Egészen elképesztő, hogy a legalapvetőbb kérdésekről mennyire nem akarunk beszélni. Mennyire nem akarunk beszélni arról, hogy a minket felnevelő civilizáció nem a valaha létezett leghatékonyabb, hanem inkább a legagresszívebb formáció, hogy a felelőtlenség, amely által az emberiség még soha nem került olyan közel a kihalásához, mint most, mennyire tetten érhető évszázadok óta minden jelenségében, hogy önmagával, az ember belső rendjével mindez idáig egyik társadalom sem került olyan mély meghasonlásba, mint ez az Európából indult globálissá vált téboly, amely valódi kultúrák, az övénél sokkal mélyebb közösségek, az övéinél sokkal tágasabb világlátások, nyelvek százait, ezreit gyűrte maga elé, tette őket egyenlővé a földdel. Nem beszélünk ezekről a kérdésekről, mert mindenki érzi, hogy maga is sáros benne, mindenki érzi, hogy tévedett, hogy mégsem szilárd alapra, hanem egy rohadt nagy mocsárra építette fel az életét, amikor ennek a civilizációnak az alapvetéseit tette meg a saját élete alapvetéseinek is. Ez az őrült nagy gáz, amelyet senki nem akar bevallani, és ebből lesz az iszonyatos hallgatás, a válasz nélküli síri csönd, amelyben zajt kell csinálni, hogy ne legyen olyan elviselhetetlenül nyomasztó az üressége. És csináljuk a zajt, és telepakoljuk mindenféle csecsebecsével az űrt, meg magunkat, hogy jól mutassunk, hogy elfedjük a saját kudarcunkat, ahova ennek a rezsimnek magunkat feláldozva jutottunk el. És nem lehet valódi párbeszédeket kezdeni, mert rettegünk attól, hogy akkor szörnyű dolgok derülnének ki, és szervezzük a kötelező fesztiválokat és folytatjuk a kötelező mellébeszéléseket, és engedjük, hogy a fizetett szónokaink teleharsogják az agyunkat, és nem engedjük, hogy aki ennek az egész őrületnek a tényére figyelmeztetni szeretne minket, annak a szava eljusson hozzánk. A prófétáinkat leintjük, kiközösítjük, kigúnyoljuk, sőt ki akarjuk gyógyítani őket a bajukból, ezért elmegyógyintézetbe zárjuk őket. (Miközben a normális emberek nagy tömegeit kéne elmegyógyintézetbe zárni leginkább.) Vagy csak egyszerűen magukra hagyjuk őket, hadd legyenek jól el a maguk kis hülyeségével, nekünk semmi közük hozzájuk. Hárítunk, hárítunk, hárítunk, mint a gép, bújunk vissza a Föld alá nehogy egy kis fény elérjen minket, nehogy a kérdések, a valódi kérdések a látómezőnkbe kerüljenek. És játszuk tovább a bábszínházainkat a semmi színpadán. A világ eddigi legszánalmasabb lényei vagyunk, és ha ezt nagyon rövid időn belül nem fogjuk fel, akkor tényleg nem lesz miről beszélni tovább. Mert most még van, de a beszéd lehetőségének is az utolsó óráit éljük, mert ha most mindenkibe, aki mondana is valamit, belé fojtjuk a szavát, akkor holnap nem fog megszólalni senki. És akkor holnap helyettük tényleg a kövek, meg a vírusok, meg a legkülönfélébb természeti katasztrófák fogják elmondani, amit tőlük szíveskedtünk nem meghallani...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése