A korruptság foka

Mindnyájan végtelenül korrupt lények vagyunk. Mindnyájan folyamatosan valamilyen rajtunk kívülálló dologba, politikába, gazdaságba, tudományba, művészetbe, vallásba helyezzük a bizalmunkat, bizonyos külső feltételek negteremtésében látjuk a jövőnk esélyeit, ahelyett hogy magunkra, a mi saját szuverén belső lényünk belső útmutatásaira, belső hangjára figyelnénk és hagyatkoznánk. Mindenki elhiszi azt az óriási, világméretű megvezetést, hogy a fennmaradásunkhoz szükséges erőforrások rajtunk kívül találhatók, mások tudásában, mások hatalmában, mások meggyőződéseiben, és ezért ott keresi azokat, nem magában, megismerve a benne lakó gyermeket, személye, lénye minden rezdülését, szeretettel megértve és gondozva szíve legmélyebb vágyait. A számunkra legfontosabbat, magunkat hanyagoljuk el a legjobban, és ebből a viselkedésünkből áll össze az az össznépi tehetetlenség, amely miatt az ember a xxi-dik század globális társadalmában az egészen elképesztően fejlett technikai háttere, tudása, fizikai és szellemi eszköztára ellenére is a kihalás szélére jutott. Ha innen, ebből a gödörből ki akarunk mászni, akkor ezt fel kell ismernünk, mert ha továbbra is kint keressük azt a kincset, amelyik bennünk magunkban van, akkor nem fogunk rátalálni, kincs nélkül viszont nem leszünk képesek sokáig fennmaradni, kincs nélkül most az emberiség történetének utolsó óráit éli...