Penetráns fájdalmat tudok érezni...

Penetráns fájdalmat tudok érezni, amikor valaki kormányzati döntések kritikájával válaszolja meg például a járvány elleni védekezés sikerességére vonatkozó kérdéseket. Penetráns fájdalmat, mert azt érzem, hogy az illetőnek fogalma sincs arról, hogy a dolgok hogyan működnek, illetve hogyan nem működnek pillanatnyilag. Hogy a kormányzati döntések nem egyebek, mint a társadalom, mint közösség megvalósulatlanságának a termékei, amelyben az ő személyes és legsajátabb megvalósulatlansága ugyanúgy benne van, mint mindenki másé is. Azt nem mondom, hogy én nem viselkedem ugyanígy sokszor, de azt igen, hogy ettől egyáltalán nem érzem magam nagynak, és nem vagyok büszke magamra ilyenkor. Annak ugyanis, hogy valaki mást hibáztat, egyetlen egy oka van, az, hogy magában nem bízik. Nem bízik abban, hogy sorsfordító emberré tud nőni, és változtatni tud a dolgok menetén, vagyis lemondott személyes belső valósága kibontásáról, beállt a zombi bébik sorába és lobogtatja ugyanúgy a vörös zászlót, ahogy a komcsi partizánok, csak ő még annyit se vállal el belőle, mint az utóbbiak, akik legalább vásárra vitték az életüket az eszméikért. És ha valami, akkor ez az igazán nagy baj, és ha valamibe, akkor nyilván ebbe fogunk belepusztulni. Abba, hogy nem hiszünk magunkban, nem hiszünk abban, hogy felmérhetetlen potenciálokat hordozunk magunkban, viszont a kisujjunkat se mozdítjuk, hogy ezek a poetnciálok elkezdjenek kibontakozni bennünk. Ha ebben a világban valami probléma, akkor ez az, illetve ez az egyetlen. Hogy az ember, miközben szépen betagozódott az őt körülvevő civilizált közegbe, és szépen feléli a civilizációs kényelm kínálat összes elemét, legyen az pollitikai, gazdasági, tudományos, művészeti vagy akár vallási természetű, olyan messze kerül valódi szellemi lényétől, mint ide az Alfa Cenaturi, de valószínű, hogy még ezzel is alulbecsültem a távolságot, hisz az utóbbi nincs is olyan messze tulajdonképpen, fénysebességgel utazva 4-5 év alatt el tudnánk jutnánk oda. Én tényleg egy végtelenül szűk értelmezésnek érzem, hogy a vezetőinket vonjuk felelősségre, hiszen a vezetőinket mi választottuk, a mi beteg szemléletünknek is köszönhető az a beteg társadalom, amely folyamatosan majmokat ültet a trónjaira, és utána elégedetlenkedik, hogy miért majomkodnak. Ne áltassuk magunkat azzal, hogy ez a piramis csak a csúcsánál van megrohadva, és ott, ahol mi állunk, egészséges, mint a makk. Nem! Ez a piramis az alapja legutolsó atomjáig rohad, bűzlik, mint a szar mindenütt, ott is, ahol mi vagyunk, és a mi bűzünk ugyanúgy belévegyül a nagy közös bűzbe, mint bárki másé. Az egész járványnak, meg az összes egyéb válságnak, amelyben vergődünk, egyetlen egy oka van, és az önismereti természetű, hogy fogalmunk sincs arról, hogy kik vagyunk, és ezt ne kendőzzük el mindenféle hülye tereléssel a vezetőink korruptságáról, még akkor sem, ha sokan ráharapnak, és nagyon népszerűek leszünk tőle, hisz ilyen szövegekkel mindenki háját meg lehet kenni, de hogy nem fog kijönni belőle semmi az tuti fix, sőt az is, hogy a köd csak tovább fog sűrűsödni tőle, meg a szégyen az életünk végén, amikor majd megkérdezik, hogy minek foglalkoztál Te velük, és mért nem a magad életét becsülted meg. És mért hagytad azt, hogy mások Körülötted folyamatosan hazudjanak, és tereljék el a figyelmet a leglényegesebb dologról, arról, hogy a piramis összes betegsége az alapjaitól sugárzik felfelé, és hogy a csúcsától lefelé sugárzás képe olyan féligazság csak, mint az összes többi torz eszme, amellyel dolgozunk a mütyürjeinken és marhára nem érdekel minket, hogy az a mütyür milyen viszonyban van az egésszel. Az első és legfontosabb dolgunk annak felismerése, hogy a nagy kényelembe mi magunk is megfelejtkeztünk egy csomó kötelességünkről, például arról, hogy dolgokat egyben, és a maguk teljes valóságában szemléljük, hogy egyáltalán nem szentelünk figyelmet önmagunkra, hogy nem vagyunk férfiak, nem vagyunk nők, sőt legtöbbünknek lila ibolyányi fogalma sincs arról, hogy a férfiasság és a nőiesség mit jelent például. Ami itt zajlik körülöttünk, ez az egész úgy biztosan nem változtatható meg, hogy elzavarunk bárkit is a trónról, és bízva, hogy a következő majom majd jobb lesz, őt ültetjük oda. Ezt csináljuk ötszáz éve, erről szólt például a felvilágosodás is, és amelyet az elsötétedések azóta is tartó hosszú sorozatában tényleg az első nagyon jól megfigyelhető, csak éppen azóta is tartó napfogyatkozásnak lehet tekinteni. Nem, ez nem stratégia! A stratégia az, hogy elegendően nagy számú ember döbben rá arra, hogy mennyire meghülyült, mert meghülyítették, és mondja azt, hogy ő tovább nem akar ilyen lenni. Abba ne reménykedjünk, hogy Orbánnak, Merkelnek, Putyinnak, Biden-nek fog megjönni az esze, mert nem, mert ők mind bábok, a mi bábjaink, a mi tudatalattink kivetülései, pont azért van annyira elegünk belőlük, mert magunkra ismerünk bennük. Vagy mi, akik a piramis alapját képezzük, vagy mi térünk észhez, vagy senki, de akkor az a mi hibánk, illetve a rettenetes bűnünk lesz. És abba a rettenetes bűnbe nem akarok beszállni még akkor sem, ha így meg egy kicsit egyedül maradok, amíg nem kapnak mások is kedvet a játék világ elhagyására. Mert így el tudom majd mondani, hogy mentem úgy, ahogy kellett belső indíttatással, hűen ahhoz a küldetéshez, amelyet kaptam, és persze a végén nyilván bele is fogok bukni. Ellenkező esetben meg csak azt tudnám elmondani, hogy minden kiválóan sikerült csak éppen egy tetűnél is gyávább, szarabb teremtmény voltam...