Homoszexualitás

Homoszexualitás körüli vita, értetlenség. Az utóbbi hetekben megint volt egy fellángolás, Magyarországon leginkább a botrányos mesekönyv miatt, de például ott van az orosz pussy riot vagy a lengyel buzi mentes zónák ügye. Ha a sajtóban egy téma sláger lesz, akkor sokan ráugranak, mert e jellege garantálja a magas olvasottságot, vagyis a kapcsolódó magas reklám bevételeket. Nem tudjuk ezt a jelenséget jól értelmezni. Két opciónk van, az egyik az, hogy a homoszexuálisakat meg kell bélyegeznünk, ki kell zárnunk magunk közül, mert a jó ég tudja, hogy mi miatt, de képtelenek azt csinálni, amit a többség, tehát akkor biztos valami speciális baj van velük, ami velünk nincs. A másik opció az, hogy nincs velük semmi baj, teljesen normális az, amit csinálnak, ők ilyenek, és a baj azzal van, aki ezt nem érti meg. Teljesen biztos vagyok abban, hogy egyik szcenárió sem írja le a valóságot. Ugyanis nem normális az, amit csinálnak, de nem is speciális a bajuk, hanem pontosan ugyanaz, mint mindnyájunknak, akik a nyugati jóléti társadalmakban nőttünk fel, az, hogy elvesztették a kapcsolatukat önmaguk belső lényével, és az esetükben ez még a biológiai nemi identitással való kapcsolat elvesztésében is megnyilvánul, míg a mi esetünkben nem annyira, illetve nem olyan látványosan. Egy hajszálvékony vonalnak mi az innenső, ők a túloldalán vannak, de nagy többségünket csak kis távolság választja el tőlük. A társadalmunk alapvető baja ugyanis, hogy sem igazi férfiak, sem igazi nők nincsenek benne, tisztelet a nagyon kevés kivételnek, és ebből százezer deviancia fakad férfi-nő párok esetében is, ugyanolyan nagyságrendű devianciák, mint az, hogy valaki saját neméhez vonzódik. Csak ezt nem szabad kimondani, mert e kérdések feltevése ellen a minket felnevelő rendszer kicsi gyermek korunk óta tiltásokat helyez el bennünk, mossa át az agyunkat ugyanolyan hatásosan, ahogy a német népet Hitler átnevelte annak idején (legfeljebb bizonyos tényleg speciális körülmények miatt engem nem tudott annyira, mint mást, bár azért én is megnyomorodtam eléggé). Meg azért sem, mert akkor az alapokra vonatkozóan is kérdéseket kéne feltenni, azt viszont nem szeretjük, hiszen az tartja a házunk falát. Most, hogy már annyit belefeccoltunk kezdjünk el tűnődni azon, hogy az egész egy mocsáron úszik tulajdonképpen? Na azt nem! Vagyis az történik, hogy az illúzióink dédelgetésének kényszeréből kifolyólag egy csomó dolgot lehazudunk, és akkor persze, hogy nem lesz jó válasz a homoszexualitás című kérdésre se, és persze, hogy a rossz válaszok közti acsarkodásba kell fektetni a parazita energiáinkat, amelyeket nem tudunk lekötni értelmes dolgokra. És ha ebbe az ember egy kicsit belegondol, akkor kiderül, hogy nagyon gáz az egész! Mert ők, a homoszexuálisak tényleg ugyanolyan emberek, mint mi, csak nem hozzánk hasonlóan normálisak, hanem hozzánk hasonlóan abnormálisak. Vagyis az egészből nem az jön ki, hogy nekik sincs semmi dolguk a helyzetünkkel, meg nekünk sincs a miénkkel, hanem az, hogy nekik is nagyon komoly dolguk van vele, meg nekünk is, mert ők meg mi sorstársak vagyunk, hasonlóan áldozatok, egy olyan társadalom áldozatai, amelyik minket hozzájuk teljesen hasonlóan félrenevelt. Nincs okunk és jogunk megbélyegezni és kirekeszteni őket, de az sem járható út, hogy minden oké, lehet tovább nem csinálni semmit, csak az érzéseinkre hallgatni, amelyek egyébként egyáltalán nem a mi érzéseink, hanem a tudatmódosítások romboló következményei bennünk. A mélyrétegeink nem ott vannak, ahol most rájuk mondjuk, hogy azok már mélyek, hanem annál jóval lejjebb, bent, ahol egy férfi tényleg királyfi, és egy lány tényleg királylány. Csak oda el kell jutni nagyon sok vándorlás árán. Az ember élete nem más, mint ez a zarándoklat, és az lesz sikeres, aki a legalább végére eljut önmagához, ha már hamarabb nem sikerült neki. Mert ott, mindenki a maga önazonossságában, szépen összeérünk, mert ott össze tudunk majd érni, mert máshol erre nem kínálkozik esély.