Augusztus 3-dikán megszületett a második kis unokám, Luca, képet a fiam kérésére nem teszek ide róla, de biztosíthatok mindenkit, hogy szép és egészséges csecsemő, viszont ahogy most állunk, nincs nagy esélye arra, hogy ne érjék irtózatos szenvedések az élete során, és szinte biztos az is, hogy nem békés végelgyengülésben fog eltávozni onnan, ahova most érkezett. És akkor még egy nagyon pozitív szcenáriót vázoltam fel, mert az irtózatos szenvedéseknél van sokkal rosszabb is, bizonyos körülmények közt például pont az azok elöl való megmenekülés - de milyen áron?! Egy új életnek alapértelmezés szerint örülünk, és ez rendben is van tulajdonképpen, viszont közben tudatosítsuk azért, hogy senki se fog e bolygó globális közösségének jövőt mutatni, ha mi magunk nem járunk el így, nem vesszük a kezünkbe a sorsunkat, és nem azzal kelünk minden nap, hogy feladataink messze meghaladják a szűk család napi szükségleteinek kielégítését. Mert ha 20 év múlva Luca feleszmél, és megkérdezi az édesapáját és az édesanyját, hogy mért akartátok ti, hogy beleszülessek ebbe a tűzviharba, akkor nem mondhatják majd neki, hogy "bíztunk a világ vezetőiben, bíztunk abban, hogy megmentik a süllyedő hajót". Ez a hozzáállás ugyanis nagyon hamar végtelenül grotesszkké fog válni. Kiben bízunk mi? Donald Trumpban, Vlagyimir Putyinban, Orbán Viktorban, meg mindezeknek a slejpjében? Esetleg a gazdasági kulcspozíciók birtokosaiban? Esetleg a tudósokban, akiknek a tekintélye úgy málik szét, mint a beton, amelyikbe elfelejtettek cementet keverni? Igen, mert ők vannak hatalmon, nekünk nincs semmi eszköz a kezünkben, hogy változtassunk azon, amit ők kitalálnak - vágják rá sokan egy pillanat alatt. Gyönyörű, emelkedett szellemre val így beszélni - mondhatom! Mert ennek aztán az igazsághoz legminimálisabb köze sincs. Az igazság ugyanis az, hogy annak nincs hatalma, aki lemond róla. Talán az a hatalom még nincs kijárva, talán nem készen kapja valaki, talán meg kell keresni, meg kell küzdeni érte, ki kell termelni magából, személyiségfejlődéssel fel kell nőni a befogadásához, ezeket bőven el tudom képzelni. Az is lehet, hogy egy ember akármennyit dolgozik, egyedül nem tud jelentőset változtatni a dolgok menetén (bár e tekintetben azért már vannak kételyeim, mert erre számtalan ellenpéldát mutatott fel a történelem). De hát nem egyen vagyunk, könyörgöm! Ha mindenki, vagy csak legalább egy kritikus mennyiségű ember elhiszi, hogy vannak még kiaknázatlan potenciáljai, és azok kibontását a környezetében jelen levő százezer ómos ellenállások ellenében is felvállalja, az egészen elképesztő változásokat tud beindítani. De ehhez először is az kell, hogy látómezőbe kerüljön a hosszú távú jövő és a végtelenül rossz beidegződések, a rettenetes tudati fékek ellenében is elkezdjen komolyan foglalkoztani minket a gondolat, hogy mit tehetünk érte. Persze nem olyan dolgokra gondolok, amilyeneket eddig tettünk, mert azok körülbelül semmit se érrek. Például lehet a megrögzöttségeink alá ásni, lehet észrevenni, hogy az életünk legnagyobb része nem is a mi életünk része, hanem egy program birka módú lekövetése, amelybe beleneveltek minket, leválni pedig nincs bátorságunk róla. És közben szülünk egy csomó gyereket lényegében úgy, hogy meg sem fordul a fejükben, hogy mit teszünk, kicsit szeretgetjük őket, mert az olyan jó, utána pedig majd lesz velük valami. Tessék kérem szépen idefigyelni, mert fontos dolgot fogok mondani. Azt a gyermeket nem felnevelni kell, meg elballagtatni 18-20-25 évesen, és aztán várni, hogy öreg napjainkban majd gondoskodjon rólunk. Nem. Azt a gyermeket, ha már egyszer megszületett, óriási figyelemmel kell kísérnünk egész életük során, és segíteni kell őt, hogy felnőjön, de ne úgy, ahogy a felnövekedést ez a barom globális társadalom képzeli, nem úgy, hogy beintegrálni egy teljesen távlattalan működésbe, egy összeomlásra ítélt gépezet alkatrészévé tenni őt, hanem úgy, hogy megértse, az életben maradás rövid távú követelményein túl a hosszabb távért is kell küzdenie, és hogy az sokkal inkább teszi őt szellemi lénnyé, mint hogy ebben a pillanatban milyen jó dolga van vagy nincs. És amikor a hosszabb távon való küzdelem odajut, hogy tüzes kemencéken kell keresztül mennie, akkor bizony oda el is kell kísérni őt. Akkor majd nem szomorkodnunk kell azon, hogy nem játssza velünk azt a színházat, amelyet mi egész életünkben játszottunk a valódi feladatainkkal való szembesülés helyett, akkor majd örülni kell, hogy bátrabb nálunk, és tanít minket arra, hogy mi is bátrabbak legyünk. Azzal, hogy Luca most megszületett, Ti, Drága Szülei, elvállaltátok a tüzes kemence bejárását is vele, ha az élete úgy hozza. Egyébként úgy fogja hozni - efelől legyetek egészen nyugodtak! Elvállaltátok azokat a szenvedéseket, amelyek őt fogják érni a Ti, a szüleitek, a nagy szüleitek, i tak dalse mulasztása miatt, hogy nem vettük észre, hogy az élet miről szól tulajdonképpen, és nagyrészt eltapsoltuk a drága időt, amelyet kaptunk. Nehéz sors vár Rátok, nehéz sors vár a gyermekeitekre, de legalább emberré fogtok válni tőle. Ahogy én is - éppen zajlik. Örülünk Neked, Luca, bár tudjuk hogy mi vár Rád, de tudjuk azt is, hogy abban, ami Rád vár, mi is helyt fogunk állni, sőt mi Nálad hamarabb, hogy Téged legalább a szenvedés egy részétől megkíméljünk. Tudjuk ezt tényleg? Mondjuk egyelőre nem látszik rajtunk, de bennünk belül talán már kezd kihajtani ez a tudás. És hajtson is, mert ha nem, társtettesek leszünk az emberiség minden eddiginél nagyobb népirtásában, amelyhez a leendő áldozatokat éppen most nemzük és szüljük e világra...
Kis Hercegnő! Isten hozott a Földön!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése