The light at the end of the tunnel...

The light at the end of the tunnel? It will be reached when autonom adult conscious people make up the society who dare to detach from the behavior and thinking patterns of the system around them detach from the prebuilt life schemas into which they were brain washed from the early beginning of their childhood by a subtle fascist regime who dare to resist to the faishonable infantile dictums dare to be free of them dare to live from the inner richness of their own personality instead of the rubbish mass ideologies of this collapsing modern world. When we dare to grow up to an individual existence when we dare to leave the spoiling fake safety and fake happiness which this civilization offers us so that we never look out on wider perspectives than the small epsilon radius proximities of certain fake premisses which have nothing to do with the real meaning of the human reality. When instead of small miserable copy-paste monkeys we become that type of spiritual beings again - like kings prophets heros of old timed - we will see the light you are talking about. But not any sooner...

Nem megy a futás?

Nem megy a futás? Akkor fuss, és menni fog!

(Ugyanez a futáson kívül még ezer más dologról is elmondható!)

We don't care

”That we live in a post-truth society today, and that we don't care, that we have lost empathy. We have stopped caring for each other in a way. We have stopped thinking long-term and sustainable. And that's something that goes much deeper than just climate crisis deniers.”

”But I mean the climate crisis is not the only problem here. It is just a symptom of a larger crisis. Like the loss of biodiversity, acidification of the oceans, and loss of fertile soil, and so on. And these things will not just be solved by stopping our emissions of greenhouse gases. The earth is a very complex system. If you take one thing and put it out of balance then that will have an impact on things beyond our comprehension. And that goes for equality as well. Humans are part of nature, and if we are not doing well, then nature is not doing well, because we are nature.” (Gréta)

Absolutely right! (Me)

91

Édesapám ma lenne 91 éves / My dad would be 91 today

Belőlem valaki útra vált

Útra a jobbik részem

Kiment belőlem, itt hagyott

Csak úgy észrevétlen

Félre se néztem, annyi volt

Csak annyi volt, egy szót se szólt

Hirtelen elment, itt hagyott

Valaki útra vált, a jobbik részem

Belőlem valaki útra vált

És én utána néztem

Jól van hát, menjen, tűnjön el

Az én jobbik részem

Először úgy tűnt, semmi sem

Változott azzal, hogy hirtelen

Fogta magát a hűtelen

S útra vált belőlem a jobbik részem

Az én jobbik részem

Azóta járom nélküle

A végtelen világot

S valahogy mindent nélküle

Más színben látok

Hosszasan nyújtózik minden út

Valahogy nincsen semmi úgy

Minden szó mástól eltanult

Mióta útra vált a jobbik részem

Győzni sincs kedvem nélküle

Énekelni sincsen

Szórakozottan szórom el

Sok nagy régi kincsem

Talán egy nő volt, tán gyerek

Aki belőlem elveszett

Elvitte minden kedvemet

Magával hűtlen, ringyó jobbik részem

Az én jobbik részem

Arcomba vág, úgy ébredek

A fény az izzadt ágyban

Ténfergek, csavargok nélküle

Tán erre vártam

Mit se kell már itt féltenem

Tán erre vártam, ez jó nekem

Kicsusszant belőlem hirtelen

A kígyó-hűtlen, kígyó jobbik részem

Az én jobbik részem

Keshedt, vigyorgó arc tekint

Rám a rossz tükörből

Tompák a szagok, máz a szín

És a csend csörömpöl

Félre se néztem, annyi volt

Elment belőlem, itt hagyott

Magával vitte, nincs titok

Nincs titok, útra vált a jobbik részem

Nincs titok, útra vált a jobbik részem

Nincs titkom, mióta útra vált a jobbik részem

Én már úgy vagyok jó, ahogy így vagyok

Én már nem leszek másik

Matatni szeretek, álmodok

Egész kipusztulásig

Azért van csak, mert itt hagyott

Mit is mondhatnék, nincs titok

Magával vitte itt hagyott

Valaki útra vált a jobbik részem

Az én jobbik részem

(Cseh Tamás - Bereményi Géza)

Kalitka is

Nekünk embereknek rá kell döbbennünk, hogy nem azok vagyunk, akiknek most tartjuk magunkat, illetve akivé a társadalmunk formált minket. Az átnevelés már megtörtént, átvettük egy rossz rendszer szemléletét, elveit, működési mechanizmusát ahelyett, hogy emberségünk egyetemes értékeire, személyiségünk belső gazdagságára építettük volna. A változás, amelyre ezek után szükség van, a lustaságból és félelemből kifolyólag felszedett rossz, emberidegen, az embert bennünk kitakaró hamisságok levedlése, belső lényünk vágyainak megismerése, az ő igényei szerint való létre jutás. Ami mindig is feladat volt, és a valóban szellemi emberek ennek a feladatnak a jelentőségével mindig is tisztában voltak. Senkit nem akarok átnevelni úgy, ahogy ezt az átnevelő táborok irányítói gondolják, mert ezt a váltást erőszakkal kiváltani nem lehet, de komolyan gondolom mégis, hogy nagy utat kell megtennünk önmagunkért, az önazonosságunkért - mindenkinek a maga kis személyes életében és a Föld lakosságának együtt is ez a legfontosabb feladata. Most nem önmagunkkal, nem önmagunk személyes gazdagságával, hanem egy borzalmasan szűk ideológiával teleharsogott távlattalan létmóddal vagyunk egyek. Az önazonosság olajágáért ki kell repülnünk civilizációnk puha, meleg kényeztető, zsibbasztó fészkéből. Amely nem csak fészek, de egyben kalitka is...

Egy nagyon kis szelet

A világnak egy nagyon kis szeletét mutattuk meg a gyermekeinknek csak, egy olyan pici szeletet, hogy az kevés az életben maradásukhoz, miközben pont az ellenkezőjét szuggeráltuk beléjük, azt a teljesen téves nézetet, hogy elboldogulhatnak általa. Ez a hazugság alapvetően a társadalmunk hibája, nekünk viszont nem volt bátorságunk ezt felismerni, nem voltunk elég bátrak szembemenni vele. Ez borzasztó nagy baj. Egy fasiszta társadalomban élünk, amely ad valamennyi kényelmet és hamis biztonságérzetet, de cserébe leszűkít minket egy ici-pici szerepre, manipulál minket, megköveteli, hogy valódi emberi kibontakozásunkról lemondjunk. Rettenetes, hogy az életünk erre megy rá. Ezt nem szabad tovább örökítenünk, sőt nekünk is ki kell törnünk belőle...

Valahogy én ezt az ellentmondást már régebben is éreztem, és azt is, hogy sokan nyírják, illetve fojtják el bennem a felismerését, a tudatosodását. Azért történt egy csomó tragédia, mert ebben nem voltak partnereim, mert a környezetem, ahelyett, hogy segített volna, igyekezett az életem legfontosabb üzenetét kiölni belőlem, miközben én még gyenge voltam ahhoz, hogy a saját lábamra álljak, és elég eltökélten képviseljem azt. Mint ahogy még most is gyöngének érzem magam, de azért törekszem, hogy legyen belőlem valaki. Nem tudatosan tették ezt, persze, hanem a programok alapján, amelyek mindnyájunkon futnak. Ez a dráma! Az életünk drámája. Hogy tulajdonképpen minden ellen lázadnunk kéne, de meg se mozdulunk.

Nagyon megfogott pár hete Sophie Scholl élete, akit 21 évesen végeztek ki Münchenben a második világháború alatt azért, mert röplapokat terjesztett az akkor aktuális őrültség, megzavarodás ellen. Az őrültség, a megzavarodás - bár külső alakját megváltoztatta - megmaradt, az olyan emberekből amilyen ő volt, pedig ma sincs sokkal több. A többség visszahúzódik egy kis szigetre, és ott próbál pár gyöngyöt kifényesíteni, de ez nem elég. Emiatt nincs jövőnk, ettől van az összes globális probléma, ettől állunk tehetetlenül égő házunk előtt, és senki nem megy vízért, sőt azokat, akik mennének, a legelképesztőbb módokon tartjuk vissza, igyekszünk kézzel-lábbal lebeszélni őket róla.

A lázadást akarja elfojtani bennem több családtagom is, mert zavarja őket, hogy nem vagyok társuk a hárításaikban. Emiatt hagy el több barátom, mert fontosabb nekik, hogy eddigi igazolhatatlan viselkedésüket próbálják igazolni, mint az, hogy szembenézzenek az őrülettel, amelynek ők is a részeivé váltak. Most itt nekem nincs igazam. Egyszer meg majd nekem lesz, és akkor másokról fog kiderülni hogy tévedtek...

Európa nem keresztény

Kezdjük azzal, hogy Magyarország alapjába véve nem egy keresztény ország. Illetve alapjában véve az, csak nem a keresztény szó köznapi jelentése szerint, amely nem az evangéliumra, hanem egy hatalmi tömb vallására, az ideológiájára utal. Szent István tűzzel-vassal térítette meg a pogány magyarságot, s ez az erőszak nyomot hagyott a magyarok lelkében, azóta is fáj a seb, érzem én magam is, sőt szenvedek tőle kegyetlenül. És folytassuk azzal, hogy Európa nem egy keresztény kontinens, és megint csak a szó valódi értelmére gondolok, mert a álértelmezés szerint igen, csak azzal nem sokra megyünk. Amit Szent István ránk erőltetett, az a kereszténység egy végtelenül lebutított, silány mása volt, amelyre Európának szüksége volt, mint propagandára, ahhoz, hogy megszervezze magát. Mert ezek a dolgok már akkor is pont úgy zajlottak, mint ahogy most zajlanak, kellett a munkadal, mert anélkül nincs munka se. Aztán a nagy keresztényi szeretettel betöltekezve, meg pár száz hordó puskaport betárazva világgá mentünk, és a többi, nem keresztény kontinensen mindenkit megöltünk, rabszolgaságba hajtottunk, a legszerencsésebbeknek jutott az, hogy csak megtérítettük, vagyis traktáltuk őket egy számukra teljesen idegen, minden előzményt nélkülöző létmóddal, kiszakítva őket durván saját természetes fejlődési folyamataikból. Na, ezen az alapon nyugszik a mi kis civilizációnk, az egész nyugati kultúra úgy, ahogy van, és minden szépsége meg gazdagsága ellenére ezért nem lesz Európából semmi, amíg évszázadokon át folyamatosan elkövetett iszonyatos bűnét be nem ismeri, és nem rendül meg tőle mélyen! Mert azt a rettenetes hazugságot, hogy ő attól, hogy épített pár székesegyházat, már keresztény is, folyamatosan fenntartja, és e hazugság égisze alatt viszi bele az egész globális társadalmat egy fejlődésnek "keresztelt", de attól még teljesen megalapozatlan és távlattalan folyamatba, amelynek egy elég csúnya összeomláson kívül más vége nem lehet. És miután az élére állított dominók ebben a modern világban elég közel kerültek egymáshoz ahhoz, hogy egy ilyen összeomlás hatása elég hamar elég messzire el tudjon jutni, elég sok mindent fog magával rántani globálisan is. E kifejlet első jelei egyébként már nagyon jól látszanak, vagyis nem ártana, ha az egész világ szédítésével meg a mi kis keresztény fajelméletünk hirdetésével lassan felhagynánk, és elkezdenénk valami igazat is mondani...

For dust you are and to dust you will return

I recovered from Covid-19 back in April. I was fortunate: My symptoms, while nasty, were minor compared to others. I had the hacking dry cough and I was fatigued to the point where I would spend many hours on the sofa. But I never had breathing difficulties, nor required hospital treatment. Whenever the question of catching it again has come up since, I airily and hubristically said, "Oh, I've had it, and have antibodies to prove it." At least I did until Friday, when my third antibody test came back negative. I was in shock. Even though it's not clear antibodies do actually offer immunity, I had treated my previous AB positive tests as a shield I could wave, crying, "Been there. Done that. I'm OK." Rightly or wrongly. Now my precious protection had vanished. I called the testing center. "Surely some mistake," I said grandly. "I have previous tests to prove it." The center, having not seen a case of a re-test losing antibodies before, went back to the lab to see what was going on. The lab responded, "Oh no, Mr. Quest does have antibodies, just not enough to register on the scale." I had registered as 1 on the 'scale,' and only those above 1.4 are considered to have enough antibodies to classify as positive. I needed to know more, so immediately launched into a whirlwind of googling, then battled through a scientific article on the Abbott SARS-CoV-2 IgG antibody test. IgG refers to immunoglobulin class G antibodies in your blood, which when washed, mixed and tumble-dried with other chemicals (as well as a load of other things I didn't understand), produces an antibody index, where the cut-off point is 1.4. And I had been cut off.

Over the past five months my evanescent antibodies had dwindled to meaningless, and with it my bravado claim to protection. Now it seemed I was back to square one: vulnerable to Covid again. When I told my infectious diseases doctor in New York, he wasn't one bit surprised. He referred to the latest studies showing that antibodies do indeed weaken and dwindle over 90 days -- no one has had a chance to do much research beyond that yet. But, as my doctor continued, that's only half the body's defensive mechanism. T cells, an important part of our immune system's attack force, have virus memory. They will lay quiescent until (or if) the body comes into contact with Covid-19 again, at which point my immune system will fire up and start producing antibodies once more. It was, my doctor said, "highly, highly unlikely that you will get Covid again this year ... medically improbable." I was then quickly admonished that none of this should lead me to abandon social distancing, hand washing and other anti-virus measures.

Resilience, but no immunity? I relate all of this because it's another example of our collective tortuous journey with this disease. The circuitous progress of the pandemic creates fear, then hope, then back to fear again, seemingly with no end. I have seen many Covid recoverees quietly parade their antibody status as if it is a shield for life. Yet I would bet good money that if they took another test they would also discover that their armor has cracked, or has holes in it. I only discovered the curious case of my dwindling antibodies because I get tested frequently because of my travels for work. I like to think common sense tells me that I can't catch Covid again in the short term -- otherwise we would have heard of many more cases of re-infection. So far there have only been a few outlier cases and they tend to have unique circumstances. Yet common sense must now be trumped by that hoary but voguish cliché: the "abundance of caution." I will only take common sense so far. This is all teaching me that what was fact yesterday, doesn't mean it's the same today. Experts are saying we know a lot more about Covid now than we did six months ago. That is true at the helicopter level, where governments make national policies, and also at the grass roots, as I go about my life. My new reality is that I no longer have the antibodies of which I was once so proud. I may have a resilience based on T-cell memory and I am unlikely to be infected again, but I may! I just wonder what other "certainty" is going to crumble into the dust next. While I wait to find out, I will follow the rules.

Homoszexualitás

Homoszexualitás körüli vita, értetlenség. Az utóbbi hetekben megint volt egy fellángolás, Magyarországon leginkább a botrányos mesekönyv miatt, de például ott van az orosz pussy riot vagy a lengyel buzi mentes zónák ügye. Ha a sajtóban egy téma sláger lesz, akkor sokan ráugranak, mert e jellege garantálja a magas olvasottságot, vagyis a kapcsolódó magas reklám bevételeket. Nem tudjuk ezt a jelenséget jól értelmezni. Két opciónk van, az egyik az, hogy a homoszexuálisakat meg kell bélyegeznünk, ki kell zárnunk magunk közül, mert a jó ég tudja, hogy mi miatt, de képtelenek azt csinálni, amit a többség, tehát akkor biztos valami speciális baj van velük, ami velünk nincs. A másik opció az, hogy nincs velük semmi baj, teljesen normális az, amit csinálnak, ők ilyenek, és a baj azzal van, aki ezt nem érti meg. Teljesen biztos vagyok abban, hogy egyik szcenárió sem írja le a valóságot. Ugyanis nem normális az, amit csinálnak, de nem is speciális a bajuk, hanem pontosan ugyanaz, mint mindnyájunknak, akik a nyugati jóléti társadalmakban nőttünk fel, az, hogy elvesztették a kapcsolatukat önmaguk belső lényével, és az esetükben ez még a biológiai nemi identitással való kapcsolat elvesztésében is megnyilvánul, míg a mi esetünkben nem annyira, illetve nem olyan látványosan. Egy hajszálvékony vonalnak mi az innenső, ők a túloldalán vannak, de nagy többségünket csak kis távolság választja el tőlük. A társadalmunk alapvető baja ugyanis, hogy sem igazi férfiak, sem igazi nők nincsenek benne, tisztelet a nagyon kevés kivételnek, és ebből százezer deviancia fakad férfi-nő párok esetében is, ugyanolyan nagyságrendű devianciák, mint az, hogy valaki saját neméhez vonzódik. Csak ezt nem szabad kimondani, mert e kérdések feltevése ellen a minket felnevelő rendszer kicsi gyermek korunk óta tiltásokat helyez el bennünk, mossa át az agyunkat ugyanolyan hatásosan, ahogy a német népet Hitler átnevelte annak idején (legfeljebb bizonyos tényleg speciális körülmények miatt engem nem tudott annyira, mint mást, bár azért én is megnyomorodtam eléggé). Meg azért sem, mert akkor az alapokra vonatkozóan is kérdéseket kéne feltenni, azt viszont nem szeretjük, hiszen az tartja a házunk falát. Most, hogy már annyit belefeccoltunk kezdjünk el tűnődni azon, hogy az egész egy mocsáron úszik tulajdonképpen? Na azt nem! Vagyis az történik, hogy az illúzióink dédelgetésének kényszeréből kifolyólag egy csomó dolgot lehazudunk, és akkor persze, hogy nem lesz jó válasz a homoszexualitás című kérdésre se, és persze, hogy a rossz válaszok közti acsarkodásba kell fektetni a parazita energiáinkat, amelyeket nem tudunk lekötni értelmes dolgokra. És ha ebbe az ember egy kicsit belegondol, akkor kiderül, hogy nagyon gáz az egész! Mert ők, a homoszexuálisak tényleg ugyanolyan emberek, mint mi, csak nem hozzánk hasonlóan normálisak, hanem hozzánk hasonlóan abnormálisak. Vagyis az egészből nem az jön ki, hogy nekik sincs semmi dolguk a helyzetünkkel, meg nekünk sincs a miénkkel, hanem az, hogy nekik is nagyon komoly dolguk van vele, meg nekünk is, mert ők meg mi sorstársak vagyunk, hasonlóan áldozatok, egy olyan társadalom áldozatai, amelyik minket hozzájuk teljesen hasonlóan félrenevelt. Nincs okunk és jogunk megbélyegezni és kirekeszteni őket, de az sem járható út, hogy minden oké, lehet tovább nem csinálni semmit, csak az érzéseinkre hallgatni, amelyek egyébként egyáltalán nem a mi érzéseink, hanem a tudatmódosítások romboló következményei bennünk. A mélyrétegeink nem ott vannak, ahol most rájuk mondjuk, hogy azok már mélyek, hanem annál jóval lejjebb, bent, ahol egy férfi tényleg királyfi, és egy lány tényleg királylány. Csak oda el kell jutni nagyon sok vándorlás árán. Az ember élete nem más, mint ez a zarándoklat, és az lesz sikeres, aki a legalább végére eljut önmagához, ha már hamarabb nem sikerült neki. Mert ott, mindenki a maga önazonossságában, szépen összeérünk, mert ott össze tudunk majd érni, mert máshol erre nem kínálkozik esély.

Meseország NEM mindenkié!

Legalább húsz-harminc posztot, levelet, üzenetet írtam az utóbbi egy-két hétben erről a témáról - ide csak pár bekezdést teszek fel belőlük:

Sajnos mese és álmese antagonisztikus ellentétben állnak egymással. Az előbbi feltárja,az utóbbi befolyásolni akarja a tudatalattit, ezért az nem a belső rendhez való eljutást, hanem pont az abból való kizuhanást váltja ki. Kizuhanást abból a növekedési, érési folyamatból, amelyben minden gyermeknek nemisége tudatára kéne ébrednie, meg kéne értenie hogy milyen erőfeszítést, milyen fejlődést kíván tőle az hogy ő fiú vagy lány, mit kéne tennie azért, hogy ne haljon bele e modern társadalmat jellemző amorf, uniszex trutyiba. A tolerancia szempontjának túlhangsúlyozása itt azt jelentené, hogy a most felnövekedő nemzedék csemetéinek még kevesebb esélye lenne igazi férfivá és nővé válni, vagyis az összemberi közösséget még több zavar jellemezné amellett a sok ezer mellett, amely már most is ezt teszi vele. Nem bántom a homoszexuálisakat de nem mondom hogy, rendben van, amit csinálnak, nem mondom, hogy semmi baj sincs a viselkedésükkel, mert az nem igaz. Nem ők tehetnek arról hogy erre a pályára tévedtek de attól ez a pálya még nem jó, és rájuk szentelt nagy szeretettel, nagy figyelemmel, a bajuk gyökerének feltárásával, beszélgetésekkel sokat lehet gyógyítani is rajtuk. Egy pszichológus ha tényleg pszichológus, ezt nagyon jól tudja. Ha nem így állunk ehhez a kérdéshez, akkor lehet, hogy egy nagyon toleráns, viszont ugyanakkor egy nagyon aberrált társadalom felé fogunk tovább csúszni, amelyben lehet, hogy mindenki nagyon jól fogja érezni magát egy kis ideig, de ha a harcait, például a nemi identitásához kapcsolódó harcait nem küzdi végig, nem lesz célratörő, karakteres ember senkiből, hiányukban pedig a társadalom képtelen lesz szembenézni a fenyegetettségeivel, és azok a globális folyamatok, amelyek már eddig is a kihalás szélére sodorták, be fognak teljesedni rajta. És nem a ködbe vesző, távoli jövőben, hanem belátható időn belül. Az unokáim már biztos nem természetes halállal fognak meghalni, de lehet, hogy a gyermekeim se, ha nem változunk meg nagyon gyorsan....

A kérdés az, hogy hagyjuk-e megzavarodni a társadalmat, hogy a végén senkinek minimális fogalma se legyen a férfiasság és a nőiesség valódi tartalmáról, és puha pöcsű férfiak meg frigid nők mellett csak homoszexuálisak alkossák azt (mert öles léptekkel afelé tartunk), vagy felfogjuk, hogy az egészséges módon megélt, mert megértett és kiküzdött nemiség egy alapvető megtartó erő a világ kezdete óta, és lenne most is a túlélésünk érdekében egy nagyon fontos tényező. Örülök, hogy nem taszítjuk ki a homoszexuális hajlamúakat, nekem sincs szándékomban lehajigálni őket a Taigetos-ról, ha engem kérdeznénk, nagy szeretettel beszélgetnék velük például arról, hogy milyen sérüléseket okozott nekik a környezetük gyerekkorukban, és bátorítanám őket bátrabb, tudatosabb, tisztább, önazonosabb életre való törekvésükben, ahogy mindenki mást is. Mert, amit most élnek, az nem önazonosság, és csak annyiban normális, hogy azt páran teljesen önkényesen annak nevezték ki. A közhiedelemmel szemben ezek a dolgok, ha nem is könnyen, de gyógyíthatóak, tudom tapasztalatból, én nem pont homoszexuális voltam, de nekem is volt olyan hasonló rendű szexuális devianciám, amelynek egy nap, egy hosszú történet után tudatosan hátat fordítottam, sőt a tudat alatti része is tisztul szépen.

Tolerancia igen - egy dolog! Egy másik meg az, hogy egy olyan társadalom, amelyben senki sem néz szembe a feladataival, például nem küzdi meg a nemi érésével kapcsolatos harcait, mert nem tanította meg neki senki, hogy ilyen harcok léteznek, sőt az emberré válás lényegét érintik, szóval egy olyan társadalom, amelyik azt üzeni a tagjainak, hogy jó vagy Te úgy, ahogy ide huppantál, illetve akivé váltál azért, mert magunkhoz hasonlóan Veled sem törődtünk semmit, nem életképes, nincs hosszú távú jövője. Lehet, hogy most nagyon jól érzi magát benne mindenki, lehet, hogy most egy nagy buli az egész, de ez az állapot nagyon gyorsan meg fog szűnni, mert az ilyen állapotok soha sem hosszú életűek, mert az élet alapvetően még is csak azért lett, hogy kibontakozzék az emberségünk, és nem azért, hogy elszórakozzuk azt. Azok a meg nem hozott szellemi erőfeszítések, amelyektől rend lehetne bennünk, és többek között tudnánk meséket is írni, iszonyúan hiányoznak mindnyájunknak, ez a hiány iszonyúan visszaépít, rombol minket, pont a tetterő tűnik el belőlünk, amellyel változtatni tudnánk a sorsunkon, és marad az ilyen vagy olyan ideologikus böfögés, amely semmit nem old meg, és marad a nyomában jelentkező totális zavar, meg az, hogy észrevétlenül betagozódunk a globális összeomlás felé tartó folyamatokba, azok részévé, sőt erősítőivé válunk. Verjük a mellünket, hogy igen, toleránsak vagyunk, csak közben elfelejtjük a másik húsz szempontot, amelyeknek ugyanolyan fontosnak kéne lenniük, és a gyermekeink ellen akkor, amikor, és azon a csatornán, amelyen a legvédtelenebbek, a tudatmódosításnál is súlyosabb merényletet követünk el, lelkileg kasztráljuk őket. Ebbe is gondoljatok bele, kedvenc toleráns barátaim!

Már ilyen "mesekönyvek" nélkül is nagyon régóta és nagyon durván sérülnek, illetve halnak el a nemi jelleghez kapcsolódó ősképek, tartalmak a társadalom kollektív tudatából. Ami egy több száz éve tartó folyamat, és óriási baj, mert így férfiak és nők helyett valami furcsa elegy jön létre belőlünk, és közben egy alapvető polaritás, illetve az a tér sérül meg, amelyet a nemiségnek kéne kifeszítenie, most pedig mesébe foglalt propagandával ezt a folyamatot tovább erősítjük. És emiatt egy csomó minden nagyon emberi dolog képtelen megvalósulni - egyszerűen bennünk ragad. Férfiasság és nőiesség nélkül nem megyünk végig a személyiség fejlődés egyik legfontosabb területén, nem küzdjük meg a harcainkat, nem válunk karakteres emberekké, és nem fogunk tudni segíteni se magunkon se máson. És lesz egy olyan társadalom amely lehet hogy most nagyon jól érzi magát, meg nagyon toleráns, de közben tehetetlen, sodródik bele a saját megsemmisülésébe. Leginkább Ti vagytok azok, akik ez ellen tenni tudtok. Mert ha Ti nem, semmi emlék nem fog megmaradni az emberről, a férfiről és a nőről, a Ti gyermekeiteknek már esélyük se lesz, hogy egész emberek legyenek, és önazonosság, tartás, a Ti meg az ő tartásuk nélkül minden menthetetlenül össze fog borulni. Nagyon szép, hogy tudjuk egymás sebeit nyalogatni, szép és fontos, de nem elég, nem csak erre születtünk, nem ez az életünk célja. Az élet célja, hogy mi, emberek fennmaradjunk, és az emberségünk kibontakozzék. Inkább áramot vezessenek a gyermekeinkbe, mint ilyen durva befolyásolást - lelkük mélyrétegeibe levezető kútjaikon át dobva beléjük végtelenül torzító, bomlasztó hatásokat.

Indián nyár

Azt gondolom, hogy az emberi test fizikai felépítéséhez hasonlóan a léleknek is van egy szerkezete, és az ember, akkor tesz jót, ha tekintettel van erre a belső szerkezetre, illetve azokra az igényekre, amelyeket a lélek benne az életben maradása végett támaszt. Azt gondolom, hogy ez a belső szerkezet talán el tud tűrni bizonyos kilengéseket, illetve fel tud épülni belőlük, de azt nem, hogy a kilengések büntetlenül minden határon túl fokozhatóak lennének. Azt gondolom, hogy az ember erről a belső szerkezetről, erről a rendről nem válhat le hosszan, újra és újra vissza kell térnie oda, ha nem akar meghasonlani önmagával, lelki értelemben lebénulni, géppé, gépaggyá válni. Azt gondolom, hogy a nyugati civilizáció az eddigi legnagyobb támadás az ember belső felépítése ellen, azt gondolom, hogy ez a civilizáció nagyon rossz alapokról kiindulva nagyon durván félrenevel minket, nagyon durván nem azt csináltatja velünk, amit a mi belső lényünk tenni szeretne, és ennek következtében alakulnak ki a társadalmainkban egyre súlyosabb zavarok, amelyekkel egyre kevésbé tudunk mit kezdeni. Sok mutató értéke szerint tudunk eredményeket felmutatni, miközben az önazonosságunk a nullához tart, és ez sajnos az összes többi indikátorunk hosszú távú fenntarthatóságát is lenullázza. Nem hálás feladat ilyen kijelentéseket tenni, mert az ember egyáltalán nem lesz népszerű tőlük. Az ember attól válik népszerűvé, ha mindenkiben erősíti azt, hogy amit az illető nélküle is csinálna, jó, ha mindenkit megsimogat, hogy jól van, ügyes vagy, csak így tovább! Én most kevés embert tudok így megsimogatni, mert úgy érzékelem, hogy az emberek többsége az őket ért kondicionálások hatására borzasztóan rossz irányba megy, úgy érzékelem, hogy a tudattalan majmolás vált a társadalmunk alap viselkedésévé, amely annyira átjárt már minket, hogy észre se vesszük, milyen szánalmasan silány dolgokat művelünk így. Ez nekem se jó, bennem is feszültségeket támaszt, amelyeket valahogy el kell viselnem, és el kell viselnem azt is, hogy sokan lehúzzák a rolójukat, amikor a házuk előtt megyek el, elfordulnak tőlem, mintha egy leprást látnának. Olyan emberek is, akik nagyon fontosak nekem, és nagyon fáj, hogy így viselkednek velem, de nyilván nem tudok hazudni csak azért, hogy többen szeressenek. Milyen szeretet az, amelyet az ember hazugsággal intéz el magának? Pillanatnyilag Sződligeten lakom, egy ház kisebbik részét bérelem, van egy terasz is hozzá, most is ott fogalmazom a mondataimat, az őszi nap süt át a lugas lassan sárguló levelein. A munkahelyem két és fél kilométerre van, a SPAR, ahol legtöbbször az élelmet veszem meg, kb. 4 km, és ha nem számítom a börzsönyi futásaimat, akkor jóformán nem hagyom el azt a pár négyzetkilométeres területet, amelyet Sződliget és a mondat első felében említett koordináták jelölnek ki. Leginkább a járvány miatt, de biztos van ebben valamilyen mélyebb szükségszerűség is. Mint ahogy biztos van valamilyen mélyebb értelme annak is, hogy akiket nagyon várok, azok nem jönnek el. Még nem. De talán egyszer majd el fognak jönni, leülnek a teraszomra, és lehet majd beszélgetni velük arról, hogy tulajdonképpen sohasem ennek a társadalomnak a kritériumrendszerére szerettem volna őket megtanítani, hanem arra, hogy az ő belső természetüket fedezzék fel, igazi lényüket, amelyet ez a civilizált közeg teljesen lefojt bennük. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ezt a fojtást nem érzékeltem nagyon sokszor magam is, érzékeltem, de nagyon nehezen állt össze bennem, hogy mit lehet vele kezdeni. Most már tudom, hogy egyetlen egy dolgot: ellenállni neki, ha az életembe kerül akkor is. Nehogy valaki azt higgye, hogy itt most béke van. A felszínen van pár olyan játék, amely ezt a látszatot kelti, de alatta gigászi erők birkóznak egymással. Létezik a megvezetések, a korrupttá válások, az önbecsapások, a szigetboldogság építgetés és az oda való visszavonulások, a civilizációnk kényelem kínálatából való élés gyalázata, és létezik a becsület, az egész, a teljes, a valódi ember melletti kiállás, a hősiesség, a hű maradás mindahhoz, amely az embert valóban jellemzi, illetve létezik az a fejlődés, amely efelé, ezeknek a dolgoknak az egyre tudatosabb vállalása felé visz minket. Mindenkinek fontos döntenie, hogy merre akar menni, még akkor is, ha ez nem egy könnyű döntés, mert akár tetszik, akár nem, egy nagyon fasisztoid közösségben élünk, ahol a fasizmust mi magunk is folyamatosan építjük. A hitleri Németországban volt egy ulmi testvérpár, akik a családjuk nyitott szellemiségű terében felnőve képesek voltak bejárni azt az utat, személyiség fejlődést, amelyik a náci ifjúsági szervezetben való lelkes részvételüktől a társadalmuk szörnyűségekkel szembeni érzékenyítését, felrázását célzó Fehér rózsa mozgalomig tartott, ők az életüket adták emberi megvalósulásukért. Gondolom, hogy most sem lesz ez másként, a vértanúság vértanúság volt a középkorban, az újkorban, a második világháború idején, és a xxi-dik században is. Ez most nem fehér rózsa, hanem egy nádból font fehér karosszék. Akár trón is lehetne. attól függ, hogy aki beleül az király-e vagy sem...

A könyvdaráló Dúró Dóra

Minden ember egyenlő és egyfajta elbánást érdemel de emiatt még nem kell egy korrupt társadalom egésze által kiváltott deviáns jelenségeket lelkesen ünnepelni. Ezekből a jelenségekből nem azt a következtetést kell leszűrni hogy mindenki úgy jó ahogy van hanem azt hogy közös teendőnk az ember belső természetével azonos és az évszázadokon át tartó kollektív és durva elhanyagolás által szinte felismerhetetlenségig besározott nemi jellegekhez való visszatalálás. A férfi váljon harcossá sőt királlyá a nő váljon virággá sőt királynővé. Abban a társadalomban ahol mindenki a saját nemisége terében él, ahol a férfi férfiként a nő nőként viselkedik nem lesznek homoszexuálisok leszbikusok, és nem lesz egy csomó, talán kevésbé látványos, de azért nagyon beteg egyéb ficam amely most mindenütt és mindenkit gyötör. Emberek vagyunk és nem az a feladatunk hogy a betegségeinket reklámozzuk hanem az hogy meggyógyuljunk és segítsünk másoknak is gyógyulni. Dúró Dóra nagyon jól teszi hogy ledarálja az összes szivárványos könyvet amit pedig elfelejt hozzátenni azt bárki elolvashatja ebben a bejegyzésben.

A Pestis útban Damaszkusz felé

A Pestis útban Damaszkusz felé egy sivatagi karaván mellet haladt el.
- Hová sietsz? - kérdezte a vezetőjük.
- Damaszkuszba, hogy ezer áldozatot szedjek.
Visszafelé jövet Damaszkuszból a Pestis újra belebotlott a karavánba. A vezetője megjegyezte.
- Ötven ezer áldozatot szedtél, nem ezret.
- Nem válaszolta a Pestis - csak ezret szedtem. A többi a félelemnek esett áldozatul.

E meghökkentő történetben sokkal több igazság van, mint elsőre gondolnánk. A COVID-19 vírussal fertőzöttek súlyos tünetei, sőt szövődményei közül sokat ugyanis nem maga a vírus okoz, hanem az, hogy a szervezet túlzott védekezésbe kezd, túlreagálja az őt ért támadást, még azzal sem törődik, hogy ezzel valamelyik szervének árt, és a halál oka is sokszor pont az a nyilván tudatalatti félelme, amely az ilyen túlreagálások mögött van. Ez most kibukott, de könnyen lehet, hogy a félelem máskor is nagyon fontos szerepet játszik a halál beálltában, mert ha a félelemtől felborul a rend, ha a test egyik terület annyira megijed, bepánikol, hogy még saját másik részével sem törődve fúj riadót, akkor nagyon csúnya dolgok tudnak történni. Az allergiák, az autoimmun betegségek, a daganatos betegségek mind ilyenek, de ki tudja, hogy még hány betegségben játszódik le ehhez nagyon hasonló folyamat. Sőt, nem csak a testünkben, a közösségeinkben is gyakran fordulnak elő e túlreagálásokhoz kísértetiesen hasonlító jelenségek.

Sophie Scholl és a fehér rózsa

Ez a könyv a náci Németország, de egyben az egész emberiség egyik legszomorúbb eseménysorát írja le. És ha nem lenne elég szörnyű úgy, ahogy van, akkor mondok hozzá egy még szörnyűbbet, azt, hogy körülbelül ugyanitt tartunk most is. Nem pont így vagyunk rettenetesen kábák, zavarodottak és képtelenek a helyzetünk nyomorúságos voltának felismerésére, de ugyanennyire, és ha bizonyos körülmények ezt majd (nem sokára) elősegítik, könnyen lehet, hogy kicsit máshogy kinéző, de ugyanakkora vagy még sokkal nagyobb gödörben fogjuk találni magunkat, mint amekkorába a német társadalom zuhant a xx-dik század első harmada után. Ami nyilván világraszóló szégyen lenne, ha a világnak maradt volna olyan része, amely a szégyeneket még képes lenne felismerni. Viszont nem nem maradt, a második világháborút is rákenjük Hitlerre, de azt nem mondjuk ki, hogy Hitler a német nép, sőt egész Európa irtózatos eltévelyedés nélkül legfeljebb néhány légynek tudott volna ártani - azon kívül senkinek se. És pontosan ugyanilyen hallgatás mentén jutunk el most is a vezetőink elmeszeléséhez, miközben az meg sem fordul a fejünkben, hogy a vezetőink a hatalmunkat egyedül nekünk köszönhetik, hogy minden népnek pontosan olyan vezetője lesz, amilyet megérdemel (érdekes, pont ez állt a Fehér Rózsa első röplapján, lásd a fenti címlap képen), és ha érdemtelen, akkor a felelősség rá is vonatkozik, nem vonhatja ki magát alóla senki. Semmi jelet nem látok, amelyből arra lehetne következtetni, hogy olyan rendű szellemi lealacsonyodások, mint amilyenek akkor megtörténtek, többé már nem fognak előfordulni velünk. Néhány ellenálló volt akkor, és pár talán most is van, talán még olyanok is, akik némi áldozatot is mernek vállalni azért, hogy egy kicsit kivilágosodjék az a rettenetes köd, és szűnjék az a rettenetes közöny, amely most is ugyanúgy beleng minket, mint ahogy annak idején belengte Münchent, Ulmot, Bécset, Linzet, Insbruckot, a német és osztrák városokat, de már akkor sem csak ezeket a településeket, hanem embermilliók tudatát szerte az egész világon, csak az utóbbit nagyon ciki lett volna beismerni, és ezért aztán mindenki csak a führerig jutott, meg a náci pártig. Néhány van, de tényleg csak néhány, nagyon kevés. A második világháború után belekezdtünk egy eszeveszett fogyasztásba, a Föld készleteinek eszeveszett kizsákmányolásába, a Föld egyensúlyainak, vagyis hosszú távú életesélyeink eszeveszett borításába, mert kellett valami, hogy a jellemfejlődés terén továbbra is megmutatkozó képtelenségünkről továbbra is elterelje a figyelmet. Kellett valami, mely azt a problémát, hogy a nyugati civilizáció ellentmondásaival szembenézni kész, jobb emberek nem akarunk lenni, meg ennek a problémának az összes következményét szőnyeg alá söpörje, a probléma megoldásához szükséges feladatok elvégzésének határidejét kitolja, azokat későbbi generációkra hagyja úgy, hogy közben bajokat, amelyek majd rájuk várnak, az égig fokozza. A probléma elásás, a probléma megkerülés módja az lett, hogy behajóztunk egy olyan kierőszakolt, magas életszínvonal megteremtését célzó folyamatba, amelynek a hosszabb távú fenntartására soha semmilyen esélyünk sem volt. Ennek a "dicsőséges" menekülésnek az időszakát tüntettük fel úgy például a gyermekeink előtt, mint az egész eddigi történelem egyik legsikeresebb periódusát, amelyet én most már csak óriási kudarcnak tudok értékelni, minden eddigi kudarcunk leggyalázatosabbikának. Lesznek-e Sophie Scholl-ok akkor, amikor majd ez a kudarc ismét látható formát ölt, amikor majd ismét megjelenik az a terror, az a vágható sötétség, amely egész Európában, sőt az egész világon tombolt a múlt század harmincas, negyvenes éveiben, és aztán látszólag alábbhagyott, de valójában azóta is nyomaszt minket ugyanúgy, legfeljebb elfordítjuk a tekintetünket róla? Lesznek-e majd akkor elegendően világos fejű, szívű, lelkű fiatalok, akik hozzájuk hasonlóan hősien ellen fognak állni, és akár az életük árán is megőrzik saját emberségüket, megmutatják, hogy milyen az, amikor valaki nem adja el a lelkét senkinek? 1942 májusában Sophie Ulmban felült a vonatra, amely elvitte őt Münchenbe, az egyetemre, ahol akkor kezdte meg a tanulmányait. Tele volt várakozással, fiatal kis lénye ráfeszült a szélre, a tavaszra, a napsugárra, a szabadságra, a szerelemre, és bizony nem gondolta, hogy kilenc hónap múlva egy guillotine fog végezni vele. Velünk vajon mi lesz? 58 évet éltem, mennyit fogok még? És a végén hogyan fogok tanúságot tenni, helyt állni amellett, akit a legfontosabbnak tartok, vagyis önmagam, a szívem legbelsőbb vágyát őrző, vivő, felmutató belső lényem mellett? Akit nem szabad eladnom senkinek és semmiért, ha nem akarom az életem végén szembeköpni magam. Milyen kristály tisztán tudta ezt Sophie, Te jó ég! El fog a szédülés, hacsak belegondolok abba, hogy mit tett ő húszonegy-két évesen! Mennyi időm van még, mire fordítsam, hogyan használjam fel? Azok a művek, amelyeket valaha nagyra tartottam el fognak múlni. Már nem tudok úgy meghallgatni egy Bach fúgát, ahogy régen tudtam, már nem tudok úgy olvasni orosz klasszikus írókat, mint fiatal koromban. Már nem reménykedem abban, hogy az európai kultúra szellemi termékeit nem fogja elsodorni az ár, nem fogja elégetni a tűzvész, tulajdonképpen egy kicsit már el is engedtem őket. Ha bízhatok még valakiben, akkor leginkább magamban, meg esetleg még azokban, akik bíznak bennem. Nem reménykedem semmilyen külső, megtartó erőben, eddig is rosszul tettem, hogy beléjük illetve a róluk alkotott illúziókba fektettem a bizalmamat. Az erő annyi, amennyi bennem van, abból kell kijönni - az összes többi csak pára amely eltűnhet egy pillanat alatt.

Eddig úgy ült szívemben a sok, rejtett harag,
mint alma magházában a négerbarna mag,
és tudtam, hogy egy angyal kisér, kezében kard van,
mögöttem jár, vigyáz rám s megvéd, ha kell, a bajban.
De aki egyszer egy vad hajnalon arra ébred,
hogy minden összeomlott s elindul mint kisértet,
kis holmiját elhagyja s jóformán meztelen,
annak szép, könnyüléptű szivében megterem
az érett és tünődő kevésszavú alázat,
az másról szól, ha lázad, nem önnön érdekéről,
az már egy messzefénylő szabad jövő felé tör.
Semmim se volt s nem is lesz immár sosem nekem,
merengj el hát egy percre e gazdag életen;
szivemben nincs harag már, bosszú nem érdekel,
a világ ujraépül, - s bár tiltják énekem,
az új falak tövében felhangzik majd szavam;
magamban élem át már mindazt, mi hátravan,
nem nézek vissza többé s tudom, nem véd meg engem
sem emlék, sem varázslat, - baljós a menny felettem;
ha megpillantsz, barátom, fordulj el és legyints.
Hol azelőtt az angyal állt a karddal, -
talán most senki sincs.