Idézet kezdete
Abban az őskori környezetben, amelyben az emberi evolúció végbement, az érzések és az intuíciók, az első természetünk adta a navigációs eszközt, amellyel elboldogulhattunk a mindennapi életben. Második természetünk volt felelős a szokásokért, technikákért és az olyan szociális gyakorlatokért, mint a szertartások, amelyek csoportról csoportra különböztek egymástól. A harmadik természetünk csak kivételes esetben lépett akcióba, olyankor, amikor új kihívásokkal kellett megbirkózni, és a jól bevált mechanizmusok csődöt mondtak. Amikor a racionális természetünk kínálta megoldások beváltak, és nem kerültek túlságosan szembe az első természetünkkel, szokásokká és konvenciókká fejlődhettek, vagyis idővel második természetünk részévé is válhattak. A kumulatív kulturális evolúció folyamatosan bővítette a cselekvési lehetőségek körét. Az őskor nagy részében ez a folyamat nyugodt tempóban zajlott, abban a környezetben, amelyet az ember őseitől örökölt, csak ritkán bukkantak fel igazán új kihívásik. A halocén kezdetén lezajlott végzetes viselkedésváltozással az ember új világba csöppent, amely merőben más volt, mint amelyre biológiai adaptációnál fogva termett. Állandó lakóhely, hatalmas népességnövekedés, technikai haladás - mindezzel nem tarthatott lépést első természetünk. A harmadik természet ragadta magához a kormányrudat, és figyelemre méltóan hatékonynak bizonyult. Ma jóformán nincs is olyan helyzet, amelyben nyugodt lelkiismerettel rábízhatnánk a döntést első természetünkre (igaz, annál inkább élvezzük, ha mégis). De mivel harmadik természetünk olyan sikeresen gondolkodott a túlélésünkről, a természetes szelekciónak később sem volt lehetősége fundamentális változásokkal kiküszöbölni a problémákat: a mismatch tartósan megmaradt. Minthogy első természetünk genetikusan rögzített, tizenkétezer év pedig nem elegendő, hogy megváltoztassa pszichológiai prefernciáit, máig hurcoljuk magunkkal ezeket a problémákat. Első természetünk érzések útján ad hírt a létezéséről, tiltakozik az új helyzetek ellen, folyton a terhünkre van, önismereti válságokba taszít minket. Fegyelemre van szükségünk, hogy kordában tartsuk, de ehhez nincs mindig erőnk. Az elmúlt évtizedekben kísérletekkel is alátámasztották, hogy az önfegyelmet nem lehet a végtelenségig feszíteni. Eljön a pillanat, amikor fáradtságból, kimerültségből lecsap az első természetünk. Olyankor Faust-tal együtt mi is felkiáltanánk: "Olyan szép vagy! Kérlek maradj!" Sajnos azonban, mint tudjuk, nem ritkán pocsék ébredés a vége az ilyen pillanatoknak. A klasszikus példa: egy férjes asszony szerelmes lesz, egy nős férfi beleszédül egy másik nőbe. Első természetünk felsóhajt: szerelem! A második óva int tőle: hűség! A harmadik pedig aggályoskodni kezd, ügyvédi költségek, hitelfelvétel, tartásdíj...
Idézet vége
A szöveg érdekes, de csúsztat. Mert azt sugallja, hogy a fejlődésünk során normális, hogy a döntéshozatal fokozatosan tevődik át a magasabb sorszámú természeteinkre, az alacsonyabb sorszámúak pedig megmaradnak hátráltató tényezőknek, miközben valójában pont fordítva kéne lennie, az első, a minket legmélyebben meghatározó természetünknek kéne maradnia dominánsnak mindvégig, a magasabb sorszámúaknak pedig arra kéne ráépülniük a sorszámuk szerinti rendben, mintegy piramist képezve. Vagyis a tipikus rossz válasszal találkozunk ismét. Hogy a világ összetett lett, mi pedig elszaporodtunk, bonyolódott minden, az első természet már nem elég, jöjjön a második, a harmadik, a negyedik, az ötödik, és az i tak dalse, mert ezek mind egyre hatékonyabbak, meg jöjjön hozzá az az ideológia, amely ezt az egész észveszejtő őrültséget szép színnel vonja be, hogy a vetítéstől, amely éri, mindenki hasra essen előtte. Miközben a világ nem változott semmit, csak nem győztük kivárni, hogy eljussunk az összkomfortos lakásig meg az utasszállító repülőig úgy, hogy közben ne boruljon semmi, vagyis az első természetünket megtartva legfontosabbnak, és arra építve a többit szép rendben. Úgy építettük a második természetünket az elsőre, hogy közben az elsővel megszakadt a kapcsolatunk, és utána az összes n-dikkel és így jártunk el az első n-1 kárára. Igen, itt elég komoly mismatch van, a fenti sorok írójának valószínűleg fogalma sincs arról, hogy mekkora. Mert ez a teljes indukciós szintlépés sor egyáltalán nem volt szükségszerű, csak így gyorsabban haladtunk, viszont közben feléltük a hosszútávú stabilitást, mely körülmény lényegében senkiben sem tudatosult, illetve akikben mégis, azokat leszavaztuk, mondván hogy kevesen vannak, tehát hülyék vagy ha kicsit többen voltak, akkor kiirtottuk őket, hogy ne legyenek útban, esetleg elhurcoltuk őket rabszolgának, ha az jobban megérte mint a szimpla likvidálás. És ezt az egész őrültséget egyik civilizáció se művelte nagyobb hatékonysággal, mint a nyugati, amelyik most felért a csúcsra, de közben elhasználta a hegyet. Kicsit ciki. Meg az is hogy ha valaki erről ír, akkor az összes többi rögtön idegbajt kap. Azt hiszem a normalis szó jelentése kicsit megérett az újragondolasra...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése