Egy átvirrasztott éjszaka után

A civilizációnk a bennünk rejlő szellemi potenciálok csak nagyon kis részét hasznosítja, sem a politikája, sem a gazdasága, sem a tudománya, sem a művészete, sem a vallása, a felépítménye egyetlen eleme sem képes arra, hogy jelentősen megmozgasson minket. Ha emberileg meg akarunk valósulni, nem mérhetjük magunkat hozzá meg az összetevőihez, akkor csak saját magunk által képviselt és minden civilizációnál sokkal több, sokkal nagyobb tartalékokat rejtő személyes gazdagságunk lehet a mérce. A civilizációnk egy zárt rendszer, vannak neki életciklusai, és elég világosan látszik, hogy ez a mostani nyugatinak mondott már túljutott a legfényesebb korszakán. Ha az emberiség nem akar ezzel a civilizációval együtt összeomlani, akkor nagyon nagy szükség van olyanokra, akik túl látnak rajta, akik komolyan veszik, hogy sokkal többek is lehetnek annál, amire ez az igen kis ambíciójú környezete neveli őket, akik túl látnak azokon a falakon, amelyekkel jól körülbástyáztuk magunkat, de amelyek között kiválóan szénné is lehet égni, ha majd egyszer begyullad a bunker. Nagyon nagy szükség van olyanokra, akik feltárják az ő saját, sokkal nagyobb távlataikat, és azokat mások elé élik. Óriási szükség van Rátok, hogy ne belenyugodjatok egy kikerülhetetlennek mondott pusztulás veszélyébe, illetve hárítva azt a társadalom által itt és most Elétek tett lakoma felhabzsolásának éljetek csupán, hanem a saját létetekkel illetve a lét egészével megélt személyes kapcsolatotok, találkozásotok folytán egy belső fejlődésen menjetek keresztül, és így Általatok képessé váljon az emberiség a dolga folytatásra, tudjon boldogulni akkor is, amikor majd ez a mostani sátra az összes tartóoszlopával együtt leomlik. Nem hihetünk abban, hogy ez a nyugati civilizáció és annak minden vívmánya a világ végezetéig velünk lesz, sőt valószínű, hogy egy csomó mindenről nagyon hamar le kell mondani (én például a járvány kezdete óta szinte ki sem mozdulok Sződligetről, de mást is komolyan korlátoz ez a helyzet, vagyis a lemondások sora már meg is kezdődött), viszont hihetünk abban, hogy tudunk más minőségű életet is élni, és hihetünk abban, hogy azzal a társadalmat érzékenyíteni tudjuk azokra a nagyon fontos jövőjét érintő szempontokra, amelyekkel most lustaságból, gyávaságból kifolyólag, és sok generációra visszamenő rossz kondicionáltsága miatt nem mer gondolni senki se. Nagyon világosan látszik a vonal, amelyiknek valamelyik oldalára kell állnia mindenkinek. Vagy oda, hogy belesz@rok az egészbe, csak nekem meg a szűk környezetemnek legyen jó valameddig, mert a többit majd mások elintézik (vagy ha nem, hát kisnyúl), vagy oda, hogy nem intéz el itt senki semmit, nekem kell kitermelni magamból a hosszútávú jövőt, aminek a módjára sajnos senki sem tanított meg, de elkezdek befelé, magamra figyelni, megtudni, hogy a civilizációm által rám kent iszonyatos sárrétegek alatt ki vagyok én, ki az egyetemes, nem a civilizáció specifikus ember bennem, és amennyire őt meg fogom találni magamban, annyira meg fogom találni a továbbélés esélyeit is. Ez egy ilyen döntés, ez egy ilyen játék, le kell válni arról a közösségről, amelyikért tennünk kell, mert ha nem válunk le, vele együtt elpusztulni tudunk csak, segíteni rajta nem. Kell egy külső fix pont, ahonnan a világot ki lehet mozdítani mostani tespedtségéből, és ez a fix pont mindenkinek az ő saját szuverén személyes valósága. A jövő nem politikai, nem gazdasági, nem tudományos, nem művészeti és nem vallási kérdés. A jövő az ember önazonosságának a kérdése. Azon kell dolgozni leginkább, arra kell magasan a legtöbb figyelmet szentelni, abban vagyunk harmat gyengék ugyanis, és emiatt a harmatgyengeség miatt borul ránk annyi minden. Ezt a borulást máshogy kivédeni nem lehet. Az összes többire bőven elég annyi figyelem, amennyit most szentelünk rá, sőt a legtöbbre annyi még sok is, de az önmagunkkal való egységben élésre nem. Tessék ezt most már végre megérteni! A kutyafáját!