Égből pottyant?

Emberek, ébredjetek már fel, könyörgöm! Az egész huszadik század arról szólt, annak vetettünk melegágyat, ami most nő ki. A populizmusnak, a világjárványnak, a klímakatasztrófának. Ezek a jelenségek nem az égből pottyantak ránk, mi hoztuk létre őket leginkább azáltal, hogy becsületes szellemi munka helyett felszálltunk az első vonatra, amelyik jött, és olyan büszkén utaztunk rajta, mintha lenne bármi érdemünk a menésében, pedig inkább szégyenünk volt benne, mert a jövőnk potenciáljait égettük el, hogy a problémáink gyökerével ne kelljen szembenézni, igazolhatatlan pazarlással hoztunk létre és tartottunk fel egy olyan jólétet, amelynek semmilyen szellemi alapja és így fenntarthatósága se volt. Mértani pontossággal terveztük meg mindent, ami a mostani válság kialakulásához vezetett, és nem sok ilyen embert lehet találni, aki ebben a folyamatban ne lenne sáros. Ez az egész kisiklás több évszázada bele van kódolva a "nyugati civilizáció fejlődése" című globális méretű egész estés tragikomédiába, és hiába kapkodunk most, és teszünk úgy, mintha ártatlan, sőt jó szándékú báránykák lennénk, mert még ha elégünk a máglyán akkor se leszünk hősi halottak, hiszen a máglyához a fát mi magunk hordtuk össze, az pedig a hősi halál lehetőségét alapból kizárja. Lehet sírni ezek miatt a dolgok miatt, de sokkal régebben kellett volna, amikor még csak nyaralni jártunk, meg örültünk a szép háztartásunknak, meg a műalkotásainknak, mint elefánt a farkának, és ku...vára nem volt kedvünk belegondolni abba, hogy hova fog vezetni a sok vidámkodás. És szültük a gyerekeket, akik vagy részévé válnak annak az illúziónak, amelyre megtanítottuk őket és akkor csak az illúzióval együtt fognak meghalni, vagy rájönnek, hogy szépen átvertük őket, és akkor lehet, hogy egy kicsit hamarabb. Mert mérgükben elkezdenek lövöldözni, és akkor meg valamelyik rendőr persze, hogy ki fogja őket iktatni az élők sorából egy szempillantás alatt. Iszonyatos késében vagyunk, és most már tényleg nem tudom, hogy min lehet segíteni meg hogyan, de úgy látom, hogy más se! Illetve, dehogy nem, csak arra valahogy nem nagyon vagyunk készen! Erről az egész ingyen cirkuszról, amelyiken felnőttünk, le lehet válni, el lehet kezdeni megkeresni emberi mivoltunk valódi tartalmát, nem azt a sarat, amelyet a rendszer ránk kent az életünk eddigi 58 éve alatt, hanem azt a maroknyi aranyat, amely az emberségünkből valahol mélyen megmaradt, és amely a legmélyebb sárrétegekből még valahogyan kimosható talán, el lehet kezdeni idomított majmok helyett önazonos emberekké válni, mely folyamattól pillanatnyilag olyan messze vagyunk, mint ide a hold, és nem azért mert lehetetlen, hanem azért, mert félünk a vele járó fájdalomtól jobban, mint a tűztől. A túlnyomó többség nyugodtan bevallhatja, hogy eddigi életében nem a dolgát végezte, épített egy kis szigetboldogságot magának meg a szeretteinek, miközben a valódi létfeladatához hozzá sem kezdett. Én elhiszem, hogy egy ilyen beismerés fájdalmas, de már ahhoz is kell, hogy emberhez méltó módon halálozzunk el, az értelmes élethez pedig pláne. Nem kiszolgálni kell valamelyik nyájszellemet, akit egyszer valaki kiengedett a palackból, és azóta is úgy tenyészik, mint a COVID 19, nem abban kell bízni, hogy majd a tudomány vagy a vallás vagy a művészet vagy a mesterséges intelligencia, mert nem fogja megoldani, hanem önálló, felnőtt, bentre kapcsolódó, belső vágyaktól fejlődő emberré kell válni! Olyanokká, amilyenek eddig nem voltunk. Vagy csak nyomokban...