A társadalom programjai szerint...

Nagyon nagy bajnak érzem, hogy az életünk lényegében a társadalom programjai szerint zajlik, átvesszük azt, amit a környezetünk tesz, kívülről szedjük fel az impulzusokat, amelyekből élünk, és emiatt függővé válunk a külvilágtól, miközben az, hogy mi magunk, a mi szellemi lényünk mit szeretne, mire vágyik, szóba se jön, és ugyanígy szóba se jön, hogy a másik embernek is van egy belső világa, belső lénye, és annak is meg kéne kapnia a teret a növekedéséhez. Mindent leöntenek, elnyomnak, megfojtanak bennünk a kollektív reflexek, a társadalom sémái, a szokások, az előítéletek, a beidegződések, nem bontakozik ki a személyes én, nem hangzanak el a személyes üzenetek, és ettől minden végtelenül egysíkúvá és silánnyá válik - ezt az egysíkú és végtelenül silány világot látjuk magunk körül megjelenni mindenütt. Mi magunk, a lelkünk, a szellemi lényünk fejlődése viszont közben elveszik, nem növekedünk, nem válunk önazonos, önmagunk belső vágyaival azonos lényekké, teljes meghasonlottságban telik el a drága idő, amelyet biztosan nem erre kaptunk. Tudatos, határozott, állhatatos, de nem feszült, valamennyire oldott, játékos, de mégis kitartó belülre figyelés, az életünk becsületes, teljes odaszánása a saját belső fejlődésünkre, az üzeneteink megfogalmazására majd kimondására, talán ez lehet az egyetlen cél ma az ember előtt. Hogy leváljon arról a szűk gondolat és szemlélet rendszerről, amelyben felnőtt, hogy annak alapvetéseit ne tegye meg egyben saját élete alapvetéseinek is, hogy ne engedjen túl nagy befolyásolást semmilyen külső erőnek se magán, hogy higgyen magában, a saját talentumaiban, saját kincseiben, saját kibontakozásra váró adottságaiban, amelyek nem e civilizáció számára fogják őt hasznossá tenni, hanem egyetemes értelemben fogják őt szép lassan hőssé, az életen maradandó nyomot hagyó szellemi emberré változtatni...