Ez a könyv a náci Németország, de egyben az egész emberiség egyik legszomorúbb eseménysorát írja le. És ha nem lenne elég szörnyű úgy, ahogy van, akkor mondok hozzá egy még szörnyűbbet, azt, hogy körülbelül ugyanitt tartunk most is. Nem pont így vagyunk rettenetesen kábák, zavarodottak és képtelenek a helyzetünk nyomorúságos voltának felismerésére, de ugyanennyire, és ha bizonyos körülmények ezt majd (nem sokára) elősegítik, könnyen lehet, hogy kicsit máshogy kinéző, de ugyanakkora vagy még sokkal nagyobb gödörben fogjuk találni magunkat, mint amekkorába a német társadalom zuhant a xx-dik század első harmada után. Ami nyilván világraszóló szégyen lenne, ha a világnak maradt volna olyan része, amely a szégyeneket még képes lenne felismerni. Viszont nem nem maradt, a második világháborút is rákenjük Hitlerre, de azt nem mondjuk ki, hogy Hitler a német nép, sőt egész Európa irtózatos eltévelyedés nélkül legfeljebb néhány légynek tudott volna ártani - azon kívül senkinek se. És pontosan ugyanilyen hallgatás mentén jutunk el most is a vezetőink elmeszeléséhez, miközben az meg sem fordul a fejünkben, hogy a vezetőink a hatalmunkat egyedül nekünk köszönhetik, hogy minden népnek pontosan olyan vezetője lesz, amilyet megérdemel (érdekes, pont ez állt a Fehér Rózsa első röplapján, lásd a fenti címlap képen), és ha érdemtelen, akkor a felelősség rá is vonatkozik, nem vonhatja ki magát alóla senki. Semmi jelet nem látok, amelyből arra lehetne következtetni, hogy olyan rendű szellemi lealacsonyodások, mint amilyenek akkor megtörténtek, többé már nem fognak előfordulni velünk. Néhány ellenálló volt akkor, és pár talán most is van, talán még olyanok is, akik némi áldozatot is mernek vállalni azért, hogy egy kicsit kivilágosodjék az a rettenetes köd, és szűnjék az a rettenetes közöny, amely most is ugyanúgy beleng minket, mint ahogy annak idején belengte Münchent, Ulmot, Bécset, Linzet, Insbruckot, a német és osztrák városokat, de már akkor sem csak ezeket a településeket, hanem embermilliók tudatát szerte az egész világon, csak az utóbbit nagyon ciki lett volna beismerni, és ezért aztán mindenki csak a führerig jutott, meg a náci pártig. Néhány van, de tényleg csak néhány, nagyon kevés. A második világháború után belekezdtünk egy eszeveszett fogyasztásba, a Föld készleteinek eszeveszett kizsákmányolásába, a Föld egyensúlyainak, vagyis hosszú távú életesélyeink eszeveszett borításába, mert kellett valami, hogy a jellemfejlődés terén továbbra is megmutatkozó képtelenségünkről továbbra is elterelje a figyelmet. Kellett valami, mely azt a problémát, hogy a nyugati civilizáció ellentmondásaival szembenézni kész, jobb emberek nem akarunk lenni, meg ennek a problémának az összes következményét szőnyeg alá söpörje, a probléma megoldásához szükséges feladatok elvégzésének határidejét kitolja, azokat későbbi generációkra hagyja úgy, hogy közben bajokat, amelyek majd rájuk várnak, az égig fokozza. A probléma elásás, a probléma megkerülés módja az lett, hogy behajóztunk egy olyan kierőszakolt, magas életszínvonal megteremtését célzó folyamatba, amelynek a hosszabb távú fenntartására soha semmilyen esélyünk sem volt. Ennek a "dicsőséges" menekülésnek az időszakát tüntettük fel úgy például a gyermekeink előtt, mint az egész eddigi történelem egyik legsikeresebb periódusát, amelyet én most már csak óriási kudarcnak tudok értékelni, minden eddigi kudarcunk leggyalázatosabbikának. Lesznek-e Sophie Scholl-ok akkor, amikor majd ez a kudarc ismét látható formát ölt, amikor majd ismét megjelenik az a terror, az a vágható sötétség, amely egész Európában, sőt az egész világon tombolt a múlt század harmincas, negyvenes éveiben, és aztán látszólag alábbhagyott, de valójában azóta is nyomaszt minket ugyanúgy, legfeljebb elfordítjuk a tekintetünket róla? Lesznek-e majd akkor elegendően világos fejű, szívű, lelkű fiatalok, akik hozzájuk hasonlóan hősien ellen fognak állni, és akár az életük árán is megőrzik saját emberségüket, megmutatják, hogy milyen az, amikor valaki nem adja el a lelkét senkinek? 1942 májusában Sophie Ulmban felült a vonatra, amely elvitte őt Münchenbe, az egyetemre, ahol akkor kezdte meg a tanulmányait. Tele volt várakozással, fiatal kis lénye ráfeszült a szélre, a tavaszra, a napsugárra, a szabadságra, a szerelemre, és bizony nem gondolta, hogy kilenc hónap múlva egy guillotine fog végezni vele. Velünk vajon mi lesz? 58 évet éltem, mennyit fogok még? És a végén hogyan fogok tanúságot tenni, helyt állni amellett, akit a legfontosabbnak tartok, vagyis önmagam, a szívem legbelsőbb vágyát őrző, vivő, felmutató belső lényem mellett? Akit nem szabad eladnom senkinek és semmiért, ha nem akarom az életem végén szembeköpni magam. Milyen kristály tisztán tudta ezt Sophie, Te jó ég! El fog a szédülés, hacsak belegondolok abba, hogy mit tett ő húszonegy-két évesen! Mennyi időm van még, mire fordítsam, hogyan használjam fel? Azok a művek, amelyeket valaha nagyra tartottam el fognak múlni. Már nem tudok úgy meghallgatni egy Bach fúgát, ahogy régen tudtam, már nem tudok úgy olvasni orosz klasszikus írókat, mint fiatal koromban. Már nem reménykedem abban, hogy az európai kultúra szellemi termékeit nem fogja elsodorni az ár, nem fogja elégetni a tűzvész, tulajdonképpen egy kicsit már el is engedtem őket. Ha bízhatok még valakiben, akkor leginkább magamban, meg esetleg még azokban, akik bíznak bennem. Nem reménykedem semmilyen külső, megtartó erőben, eddig is rosszul tettem, hogy beléjük illetve a róluk alkotott illúziókba fektettem a bizalmamat. Az erő annyi, amennyi bennem van, abból kell kijönni - az összes többi csak pára amely eltűnhet egy pillanat alatt.
Eddig úgy ült szívemben a sok, rejtett harag,
mint alma magházában a négerbarna mag,
és tudtam, hogy egy angyal kisér, kezében kard van,
mögöttem jár, vigyáz rám s megvéd, ha kell, a bajban.
De aki egyszer egy vad hajnalon arra ébred,
hogy minden összeomlott s elindul mint kisértet,
kis holmiját elhagyja s jóformán meztelen,
annak szép, könnyüléptű szivében megterem
az érett és tünődő kevésszavú alázat,
az másról szól, ha lázad, nem önnön érdekéről,
az már egy messzefénylő szabad jövő felé tör.
Semmim se volt s nem is lesz immár sosem nekem,
merengj el hát egy percre e gazdag életen;
szivemben nincs harag már, bosszú nem érdekel,
a világ ujraépül, - s bár tiltják énekem,
az új falak tövében felhangzik majd szavam;
magamban élem át már mindazt, mi hátravan,
nem nézek vissza többé s tudom, nem véd meg engem
sem emlék, sem varázslat, - baljós a menny felettem;
ha megpillantsz, barátom, fordulj el és legyints.
Hol azelőtt az angyal állt a karddal, -
talán most senki sincs.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése