A hét az elnökválasztással telt, amelynek akár korszakos jelentősége is lehet, illetve lehetett volna, illetve azért mégis csak lesz. Engem is felizgatott a matek, kicsit rákattantam a számokra, miközben tisztába vagyok azzal, hogy ez elég silány érdeklődés volt a részemről, és leginkább tényleg a számok, illetve az alakulásokhoz kapcsolódó érzelmi hullámzások lekövetéséről szólt. Egyszerű számháborúnál, játszási hóbortnál nem tartom többre magamban ezt a figyelmet, és a végére meg is csömörlöttem tőle - persze. Most szombat reggel, amikor hivatalos végeredmény még mindig nincs, és nyilván hetekig nem is lesz, egy érdekes polaritásról azért érdemes szót ejteni. Mert van két, egymásnak látszólag szöges ellentétben álló kijelentés, miközben - úgy érzem - a maguk kontextusában mind a kettő teljesen megállja a helyét. Az egyik kijelentés az, hogy ez a választás hosszú időre kijelöli a továbbhaladás irányát a Föld egész lakossága számára, a másik kijelentés pedig az, hogy az égvilágon semmi se múlik rajta. Az elsőt nem nagyon kell magyaráznom, azt hiszem. Javában zajlik a harmadik világháború, és abban ez a választás legalább akkora jelentőséggel bír, mint a másodikban a D-nap, Pearl Harbour vagy a sztálingrádi csata bírt, hogy Hirosimát ne is említsük. Te jó ég, még gondolni is rettenetes, hogy mennyi szörnyűség zajlott le akkor nagyon rövid időn belül, és az még elborzasztóbb, hogy ezt az elnökválasztást nyugodtan párhuzamba lehet állítani bármelyikkel. A másik kijelentés már egy kicsit meglepőbb, azok közé tartozik, amelyek miatt engem sokan nem szoktak teljesen százasnak tartani. Hát akkor most itt van egy újabb alkalom, hogy képzeletbeli elmegyógyintézetükbe beutaljanak :-)! Ugyanis pont ugyanúgy, ahogy a második világháború frontvonalai sem a francia partoknál, az orosz sztyeppén, vagy a Csendes óceán bizonyos régióiban húzódtak, a harmadik világháború frontvonala sem a demokrata és a republikánus elnökjelölteket, illetve az őket támogató táborokat választja el egymástól. Az igazi frontvonalak ugyanis bennünk magunkban húzódnak, és a materializálódott változataik csak a bennünk lévő, minket ketté törő frontvonalak kivetülései. Van egy nagyon nagy mondás, olyan nagy, hogy az ember beleszédül már abba is, ha csak egy százalékot felfog belőle. E szerint a mondás szerint nincs semmi olyan a látható világban, amely a szellem világban már rég el ne dőlt volna. Amit itt és most látunk megtörténni, arra mi, az egész emberiség együtt, vagyis mindenki külön-külön is, már réges-rég rámondtuk az áment, a beleegyezésünket, sőt az az áldásunkat adtuk rá. Ha ezt nem tettük volna, az az esemény egyszerűen képtelen lenne megtörténni. Nagyon kényelmes illúzió, hogy a történetek csak úgy lesznek másoktól, nekünk semmi közük sincs a keletkezésükhöz, mert akkor egy csomó nagyon nehéz kérdést, nagyjából az élet legnehezebb kérdéseit, nem kell feltenni. Ez az illúzió egy nagy könnyebbség, mert akkor rögtön szabadon lehet hibáztatni másokat, zsidókat, arabokat, cigányokat, a más vallásút, a fideszest, a szocialistát, a nagynénit, a nagybácsit, a testvért, a házastársat - ettől az élet rögtön sokkal egyszerűbbé válik, minden kivilágosodik úgy, ahogy a nap felkel, és mindenkit elönt a fény, amellyel beragyogja a saját egét. Nem, kérem szépen! Nem! A történetek nem csak úgy maguktól lesznek, a keletkezésüknél ott van mindnyájunk éretlensége, inkorrektsége, félelme, gyáva, sunyi beszarisága, leginkább pedig az összes sérülése, amelyet szerzett, és amelyekből az összes előbb felsorolt következett, és amelyekkel egyszer sem volt még bátorsága becsületesen szembenézni. Úgy vagyunk belecsavarodva azokba a gondolatmenetekbe, amelyeket a sérüléseinkkel való becsületes szembenézés helyett találunk ki, ahogy centrifugából kiszedett zokni bele van csavarodva a lepedőbe, és utóbbit alig lehet lefejteni róla. Na, ennél sokkal jobb azt mondani, hogy igen, egy szörnyű világban nőttem fel, egy olyan világban, amely rettenetes folyamatokat futtat bizonyosak kényelméért más bizonyosakat porba, sárba, szarba tiporva, és bizony ezek a folyamatok engem is megsebesítettek, sőt belém martak, sőt teljesen kivájtak, függetlenül attól, hogy a kényelmeskedők vagy a szarban fetrengők táborához tartozom. És ha belátom ennek a sérülésnek a mélységét, a drámáját, a borzalmát, akkor talán egyszer majd el fogok jutni oda is, hogy én azokból szeretnék kigyógyulni, és akkor talán majd eljutok oda is, hogy az a gyógyulás hogyan képzelhető el. Mert ez a gyógyulási folyamat csak úgy képzelhető el, hogy az ember teljes szellemi valójával és folyamatosan elfogad egy kapcsolatot, amely léte legmélyebb forrásához vezeti el, és onnan folyamatosan táplálja. Csak úgy képzelhető el, ha nem utasítja el azt a személyes jelenlétet, amelyben folyamatosan benne van, és amelyben az élete, vagy más szóval a gyógyulása zajlani tud. Mert enélkül a szellemi jelenlét nélkül, akinek az alanyát nevezhetjük istennek, teremtőnek, nagy szellemnek, önmagunk valódi lényének, a bennünk lévő sebzett gyermeknek - meg még ezerféle szót találhatunk rá, mert az emberiség történelme során már milliók próbáltak írni vagy beszélni róla - nem tudunk boldogulni. Ha csak az agyunkat használjuk úgy, ahogy ez a civilizáció tolja az agyhasználatot, és közben minden belső érzéket, intuíciót, minden kapcsolatot, amely a belső maghoz tudna kötni minket, kinyír, akkor a teljes megsemmisülés vár ránk, a kénköves pokol. Arra is születtek érzékletes leírások már bőven a történelem során, de valószínű, hogy mindegyik csak csíntalan mondóka a szenvedésnek ahhoz a teljességéhez képest, amely ott várna ránk. Azt kéne elkerülni valahogy. És azt elkerülni csak egyféleképpen lehet, ha minden reggel, amikor felébredünk, azt mondjuk, hogy én, X. Y. vagy X. Y. Z. (például ha az illetőnek doktori fokozata van) most odaadom Neked ezt a napot, Neked nagy szellem, Neked isten, Neked, bennem lévő sebzett gyermek a gyógyulásodra, a gyógyulásomra, a kapcsolatunk gyógyulására, és a nap eseményeiben, mindabban, ami ma velem történni fog, a gyógyításod szándékát fogom meglátni, és el fogom fogadni Tőled. Ha megvan a személyes odaszánásnak ez a teljessége, akkor tényleg beindul az élet, ragyogóan fog telni a nap, vagy szörnyen, mindegy, de valami történni fog, források fakadnak a sivatagokban vagy viharok fognak átvonulni felettünk úgy, ahogy az a zsoltárokban is le van írva valószínűleg azért, mert Dávid király is hasonlókat élt át annak idején. Meg még sokan mások is, hisz a szellemi hagyományokban jóformán csak zsoltárok vannak. Ha ez nincs, ha az ember kimatekozni akarja az életét, ahogy én kimatekozni akartam az elnökválasztás végeredményét, akkor nem fog történni semmi lényeges, nem fog teremni semmi aznap, sőt el fog száradni minden, és teljesen függetlenül attól, hogy az illető nyolc általánost végzett-e vagy akadémikusi címmel rendelkezik, teljesen függetlenül attól, hogy személyi adatlapjának rubrikáiban nemére, korára, nemzetiségére, vallására vonatkozóan milyen adatok szerepelnek. A papíron, amit a társadalmunk rólunk kiállít, ugyanis nem múlik semmi, teljesen mindegy, hogy mi van rá írva, a segg lyuk kitörlésére alkalmas, másra nem. Ez is egy kicsit zavaró, mert szeretnénk hinni mindig, hogy a papírjaink valamit már megoldottak, és most már lehet pihengetni, vagy menni csak egy irányba, de hát aki itt tart, vagy amikor éppen bármelyikünk itt tart, akkor éppen nem tart sehol. Na ez a frontvonal! Nem Trump vagy Biden között húzódik az USA-ban, hanem a valami vagy a semmi között húzódik mindnyájunkban. Ezt kell előbb-utóbb észrevenni, mert enélkül jól elleszünk az aktuálpolitikával, miközben az életünk olyan üresjáratban fog forogni, mint amikor télen a fagyigépet tesztelik, hogy nem rozsdált-e be a sok nem használattól. A Cseh Tamás - Bereményi Géza páros egyik legtalálóbb mondatával szeretném zárni ezt a bejegyzést, amely egyben a blogom egyik mottója is. Megyek a nincsből a van felé. Aki amikor ezt ki tudja mondani úgy, hogy nem hazudik közben, az él! Aki amikor nem, az akkor éppen meg van halva. Annak egyetlen egy lehetősége van: a feltámadás! Hajrá!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése