that what was fact yesterday, doesn't mean it's the same today. Experts are saying we know a lot more about Covid now than we did six months ago. That is true at the helicopter level, where governments make national policies, and also at the grass roots, as I go about my life. My new reality is that I no longer have the antibodies of which I was once so proud. I may have a resilience based on T-cell memory and I am unlikely to be infected again, but I may! I just wonder what other "certainty" is going to crumble into the dust next. While I wait to find out, I will follow the rules.
Homoszexualitás
Homoszexualitás körüli vita, értetlenség. Az utóbbi hetekben megint volt egy fellángolás, Magyarországon leginkább a botrányos mesekönyv miatt, de például ott van az orosz pussy riot vagy a lengyel buzi mentes zónák ügye. Ha a sajtóban egy téma sláger lesz, akkor sokan ráugranak, mert e jellege garantálja a magas olvasottságot, vagyis a kapcsolódó magas reklám bevételeket. Nem tudjuk ezt a jelenséget jól értelmezni. Két opciónk van, az egyik az, hogy a homoszexuálisakat meg kell bélyegeznünk, ki kell zárnunk magunk közül, mert a jó ég tudja, hogy mi miatt, de képtelenek azt csinálni, amit a többség, tehát akkor biztos valami speciális baj van velük, ami velünk nincs. A másik opció az, hogy nincs velük semmi baj, teljesen normális az, amit csinálnak, ők ilyenek, és a baj azzal van, aki ezt nem érti meg. Teljesen biztos vagyok abban, hogy egyik szcenárió sem írja le a valóságot. Ugyanis nem normális az, amit csinálnak, de nem is speciális a bajuk, hanem pontosan ugyanaz, mint mindnyájunknak, akik a nyugati jóléti társadalmakban nőttünk fel, az, hogy elvesztették a kapcsolatukat önmaguk belső lényével, és az esetükben ez még a biológiai nemi identitással való kapcsolat elvesztésében is megnyilvánul, míg a mi esetünkben nem annyira, illetve nem olyan látványosan. Egy hajszálvékony vonalnak mi az innenső, ők a túloldalán vannak, de nagy többségünket csak kis távolság választja el tőlük. A társadalmunk alapvető baja ugyanis, hogy sem igazi férfiak, sem igazi nők nincsenek benne, tisztelet a nagyon kevés kivételnek, és ebből százezer deviancia fakad férfi-nő párok esetében is, ugyanolyan nagyságrendű devianciák, mint az, hogy valaki saját neméhez vonzódik. Csak ezt nem szabad kimondani, mert e kérdések feltevése ellen a minket felnevelő rendszer kicsi gyermek korunk óta tiltásokat helyez el bennünk, mossa át az agyunkat ugyanolyan hatásosan, ahogy a német népet Hitler átnevelte annak idején (legfeljebb bizonyos tényleg speciális körülmények miatt engem nem tudott annyira, mint mást, bár azért én is megnyomorodtam eléggé). Meg azért sem, mert akkor az alapokra vonatkozóan is kérdéseket kéne feltenni, azt viszont nem szeretjük, hiszen az tartja a házunk falát. Most, hogy már annyit belefeccoltunk kezdjünk el tűnődni azon, hogy az egész egy mocsáron úszik tulajdonképpen? Na azt nem! Vagyis az történik, hogy az illúzióink dédelgetésének kényszeréből kifolyólag egy csomó dolgot lehazudunk, és akkor persze, hogy nem lesz jó válasz a homoszexualitás című kérdésre se, és persze, hogy a rossz válaszok közti acsarkodásba kell fektetni a parazita energiáinkat, amelyeket nem tudunk lekötni értelmes dolgokra. És ha ebbe az ember egy kicsit belegondol, akkor kiderül, hogy nagyon gáz az egész! Mert ők, a homoszexuálisak tényleg ugyanolyan emberek, mint mi, csak nem hozzánk hasonlóan normálisak, hanem hozzánk hasonlóan abnormálisak. Vagyis az egészből nem az jön ki, hogy nekik sincs semmi dolguk a helyzetünkkel, meg nekünk sincs a miénkkel, hanem az, hogy nekik is nagyon komoly dolguk van vele, meg nekünk is, mert ők meg mi sorstársak vagyunk, hasonlóan áldozatok, egy olyan társadalom áldozatai, amelyik minket hozzájuk teljesen hasonlóan félrenevelt. Nincs okunk és jogunk megbélyegezni és kirekeszteni őket, de az sem járható út, hogy minden oké, lehet tovább nem csinálni semmit, csak az érzéseinkre hallgatni, amelyek egyébként egyáltalán nem a mi érzéseink, hanem a tudatmódosítások romboló következményei bennünk. A mélyrétegeink nem ott vannak, ahol most rájuk mondjuk, hogy azok már mélyek, hanem annál jóval lejjebb, bent, ahol egy férfi tényleg királyfi, és egy lány tényleg királylány. Csak oda el kell jutni nagyon sok vándorlás árán. Az ember élete nem más, mint ez a zarándoklat, és az lesz sikeres, aki a legalább végére eljut önmagához, ha már hamarabb nem sikerült neki. Mert ott, mindenki a maga önazonossságában, szépen összeérünk, mert ott össze tudunk majd érni, mert máshol erre nem kínálkozik esély.
2020. október 15.
Meseország NEM mindenkié!
Már ilyen "mesekönyvek" nélkül is nagyon régóta és nagyon durván sérülnek, illetve halnak el a nemi jelleghez kapcsolódó ősképek, tartalmak a társadalom kollektív tudatából. Ami egy több száz éve tartó folyamat, és óriási baj, mert így férfiak és nők helyett valami furcsa elegy jön létre belőlünk, és közben egy alapvető polaritás, illetve az a tér sérül meg, amelyet a nemiségnek kéne kifeszítenie, most pedig mesébe foglalt propagandával ezt a folyamatot tovább erősítjük. És emiatt egy csomó minden nagyon emberi dolog képtelen megvalósulni - egyszerűen bennünk ragad. Férfiasság és nőiesség nélkül nem megyünk végig a személyiség fejlődés egyik legfontosabb területén, nem küzdjük meg a harcainkat, nem válunk karakteres emberekké, és nem fogunk tudni segíteni se magunkon se máson. És lesz egy olyan társadalom amely lehet hogy most nagyon jól érzi magát, meg nagyon toleráns, de közben tehetetlen, sodródik bele a saját megsemmisülésébe. Leginkább Ti vagytok azok, akik ez ellen tenni tudtok. Mert ha Ti nem, semmi emlék nem fog megmaradni az emberről, a férfiről és a nőről, a Ti gyermekeiteknek már esélyük se lesz, hogy egész emberek legyenek, és önazonosság, tartás, a Ti meg az ő tartásuk nélkül minden menthetetlenül össze fog borulni. Nagyon szép, hogy tudjuk egymás sebeit nyalogatni, szép és fontos, de nem elég, nem csak erre születtünk, nem ez az életünk célja. Az élet célja, hogy mi, emberek fennmaradjunk, és az emberségünk kibontakozzék. Inkább áramot vezessenek a gyermekeinkbe, mint ilyen durva befolyásolást - lelkük mélyrétegeibe levezető kútjaikon át dobva beléjük végtelenül torzító, bomlasztó hatásokat.
2020. október 10.
Indián nyár
Azt gondolom, hogy az emberi test fizikai felépítéséhez hasonlóan a léleknek is van egy szerkezete, és az ember, akkor tesz jót, ha tekintettel van erre a belső szerkezetre, illetve azokra az igényekre, amelyeket a lélek benne az életben maradása végett támaszt. Azt gondolom, hogy ez a belső szerkezet talán el tud tűrni bizonyos kilengéseket, illetve fel tud épülni belőlük, de azt nem, hogy a kilengések büntetlenül minden határon túl fokozhatóak lennének. Azt gondolom, hogy az ember erről a belső szerkezetről, erről a rendről nem válhat le hosszan, újra és újra vissza kell térnie oda, ha nem akar meghasonlani önmagával, lelki értelemben lebénulni, géppé, gépaggyá válni. Azt gondolom, hogy a nyugati civilizáció az eddigi legnagyobb támadás az ember belső felépítése ellen, azt gondolom, hogy ez a civilizáció nagyon rossz alapokról kiindulva nagyon durván félrenevel minket, nagyon durván nem azt csináltatja velünk, amit a mi belső lényünk tenni szeretne, és ennek következtében alakulnak ki a társadalmainkban egyre súlyosabb zavarok, amelyekkel egyre kevésbé tudunk mit kezdeni. Sok mutató értéke szerint tudunk eredményeket felmutatni, miközben az önazonosságunk a nullához tart, és ez sajnos az összes többi indikátorunk hosszú távú fenntarthatóságát is lenullázza. Nem hálás feladat ilyen kijelentéseket tenni, mert az ember egyáltalán nem lesz népszerű tőlük. Az ember attól válik népszerűvé, ha mindenkiben erősíti azt, hogy amit az illető nélküle is csinálna, jó, ha mindenkit megsimogat, hogy jól van, ügyes vagy, csak így tovább! Én most kevés embert tudok így megsimogatni, mert úgy érzékelem, hogy az emberek többsége az őket ért kondicionálások hatására borzasztóan rossz irányba megy, úgy érzékelem, hogy a tudattalan majmolás vált a társadalmunk alap viselkedésévé, amely annyira átjárt már minket, hogy észre se vesszük, milyen szánalmasan silány dolgokat művelünk így. Ez nekem se jó, bennem is feszültségeket támaszt, amelyeket valahogy el kell viselnem, és el kell viselnem azt is, hogy sokan lehúzzák a rolójukat, amikor a házuk előtt megyek el, elfordulnak tőlem, mintha egy leprást látnának. Olyan emberek is, akik nagyon fontosak nekem, és nagyon fáj, hogy így viselkednek velem, de nyilván nem tudok hazudni csak azért, hogy többen szeressenek. Milyen szeretet az, amelyet az ember hazugsággal intéz el magának? Pillanatnyilag Sződligeten lakom, egy ház kisebbik részét bérelem, van egy terasz is hozzá, most is ott fogalmazom a mondataimat, az őszi nap süt át a lugas lassan sárguló levelein. A munkahelyem két és fél kilométerre van, a SPAR, ahol legtöbbször az élelmet veszem meg, kb. 4 km, és ha nem számítom a börzsönyi futásaimat, akkor jóformán nem hagyom el azt a pár négyzetkilométeres területet, amelyet Sződliget és a mondat első felében említett koordináták jelölnek ki. Leginkább a járvány miatt, de biztos van ebben valamilyen mélyebb szükségszerűség is. Mint ahogy biztos van valamilyen mélyebb értelme annak is, hogy akiket nagyon várok, azok nem jönnek el. Még nem. De talán egyszer majd el fognak jönni, leülnek a teraszomra, és lehet majd beszélgetni velük arról, hogy tulajdonképpen sohasem ennek a társadalomnak a kritériumrendszerére szerettem volna őket megtanítani, hanem arra, hogy az ő belső természetüket fedezzék fel, igazi lényüket, amelyet ez a civilizált közeg teljesen lefojt bennük. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ezt a fojtást nem érzékeltem nagyon sokszor magam is, érzékeltem, de nagyon nehezen állt össze bennem, hogy mit lehet vele kezdeni. Most már tudom, hogy egyetlen egy dolgot: ellenállni neki, ha az életembe kerül akkor is. Nehogy valaki azt higgye, hogy itt most béke van. A felszínen van pár olyan játék, amely ezt a látszatot kelti, de alatta gigászi erők birkóznak egymással. Létezik a megvezetések, a korrupttá válások, az önbecsapások, a szigetboldogság építgetés és az oda való visszavonulások, a civilizációnk kényelem kínálatából való élés gyalázata, és létezik a becsület, az egész, a teljes, a valódi ember melletti kiállás, a hősiesség, a hű maradás mindahhoz, amely az embert valóban jellemzi, illetve létezik az a fejlődés, amely efelé, ezeknek a dolgoknak az egyre tudatosabb vállalása felé visz minket. Mindenkinek fontos döntenie, hogy merre akar menni, még akkor is, ha ez nem egy könnyű döntés, mert akár tetszik, akár nem, egy nagyon fasisztoid közösségben élünk, ahol a fasizmust mi magunk is folyamatosan építjük. A hitleri Németországban volt egy ulmi testvérpár, akik a családjuk nyitott szellemiségű terében felnőve képesek voltak bejárni azt az utat, személyiség fejlődést, amelyik a náci ifjúsági szervezetben való lelkes részvételüktől a társadalmuk szörnyűségekkel szembeni érzékenyítését, felrázását célzó Fehér rózsa mozgalomig tartott, ők az életüket adták emberi megvalósulásukért. Gondolom, hogy most sem lesz ez másként, a vértanúság vértanúság volt a középkorban, az újkorban, a második világháború idején, és a xxi-dik században is. Ez most nem fehér rózsa, hanem egy nádból font fehér karosszék. Akár trón is lehetne. attól függ, hogy aki beleül az király-e vagy sem...
A könyvdaráló Dúró Dóra
2020. október 5.
A Pestis útban Damaszkusz felé
A Pestis útban Damaszkusz felé egy sivatagi karaván mellet haladt el.
- Hová sietsz? - kérdezte a vezetőjük.
- Damaszkuszba, hogy ezer áldozatot szedjek.
Visszafelé jövet Damaszkuszból a Pestis újra belebotlott a karavánba. A vezetője megjegyezte.
- Ötven ezer áldozatot szedtél, nem ezret.
- Nem válaszolta a Pestis - csak ezret szedtem. A többi a félelemnek esett áldozatul.
E meghökkentő történetben sokkal több igazság van, mint elsőre gondolnánk. A COVID-19 vírussal fertőzöttek súlyos tünetei, sőt szövődményei közül sokat ugyanis nem maga a vírus okoz, hanem az, hogy a szervezet túlzott védekezésbe kezd, túlreagálja az őt ért támadást, még azzal sem törődik, hogy ezzel valamelyik szervének árt, és a halál oka is sokszor pont az a nyilván tudatalatti félelme, amely az ilyen túlreagálások mögött van. Ez most kibukott, de könnyen lehet, hogy a félelem máskor is nagyon fontos szerepet játszik a halál beálltában, mert ha a félelemtől felborul a rend, ha a test egyik terület annyira megijed, bepánikol, hogy még saját másik részével sem törődve fúj riadót, akkor nagyon csúnya dolgok tudnak történni. Az allergiák, az autoimmun betegségek, a daganatos betegségek mind ilyenek, de ki tudja, hogy még hány betegségben játszódik le ehhez nagyon hasonló folyamat. Sőt, nem csak a testünkben, a közösségeinkben is gyakran fordulnak elő e túlreagálásokhoz kísértetiesen hasonlító jelenségek.
2020. október 3.
Sophie Scholl és a fehér rózsa
Ez a könyv a náci Németország, de egyben az egész emberiség egyik legszomorúbb eseménysorát írja le. És ha nem lenne elég szörnyű úgy, ahogy van, akkor mondok hozzá egy még szörnyűbbet, azt, hogy körülbelül ugyanitt tartunk most is. Nem pont így vagyunk rettenetesen kábák, zavarodottak és képtelenek a helyzetünk nyomorúságos voltának felismerésére, de ugyanennyire, és ha bizonyos körülmények ezt majd (nem sokára) elősegítik, könnyen lehet, hogy kicsit máshogy kinéző, de ugyanakkora vagy még sokkal nagyobb gödörben fogjuk találni magunkat, mint amekkorába a német társadalom zuhant a xx-dik század első harmada után. Ami nyilván világraszóló szégyen lenne, ha a világnak maradt volna olyan része, amely a szégyeneket még képes lenne felismerni. Viszont nem nem maradt, a második világháborút is rákenjük Hitlerre, de azt nem mondjuk ki, hogy Hitler a német nép, sőt egész Európa irtózatos eltévelyedés nélkül legfeljebb néhány légynek tudott volna ártani - azon kívül senkinek se. És pontosan ugyanilyen hallgatás mentén jutunk el most is a vezetőink elmeszeléséhez, miközben az meg sem fordul a fejünkben, hogy a vezetőink a hatalmunkat egyedül nekünk köszönhetik, hogy minden népnek pontosan olyan vezetője lesz, amilyet megérdemel (érdekes, pont ez állt a Fehér Rózsa első röplapján, lásd a fenti címlap képen), és ha érdemtelen, akkor a felelősség rá is vonatkozik, nem vonhatja ki magát alóla senki. Semmi jelet nem látok, amelyből arra lehetne következtetni, hogy olyan rendű szellemi lealacsonyodások, mint amilyenek akkor megtörténtek, többé már nem fognak előfordulni velünk. Néhány ellenálló volt akkor, és pár talán most is van, talán még olyanok is, akik némi áldozatot is mernek vállalni azért, hogy egy kicsit kivilágosodjék az a rettenetes köd, és szűnjék az a rettenetes közöny, amely most is ugyanúgy beleng minket, mint ahogy annak idején belengte Münchent, Ulmot, Bécset, Linzet, Insbruckot, a német és osztrák városokat, de már akkor sem csak ezeket a településeket, hanem embermilliók tudatát szerte az egész világon, csak az utóbbit nagyon ciki lett volna beismerni, és ezért aztán mindenki csak a führerig jutott, meg a náci pártig. Néhány van, de tényleg csak néhány, nagyon kevés. A második világháború után belekezdtünk egy eszeveszett fogyasztásba, a Föld készleteinek eszeveszett kizsákmányolásába, a Föld egyensúlyainak, vagyis hosszú távú életesélyeink eszeveszett borításába, mert kellett valami, hogy a jellemfejlődés terén továbbra is megmutatkozó képtelenségünkről továbbra is elterelje a figyelmet. Kellett valami, mely azt a problémát, hogy a nyugati civilizáció ellentmondásaival szembenézni kész, jobb emberek nem akarunk lenni, meg ennek a problémának az összes következményét szőnyeg alá söpörje, a probléma megoldásához szükséges feladatok elvégzésének határidejét kitolja, azokat későbbi generációkra hagyja úgy, hogy közben bajokat, amelyek majd rájuk várnak, az égig fokozza. A probléma elásás, a probléma megkerülés módja az lett, hogy behajóztunk egy olyan kierőszakolt, magas életszínvonal megteremtését célzó folyamatba, amelynek a hosszabb távú fenntartására soha semmilyen esélyünk sem volt. Ennek a "dicsőséges" menekülésnek az időszakát tüntettük fel úgy például a gyermekeink előtt, mint az egész eddigi történelem egyik legsikeresebb periódusát, amelyet én most már csak óriási kudarcnak tudok értékelni, minden eddigi kudarcunk leggyalázatosabbikának. Lesznek-e Sophie Scholl-ok akkor, amikor majd ez a kudarc ismét látható formát ölt, amikor majd ismét megjelenik az a terror, az a vágható sötétség, amely egész Európában, sőt az egész világon tombolt a múlt század harmincas, negyvenes éveiben, és aztán látszólag alábbhagyott, de valójában azóta is nyomaszt minket ugyanúgy, legfeljebb elfordítjuk a tekintetünket róla? Lesznek-e majd akkor elegendően világos fejű, szívű, lelkű fiatalok, akik hozzájuk hasonlóan hősien ellen fognak állni, és akár az életük árán is megőrzik saját emberségüket, megmutatják, hogy milyen az, amikor valaki nem adja el a lelkét senkinek? 1942 májusában Sophie Ulmban felült a vonatra, amely elvitte őt Münchenbe, az egyetemre, ahol akkor kezdte meg a tanulmányait. Tele volt várakozással, fiatal kis lénye ráfeszült a szélre, a tavaszra, a napsugárra, a szabadságra, a szerelemre, és bizony nem gondolta, hogy kilenc hónap múlva egy guillotine fog végezni vele. Velünk vajon mi lesz? 58 évet éltem, mennyit fogok még? És a végén hogyan fogok tanúságot tenni, helyt állni amellett, akit a legfontosabbnak tartok, vagyis önmagam, a szívem legbelsőbb vágyát őrző, vivő, felmutató belső lényem mellett? Akit nem szabad eladnom senkinek és semmiért, ha nem akarom az életem végén szembeköpni magam. Milyen kristály tisztán tudta ezt Sophie, Te jó ég! El fog a szédülés, hacsak belegondolok abba, hogy mit tett ő húszonegy-két évesen! Mennyi időm van még, mire fordítsam, hogyan használjam fel? Azok a művek, amelyeket valaha nagyra tartottam el fognak múlni. Már nem tudok úgy meghallgatni egy Bach fúgát, ahogy régen tudtam, már nem tudok úgy olvasni orosz klasszikus írókat, mint fiatal koromban. Már nem reménykedem abban, hogy az európai kultúra szellemi termékeit nem fogja elsodorni az ár, nem fogja elégetni a tűzvész, tulajdonképpen egy kicsit már el is engedtem őket. Ha bízhatok még valakiben, akkor leginkább magamban, meg esetleg még azokban, akik bíznak bennem. Nem reménykedem semmilyen külső, megtartó erőben, eddig is rosszul tettem, hogy beléjük illetve a róluk alkotott illúziókba fektettem a bizalmamat. Az erő annyi, amennyi bennem van, abból kell kijönni - az összes többi csak pára amely eltűnhet egy pillanat alatt.
Eddig úgy ült szívemben a sok, rejtett harag,
mint alma magházában a négerbarna mag,
és tudtam, hogy egy angyal kisér, kezében kard van,
mögöttem jár, vigyáz rám s megvéd, ha kell, a bajban.
De aki egyszer egy vad hajnalon arra ébred,
hogy minden összeomlott s elindul mint kisértet,
kis holmiját elhagyja s jóformán meztelen,
annak szép, könnyüléptű szivében megterem
az érett és tünődő kevésszavú alázat,
az másról szól, ha lázad, nem önnön érdekéről,
az már egy messzefénylő szabad jövő felé tör.
Semmim se volt s nem is lesz immár sosem nekem,
merengj el hát egy percre e gazdag életen;
szivemben nincs harag már, bosszú nem érdekel,
a világ ujraépül, - s bár tiltják énekem,
az új falak tövében felhangzik majd szavam;
magamban élem át már mindazt, mi hátravan,
nem nézek vissza többé s tudom, nem véd meg engem
sem emlék, sem varázslat, - baljós a menny felettem;
ha megpillantsz, barátom, fordulj el és legyints.
Hol azelőtt az angyal állt a karddal, -
talán most senki sincs.