Táborhegyi jelenések

Nem gondolom, hogy mindig csodálatos, emelkedett, világ harmonikus tudat- és létállapotban kéne lennem. Ilyen pillanatok vannak, olykor megadatnak, valószínűleg szükségem is van rájuk néha, de nem nagyon lehet megjósolni az érkezésüket, utána pedig tovább kell menni mindig valamerre, olyan helyekre, ahol nem csak őrült nagy ragyogás van, és nem csak múlhatatlan béke sugárzik még az egérlyukból is. Nekem nagy tanulság, hogy Jézus sem a Nirvánába süllyedt el, egyszerűen keresztre feszítették, és olyan kínokat kellett elviselnie, hogy én a tizedétől is meghibbannék azt hiszem. Egy csomó dolog zavar, egy csomó feszültséget érzek, egy csomó emberrel nem passzolok jól, egészen közeli hozzátartozóim is vannak köztük bőven, összességében azt mondhatom, hogy elég készületlen vagyok még a mennyországra, és csak reménykedni tudok abban, hogy a végítélet nem lesújtani, hanem felemelni fog. Egy csomó dolog hiányzik az életemből egy csomó mindenre vágyom amit még nem értem el, sőt tudom, hogy jó részüket nem is fogom elérni soha. Nagyon messze van tőlem az a part, ahol be tudna tölteni az egységélmény, és az se biztos, sőt nagyon valószínű, hogy pillanatnyilag nem is akarok eljutni oda. Mert az most még nem időszerű. Mert most még nem az a first priority, hogy ne legyen semmi zavaró tényező az életemben, most még az a first priority, hogy a zavaros helyzetek megküzdése csiszoljon, alakítson, tegyen jobbá, egyre inkább képessé a szeretetre. Nem igazán érdekel a boldogságom, explicit értelemben legalábbis nem (aki boldog akar lenni, az ne akarjon boldog lenni, mert azzal mindent elszúrna), az érdekel, hogy aminek meg kell történnie velem, az megtörténjék, mielőtt meghalok. De tudom, hogy az nem fog menni fájdalom nélkül, hiszen leginkább talán pont a fájdalomnak kell megtörténnie ahhoz, hogy más ember legyek - olyan, amilyen valójában vagyok belül, és nem olyan, amilyet eddig nyújtottam kívül, mert megelégedtem a kívülről jött nagyon kevéssel. És igen, meg akarom váltani a világot tényleg, aztán ha nem sikerül, hát nem sikerül, de ne a szándékomon múljék, és kérem szépen ne tessék jönni azzal a süket dumával, hogy a világ már meg van váltva, és maradjak inkább nyugton. Mert ami a világmegváltásból eddig lezajlott az a példa állítása volt, aminek pedig ezután kell jönnie, az nem más, mint a példa követése. És aki azt a példát állította, az ezt nagyon jól, és pontosan így tudta is. A világmegváltás eszköze pedig számomra nem más, mint a saját életem élése, a saját történetem elvállalása, a saját harcom végigküzdése, a saját poklom bejárása, és mindez a szükségletek szerint, amelyet az élethelyzeteimből kiválóan következnek. Pont ugyanúgy, ahogy ama példa állítónak se volt más eszköz a kezében. Bárcsak ne kéne ezt tennem, bárcsak könnyebb lenne a feladat! A túloldalon nagy boldogság, meg ünnep van, de én még nem vagyok ott, út közben pedig az jelenti a boldogságot, hogy tartok oda. Ha kész ember lennék, már nem élnék. Az, hogy élek, bizonyítja, hogy még nem vagyok kész, vagyis felesleges megbotránkozni rajtam azért, mert ez vagy az még nem megy csillagos ötösre. Igen, nem megy, de akarok javulni, meg fogok is, mint minden normális ember. Majd a halálos ágyamon azt mondom, hogy ennyi elég. Talán. De valószínűbb, hogy ott se. Valószínűbb hogy még ott is erősebb lesz a vágy bennem az életre, mint az elmúlásra. Valószínű, hogy a halálnak majd meg kell dolgoznia velem, ha egyszer majd el akar ragadni...