Volt egy kis szócsata az Index bedarálása kapcsán az arckönyvben, aki akarja végignézheti az egészet Pétery Dóra idővonalán a tegnapi posztja alatt (07.25 - Journalists resign at Hungary's top news site, illetve nem, mert Dóra időközben levette mondván, hogy széttrolkodtam a bejegyzését), én most csak a végét másolom ide. Ha ez nevezhető a végének... Figyelem! Egyes biztosítékokon olvasás közben túláram keletkezhet - a gyengébb idegzetűek előtte vegyenek be nyugtatót!
Én Pétery Dóra (vagy Matavovszky György - mindegy) haszonélvezője vagy még inkább ingyenélője voltam egy olyan rendszernek, amelynek az ellentmondásaival és az ellentmondásaiból fakadó fenntarthatatlanságával mindvégig tisztában voltam, vagy lehettem volna, ha egy ici-picit gondolkodtam volna is, és nem vettem volna mindent készpénznek abból, amivel mások megetettek. Tisztába voltam, de nem tettem semmit azért, hogy kinőjek belőle, hogy ne az általa feltalált és a nagy rövid távú haszon megszerzése érdekében alkalmazott narratívákat büfögjem vissza egész életem során, illetve ne a büfögéssel próbáljam eltakarni azt a tényt, hogy saját személyes fejlődésemben tökéletesen megbuktam, mert nem vettem a bátorságot ahhoz, hogy leváljak e körülöttem lévő (virtuális) közeg hosszabb távon teljesen használhatatlan alapvetéseiről. Megbuktam én és másokat is vezettem bele ebbe a feneketlen gödörbe. Az én viselkedésemnek ugyanúgy következménye az összes válság jelenség, mint amennyire bárki más is tehet róla, ideértve a globális felmelegedést, a covid járványt, meg az összes majd ezután támadó vírusokat, az általános tudati leépülést, és természetesen a társadalmi kapcsolatokban, így a közéletben megfigyelhető zavarokat is. Mea culpa, mea culpa, mea maxima culpa. Na, ha ezt így szépen őszintén ki tudod mondani, akkor érteni fogod, hogy mi a bajom ezzel az egész indexen, illetve az index kinyírásán való rugózással. Meg mindennel, ami pont ugyanígy zajlik. Hogy a legalapvetőbb problémát teljesen kitakarja, illetve másra keni, úgy tesz mintha mi ártatlan báránykák lennénk, miközben a gyalázatos hatalom képviseli a farkashadat. Igen van olyan hermetikusan elszigetelt műbölcsesség, amelynek a terében ez így látszik. Van de semmit nem ér. Mert amíg nem állunk bele a saját szarunkba is, amíg ebből az egészből mi magunk szépen ki akarjuk vonni magunkat pár tüntetés megrendezésével meg pár olcsó jelszó elszavalásával, addig ebben az országban marad a csipkerózsika álom, és nő be minket a dudva, mert még a rózsát se érdemeljük meg. Egyszerűen nincs más módja. Ezt a szembesülést muszáj megcsinálni és utána mindent, ami abból következik. Pétery-nek, Balinak, Bujdosónak, Matavovszkynak, és az összes többi fejlődésében megrekedt béna majomnak.
-----
Egyenes derékkal jöttem,
Onnan, hol nőnek a pálmák.
Egyenes derékkal jöttem,
Onnan, hol nőnek a pálmák.
Mielőtt meghalok, lelkem
Versekben osztja el álmát.
Guantanamera, guajira guantanamera
Guantanamera, guajira guantanamera
Versemben lángragyúlt kármin
Váltja a nyugalom zöldjét.
Versem mint sebesült szarvas,
Hegyekre cseréli völgyét.
Guantanamera, guajira guantanamera
Szétosztom sorsom a földnek,
Mindegyik szegénye kapja.
Szívemnek nem kell a tenger,
Füröszti hegyek patakja.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése