Kint és bent

Én személy szerint nem tudok hinni olyan istenben aki csak rajtam kívül létezik, sőt úgy vélem, hogy a kívül és a belül nem is válhat el egymástól. Plutharkosz híres mondata jut eszembe most is, mint már sokszor: Amit megküzdesz bent, az megváltoztatja a kinti világot. (Persze létezhetne ennek a mondatnak a tükre is, hogy amit megváltoztatsz a kinti világban, az Téged is megváltoztat belül, de azért azt hiszem, hogy mégsem a véletlen műve csupán, hogy nevezett görög az első mondatot hagyta ránk és nem a másodikat. Hiszen ami kint, mint esemény megtörténik, az bent, mint döntés, már jóval korábban megszületett.) Valójában azt érzem, hogy mindegy, mit veszek szemügyre, a körülöttem elterülő világot, és annak mélységeit próbálom megérteni, vagy saját létem rettenetes metamorfózisait, tulajdonképpen ugyanazt a szellemi minőséget szemlélem. Ami tulajdonképpen egy felettébb felkavaró távlat, mert hát kell a fenének a személyességnek az a foka, amely fügefákat tud elszárítani, csipkebokrokat tud lángba borítani, hegyeket képes megolvasztani, univerzumokat képes létbe hívni. Amikor az ember szembesül azzal a ténnyel, hogy ilyen erők laknak benne, akkor bizony hálát ad, hogy még nincs egészen tisztában önmagával, illetve hogy az önazonossága elnyerésére időt is kapott, nem kell mindent azonnal felmutatnia. De azért ne felejtsük el, hogy egyszer, és nem is olyan sokára majd eljön az óra, amikor a lét nagy folyamába való beleállást már nem lehet tovább halogatni, amikor oda kell adni magunkat egészen neki, mert már most is azt kéri tőlünk, csak látja készületlenségünket, és ezért még egy kicsit "megkegyelmez" nekünk...