Szombat délután véletlenül bementem Budapestre, de az egész csak arra volt jó, hogy rájöjjek, mennyire nem vágyom oda még most se. A maszkos közlekedés és vásárlás olyan mértékig nyomasztott, hogy szinte menekültem haza, Sződligetre az első lehetséges vonattal. Nem tudom, mi lesz. Most már soha sem fogom jól érezni magam Budapesten? Marad Vác környéke, meg esetleg a Börzsöny futóútvonalai? Életem hátralévő részét a Dunakanyar bal partján fogom leélni? Ez ez egész annyira szürreális, mint Picasso leglilább korszaka... Hogy változott meg minden ilyen gyorsan egyik pillanatról a másikra? Jó, a főváros nekem eddig sem volt teljesen egyértelmű, de azért nem is volt ilyen vészesen nagy utálat bennem iránta. Most viszont ki nem állhatom, ami leginkább azért szomorú, mert mégis csak a szülővárosomról van szó, meg mégis csak az életem egy csomó kedves és meghatározó eseményének színhelyéül szolgált. Szeptemberben még büszkén mutogattam több külföldi munkatársamnak is, vittem őket a Halászbástyára, a Lánchídra, sétáltunk a Váci utcán, még hajóztunk, sőt óriáskerekeztünk is, hát most nem vinnék oda senkit. Ide, Sződligetre jöhet bárki, nagy örömmel fogadom, viszont azt ne várja tőlem egyetlen fővárosi barátom se, hogy én megyek el hozzá, még az se, aki a város túloldalán lakik és csak átutazni kéne hazánk vírusfertőzött szívén, hogy eljussak hozzá. Mellesleg két gyermekem is Budapesten él, meg az unokám, ami azért elég gáz! Szóval jól felforgatta az életünket ez a vírus, bár én még mindig azt hiszem, hogy nem problémákat hozott létre, hanem "csak" meglévő, de eddig rejtett problémákat exponált. És azt, hogy bármennyire is váratlanul ért minket, tulajdonképpen semmi meglepő sincs az érkezésében. Meg abban sincs semmi meglepő, hogy nem szíveskedik eltűnni egy perc alatt, hanem velünk fog maradni valószínűleg elég sokáig - lehet, hogy örökre! Vagy ha örökre nem is, azért elég hosszan ahhoz, hogy a viszonyunkat ehhez a földrajzi helyhez is alapjaiban megváltoztassa. Budapest nekünk már az a régi, megszokott Budapest nem lesz többé, a Margitsziget fái közt, a Duna part lépcsőin, a várban a Tóth Árpád sétányon, a körúton vagy a Városligetben sokáig tartotta magát a gyerekkorunk álomvilága, de most összeomlott, és újraépülni biztos nem fog soha. Úgy nem fogok leülni egy padra a Múzeum kertben, úgy nem fogok bemenni a Rózsavölgyi Zeneműboltba, úgy nem fogom kóstolni a kávét a Cafe Intenso teraszán, ahogy régen tettem, úgy most már nem lesz semmi, ahogy akkor volt, amikor még kicsik voltunk. Felnőttünk, a város most már nem kényeztet minket, valószínűleg más módokon kell keresnünk majd a kapcsolatot vele. Egyszer már voltam ételt osztani hajléktalanoknak - lehet, hogy el kell mennem többször is. Lehet, hogy oda kell menni a szerencsétlen, kitaszított emberekhez, azokhoz, akiket ez az eddig csillogó város megnyomorított, és meg kell próbálni mondani nekik valami értelmeset. Nem lesz könnyű! Télen egy koldus nyakába ugrottam a Blaha Lujza téri aluljáróban, adtam neki egy kis pénzt, és utána össze-visszapusziltam, nem tudom, mi ütött belém akkor, azóta is gondolkodom rajta, de még nem jöttem rá, mert egyáltalán nem szokásom az ilyesmi, valahogy jött, akkor jött, talán jönni fog máskor is. De az is lehet, hogy nem, az is lehet, hogy máskor valami más fog jönni, de akármi is, szeretnék nem lemaradni róla. Igen, szeretnék nem lemaradni a különböző indulásra kész vonatokról, leginkább azokról nem, amelyekre érvényes jegyem van már, mert valaki megvette nekem. Egyszer véget érnek múló napjaink, egyszer elbúcsúznak túlzó vágyaink, tudjuk azt, hogy egyszer végleg, sajnos végleg elmegyünk, de még addig mindent újra kezdhetünk! - énekelte Máté Péter, amikor még élt, és énekelné most is, azt hiszem, ha élne. Ő is nagyon szerette Budapestet, élj a fény városában, mondta mindig, aki nem hiszi, hallgassa meg tőle ezt a másik dalt is, és akkor nem lesz egy csöpp kétsége sem efelől. Emberek jönnek, emberek mennek, van, akiket megértünk, van, akiket nem. Vannak olyanok, akik megértenek minket egy kicsit, és vannak olyanok is, akik nem értenek meg belőlünk semmit, de nem baj, mert a történet java része úgyis ott játszódik, ahova nem lát le jóformán egyikünk se, a kazamatákban, a Föld alatt, a lelkünk mélyrétegeiben, ahova nem nagyon merészkedünk, viszont ott akkor is lejátszódik valami, ha nem érjük fel szóval és ésszel. Az utolsó békebeli budapesti program, amelyen részt vettem a Kitörés túra volt, már amennyire egy ilyen programot békebelinek lehet nevezni. De annyiban igen, hogy akkor még béke volt, akkor még csak emlékeztünk a régi háborúra, és nem készültünk az újra. Végiggyalogoltunk egy egész éjszakát a várból indulva, fáradtan, de jóérzéssel érkeztünk vissza Szomorról a Szél Kálmán térre vasárnap reggel busszal majdnem oda, ahonnan szombat este elindultunk. Akkor még nem tudtuk, hogy háború nem csak régen volt, de hamarosan lesz megint, ha nem is olyan gyilkos, mint a régi, bár erről még nem mondhatunk biztosat, mert ennek az újnak még nincs vége. Én mindenesetre túl sok párhuzamot látok a mostani helyzet meg az akkori között, és csak kicsit nyugtat meg, hogy vannak azért különbségek is. Negyvenezer katona halt meg a kitörésben, a covid eddig még ezer áldozatot se szedett. De a mosolyunkat elvette, a laza hangulatú, oldott önfeledt sétáinknak egyelőre befellegzett. Na, ha már nem mosolyoghatunk annyit, komolyodjunk meg, tanuljunk ezekből a tapasztalatokból, figyeljünk jobban magunkra, hogy mit akarunk a szívünk vágya szerint, mit akar a szívünk legmélye, mert ha nem figyelünk, ez a mostani válság eszkalálódhat, átterjedhet más területekre, dominó borulást idézhet elő, amelyet, ha egyszer beindul, nagyon nehéz megállítani. Látjuk, hogy más országokban hogyan gyűrűzik tovább a járvány hatása, mi mindent gerjeszt a feszültség, hogyan csapódik le a politikában, a gazdaságban, mindenütt egy csomó rossz hatás. Mi ezt ne csináljuk, a feszültségeket a józan elfogadásban és a tudatosság gyakorlásában próbáljuk elsimítani, ne közvetítsük tovább! Van ennek jó oldala is, sokat fejlődhetünk, hiszen sokat kell fejlődnünk, hogy az új kihívásokra válaszokat tudjunk találni. Kihasználva a helyzetet és a benne rejlő potenciálokat fejlődjünk tehát, váljunk jobb, szeretetre képesebb emberekké. Nyár van, picit jobban ráérünk talán, gondoljuk ezt át egy kicsit, ne sajnáljuk rá az időt! Nincs vége a járványnak, és amíg mi nem változunk meg, nem is lesz. Nem csak a fővároshoz való viszonyunkban, azt már fentebb jeleztem, egy csomó egyéb dologban is változnunk kell. Mert ez a járvány eleve azért lett, hogy megváltozzunk. Hogy normálisabban, visszafogottabban éljünk, kevesebbet zizegjünk, több időnk legyen, ne halmozzunk annyi mindent, a mennyiségnél legyen fontosabb a minőség! Nem maszkot kell viselni, az életmódunkat kell megváltoztatnunk, de arra nem leszünk képesek, amíg mi magunk maradunk ugyanolyanok, mint voltunk. Kerüljünk más, emberhez méltóbb viszonyba saját belső valóságunkkal, vállaljunk személyes felelősséget magunkért, egymásért, mindenkiért! Hiszem, hogy ez lehetséges, és hiszem, hogy nem kevesebb a dolgunk ennél. Talán csak egy igazán nagy hibát tud az ember véteni, és azt akkor követi el, ha a felszínen lévővel megelégszik, ha nem megy le mélyre a gazdagabb, összetettebb, sokrétegűbb, szövetesebb tartalmakért. Mi ne legyünk ilyenek! Legyünk igényesek, találjunk vissza magunkhoz, ahhoz a valakihez, akit kicsi gyermekkorunk után elhagytunk, és akkor visszatalálunk az országba, városba is, ahol születtünk, és akkor azt is ki tudjuk találni, hogy mit tehetünk érte! Eddig hasznot húztunk belőle, ezután hajtsunk hasznot a számára. És akkor talán újra otthonunkká válhat...
