Klímaválság és világjárvány

A klímaválságról szóló diskurzusok pillanatnyilag a probléma felszínét sem súrolják, vagy legfeljebb azt teszik vele. 2 tonna/fő alá kéne vinni az éves CO2 kibocsájtást akkor, amikor Nyugat Európában 8 körül van, és még Magyarországon is az 5-öt nyalja. A 2 tonna alatti érték azt jelenti, hogy pici, jól szigetelt ház, kevés fogyasztás, csak a legszükségesebb tárgyak beszerzése, illetve használata, nagyon visszafogott mobilitás, főleg növényi táplálkozás. Vagyis alapjaiban teljesen más, mint amit ma csinálunk, egy mostanitól gyökeresen különböző életmód, sőt létmód megvalósítása, amelyben minden teljesen máshogy van szervezve (és nem mellesleg az egésznek a célja is teljesen más, az aktuális tébolyokban való tobzódás helyett hangsúlyos erőfeszítés az eljövendő generációk életesélyeinek kiküzdésére). Egy évtizeden át minden évben annyival kevesebbet kéne tüzelnünk, amennyit idén a járvány miatt (ha minden összejön) talán fogunk, tíz éven át ekkora megszorítások, de nem a mostani állapothoz, hanem mindig az előző évhez képest. Ehhez hatalmas és gyors, szinte elképzelhetetlennek tűnő tudati változásra van szükség a Földön az emberekben, egy olyan szintlépésre, amelyre utoljára talán a földművelésre történő átállás során került sor. Mi fogja kiváltani ezt a tudati változást. Ennek a világjárványnak a tanulságai? Vagy ennél sokkal súlyosabb, sokkal több áldozatot kívánó események nyomán fogunk ráébredni mostani folyamataink tökéletes távlattalanságára? A civilizációnk átment egy tömegpszichózisba, amelyből nem látszik kitörési pont, még az alap összefüggésekkel sem tudunk tisztába kerülni, a fent idézett számok jelentésére például minden gyermeket már az általános iskolájában jó alaposan meg kéne tanítani, viszont még mi, úgynevezett érett felnőttek se vagyunk tisztába velük, tejüvegen keresztül dereng belőlük valamilyen ködös képzet, ha egyáltalán méltóztatunk rájuk gondolni pár röpke másodperc erejéig. Egyelőre nem a Földön járunk, és ez tényleg ijesztő. Ijesztő, hogy milyen mértékig távolodtunk el a realitásainktól, és hogy ilyen tényekről tulajdonképpen a legcsekélyebb tudomást sem vagyunk hajlandóak venni. Ijesztő, hogy egy ilyen evidenciával sem lehet megszólítani jóformán senkit se, ijesztő, hogy mennyire be van párásodva a szemünk, a retinánk, sőt az egész agyunk, ijesztő, hogy mekkora közöny mutatkozik ilyen kérdésekkel szemben, amíg nem közvetlenül a mi húsunkba is vágnak a pazarlásunk következményei. Minden technikai tudás adott ahhoz, hogy kíméletesen éljünk itt a Földön, a belátás, a felelősség, a jellem tekintetében viszont kétségbeejtően készületlenek vagyunk. Képesek leszünk-e ezzel a kétségbeejtő készületlenséggel ki-ki személyesen és együtt, a társadalom is számot vetni, és aztán meghaladni azt, vagy továbbra is csak kisded játékaink közben elért részsikereinkkel fogunk megelégedni, meg azzal, hogy végletes leegyszerűsítések hosszú során átfuttatott problémák akár kezelhetőek is lehetnének (de minek, hiszen azoknak az eredeti problémákhoz már a legkevesebb közük sincs)? Személyes és kollektív tudati gátak tömege zárja el a kilátásainkat, amelyek lebontása az előttünk álló legfőbb feladat. Nem csupán gazdasági, tudományos vagy kulturális értelemben kell képessé válni többre, szellemi lény mivoltunk teljes spektrumán, például hitben, bátorságban, önazonosság terén is szintet kell lépnünk ahhoz, hogy legyen életesélye a gyermekeinknek is.