Kint a tengeren...

...óriási problémának tartom a hierarchián alapuló társadalmi rend meghágását, mert az igaz, hogy attól sokkal gyorsabb "fejlődésre" lettünk képesek, viszont köszönhetően neki a hosszú távú megmaradás, a stabilitás szempontjait elképesztő mértékben elhanyagoltuk. Szépen elzavartuk a királyainkat, szépen kimondtuk, hogy a nép számít, és ezzel együtt azt is, hogy a nép butasága, hogy élj a mának, és innentől kezdve politika nincs, mert a politikusok nem tehetnek semmi mást, mint amit a nép a carpe diem szellemében megenged nekik. Azon a véleményem vagyok, hogy a felvilágosodás volt az emberi történelem egyik legsötétebb eseménye, miközben tudom, hogy a rávezetés már sokkal korábban kezdődött, valószínű, hogy már sok évszázaddal korábban is kódolva volt, hogy egyszer majd eljutunk oda. Igen, beüzemeltünk egy olyan rendszert, amelytől elszállunk, csodákra vagyunk képesek, csak sajnos a csodáink nem kompatibilisek a valósággal, de ezt egyelőre nem akarjuk észre venni. Szóval ez egy zárt kör, a gondolkodásnak egy olyan zárt köre, amelyben biztos, hogy csak megfőni lehet. Ilyen alapon tehát minimális esélyünk se lehetne a xxii-dik századra, mellette viszont azt érzem, hogy az ember talán mégsem csak annyi, amennyit ez a végtelenül szerencsétlen nyugati civilizációnak elkeresztelt formáció visszatükröz belőle. A baj az, hogy erre a kérdésre nagyon gyorsan és tulajdonképpen tudattalanul rávágjuk mindig a választ, hogy de igen, amin egyébként semmi csodálkozni való sincs, hisz itt nőttünk fel, ez kondicionált minket arra, hogy beleolvadjunk, vegyük át a priorizálásait, a súlyait, a módszereit, a szemléleteit, mindent, amivel dolgozik, és amivel pusztítja magát. És mi persze, hogy átvesszük, hisz ha nem kapunk enni, meghalunk - nyilván nem szigorúan csak a kenyérre és a vajra gondolok, mert vannak egyéb szükségleteink is, és azokat mind ez a rendszer nyújtja nekünk cserébe azért, hogy mi meg fenntartjuk őt, na ez a korruptság magasiskolája, nem az, hogy a vezetőink luxus yachton hajókáznak, mert az is, de ennek a töredéke se! Megszületünk, odaadnak minket a kórházban az édesanyánknak, és abban a pillanatban megkezdődik az a sok éven keresztül tartó tudatmódosítás, amelynek során mindent megölnek bennünk a szüleink, a tanáraink, a környezetünk, hogy jól be tudjunk illeszkedni egy világhatalomra törekvő végtelenül agresszív technokrata hatalmi gépezetbe. És közben persze, hogy elhisszük, hogy a képességeink addig terjednek, ameddig ez a gépezet kívánja, hisz egyetlen egyéb képességünket sem becsülte meg senki más, sőt szisztematikusan irtotta bennünk mindenki az összes nem rendszer konform igényünket. Én azt gondolom, hogy van bennünk egy elfelejtett világ, a lényünk belseje teljesen feltáratlan, és ha lenne bátorságunk elszakadni a programozottságainkról és leszállni oda, ahol a mi eredendő lényünk lakik a maga eredendő szellemi gazdagságában, akkor érne minket pár meglepetés. A baj az, hogy erre általában nincs bátorságunk, mert az első másodpercben konfliktusba kerülnénk mindennel, amivel eddig tömtek minket, és az tényleg nagyon zavaró. Nagyon zavaró beismerni, hogy az életünket eddig csak drótok rángatták, amelynek a saját szellemi valónkhoz lényegében köze se volt. Ezt a beismerést nagyon nehezen tesszük meg. Mondhatom úgy is, hogy a fészekből nagyon nehezen repülünk ki, mert a fészek meleg, barátságos, ismert, a levegő meg iszonyúan megfoghatatlan, ijesztő, ismeretlen közeg. Biztos nem tudnánk repülni, gondoljuk, és ezért inkább meg se próbáljuk. Olyan félelmeink vannak, mint egy széncinkének, amikor elérkezik a felnőtt cinkévé válás küszöbére, és valóban bele kell vetnie magát abba a nagy kék semmibe, amitől addig a fészkében borzasztóan tartott, de ő megteszi mégis azt, amire mi, civilizált emberek képtelenek vagyunk. Beleugrik a semmibe, és repül, és egy új világ tárul ki neki, és rájön, hogy életben tud maradni abban az új világban, sőt csak ott tud életben maradni, mert a fészkén gubbasztva elpusztulna. Nahát ez az a felismerés, ameddig mi még nem jutottunk el. Vagy ha x%-ban talán el is jutottunk, a tudat alattink az évezredes lefojtások miatt még rettenetesen berzenkedik ellene. Valahol ezt kéne megérteni elegendően sok embernek. Hogy az amit most csinálunk a valódi képességeink néhány százalékát igényli, és ahhoz képest nagyságrendekkel több van bennünk, igen sokszor pont az állatvilágról is vehetnénk példát, hogy még mi minden, lásd fent. Én is azok között vagyok egyébként, akik szerint ez a vírus szükségszerű következményként jött, azt nem látom, hogy mi lesz a járvány vége, de azt igen, hogy sok olyan dolgot elintézett, amire nélküle képtelenek voltunk. És tulajdonképpen attól félek a legjobban, hogy egyszer majd vége lesz a járványnak, és utána mindent fogunk folytatni ugyanúgy, ahogy eddig tettünk. Mert akkor azok az emberek, akiket a vírus elvitt, hiába haltak meg tényleg. Tulajdonképpen ezt akarom elkerülni. Azt szeretném, ha ettől a járványtól is rádöbbennénk arra, hogy a gondolkodásunk, sőt az egész létezésünk milyen szűk körben forog, és hogy mennyire fontos ennek a körnek a tágítása. Ha úgy tetszik mennyire fontos a civilizáció függőségünk felszámolása, az arról való leválás, a fészekből való kirepülés, a szabad lét. Aminek nyilván az lesz a vége, hogy meghalunk, de az be fog következni így is úgy is, akkor nem emberhez méltóbb legalább kint a tengeren meghalni, és nem a parton a pálmafák alatt gubbasztva?