Levélrészlet

Az egy nagyon kényelmes álláspont, hogy én így gondolom, Te úgy, amihez jogod van, és maradjunk meg mind a ketten a magunk hitében, miközben egyikünk sem tesz vagy mond olyat, ami felkavaró gondolatokat ébresztene a másikban, mert az illetlenség lenne, illetve akkor egyikünk sem tudna nyugodtan nyaralni a maga kis karib tengeri szigetén. Én tehát belenyugszom abba, hogy Te hárítod, vagy fordítva, mert egy komolyabb felfordulást mindkettőnk életét megzavarná, és az egyikünknek sem hiányzik, mert az hogy nézne ki, sokkal fontosabb, hogy békében éljünk, most egyébként is nyár van, ami nem háborúzásra való, de az összes többi évszak se, mert mindegyiknek megvan a maga szépsége. Ezt hívják úgy, hogy a másik és a szabadsága tiszteletének látszata alatt elsunnyogjuk az összes konfliktust helyzetet, amelyet azért kaptunk, hogy szépen kibogozzuk vele magunkat, hogy a kibogozás által mindkettőnk víziója tisztább, kiegyensúlyozottabb, arányosabb legyen, hogy mindketten jobban megértsük azt, ami eddig történt velünk, mindketten fejlődjünk, többek legyünk egy nehéz, de őszinte, mélyre lemenő párbeszéd által. Na hát ez az, amitől úgy félünk, mint a tűztől, mélyre lemenő párbeszéd, hova gondol valaki, még csak az kéne! A kérdéseket nem szabad feltenni, és ha valaki véletlenül mégis elköveti ezt a hibát, akkor nagyon hamar rövidre kell zárni azokat, mielőtt még nagyobb vihart kavarnának. A felszínen, amilyen gyorsan csak lehet, mert menni kell partizni vagy a strandra vagy befizetni a gázszámlát vagy bevásárolni a hétvégére, van itt egy kis kapcsolódás az egyik evangéliumi példabeszéddel, valami menyegzőről van szó benne. Ezt hívják úgy, hogy nem végigjárjuk a kapcsolatainkat, csak kölcsönösen kivesszük belőle azt, ami a kényelmünk növelése érdekében kinyerhető belőle, a többit pedig veszni hagyjuk, kihajítjuk a szemétbe, ahogyan az alma csumájával és a spenót szárával is ezt tesszük. Ez az a végtelenül becstelen magatartás, amely minket, fogyasztói társadalomban élő embereket jellemez, és "természetesen" a kapcsolatainkat is ugyanúgy tekintjük, mint az összes többi erőforrásunkat, rövid távú haszon előállítására kell, másra nem, vagyis az a végtelenül becstelen magatartás, amelynek köszönhetően most még elvagyunk valahogy, de a gyermekeink, hát még az unokáink vállára elviselhetetlen terheket rakunk. Ez az a magatartás, amelyen, ha nem változtatunk, és nem fogtok változtatni Ti se, akkor a most megszülető csöppségek élete egy merő pokol lesz. A jövő nem a tudósok, meg a politikusok, meg a közgazdászok kezében van. A jövő azok kezében van, akik tisztán és őszintén élnek, vagyis elbuknak, de a bukásukat beismerik, az okait feltárják, a tanulságok mentén pedig új életet kezdenek. Nekem se volt babazsúr végigmenni sok olyan szálon, amelyek rég letapadt, rég beszáradt fájdalmas mély sebekhez vezettek vissza, és nekem se babazsúr nem segítségül hívni minden nap minden percében olyan illúziókat, amelyeket magamnak kivetítve a délibáb idejére remekül ellennék. Nem babazsúr az, hogy ebbe az össznépi moziba nem ülök be, és nem majszolom közben a pattogatott kukoricát, mint a ketrecben a majmok. Ezekről a vetítésekről leválni, az életünket nem belőlük eredeztetni, függetleníteni magunkat tőlük, kifejleszteni egy belső tudatosságot, nagyon komoly szellemi munka. És nagyon keserű érzés visszagondolni arra, hogy ezt én milyen későn kezdtem, és mennyivel hamarabb is megtehettem volna tulajdonképpen...