Valahol végtelenül szomorú...

Valahol végtelenül szomorú, hogy mi férfiak - akiknek jellemükkel pont a nagyobb távlatokra szóló elhivatottságukat kéne kifejezniük - az igazi sorskérdésekkel való szembenézés elől gyűszűnyi területekre vonulunk vissza, ahol mindenféle mütyürök fényesítésével töltjük el az életünket. Én is nyakig benne vagyok ebben, de látom, hogy milyen szörnyű következmények fakadnak belőle, és nem akarom már. Még nem tudom egész pontosan, hogy hogyan fogok kitörni belőle, én is nagyon hosszú időn át kötődtem ehhez a játék világhoz, és az a nagyon sok idő engem is rendesen behálózott, de remélem, hogy valahogyan azért sikerülni fog. Szeretnék üzenni arról, ami most mindnyájunk életéből nagyon hiányzik, elkényelmesedett, elpuhult, elalélt, rendszer konform, a rendszerbe belemerevedett énemet szeretném meghaladni, levedleni. Érzem, hogy az életemnek semmilyen elv sem lehet az alapja, érzem, hogy egyedül az önmagam belső lényével való személyes kapcsolat szellemi terében fejlődhetek, ha engedelmesen fogadok el minden fordulót, amelyet az ott szerpentinelő, hegyre vezető út leír. A szüleim (mondjuk édesapám nem csak), a tanítóim, a papok körülöttem, az egész közeg, amelyben felnőttem, egy olyan létmódra tanított meg, amelyről most megdöbbenve látom hogy nem válhatok benne azzá, aki valójában, emberi természetem szerint vagyok. 45-50-55 évesen kellett szembesülnöm azzal, ami persze már korábban is derengett, hogy ez a civilizáció engem nem kibontakoztat, hanem elnyom, formába önt, visszavág, megöl. És most itt állok meglőve, mert igyekszem megmagyarázni a gyermekeimnek, hogy ne azt csinálják utánam, amit eddig láttak rajtam, hanem azt, ahová magam is tartok, de alig jut el valami ebből hozzájuk. Vágynak a burokba vissza, mert nem vált evidenciává számukra az, ami az egész természetet áthatja, hogy a virág nyílásához, a madár fészekből való kirepüléséhez hasonlóan egy idő után az embernek is el kell hagynia korábbi zárt tereit. Mert ezt eddig nem látták rajtam, most meg már nem értik, hogy mit akarok, vagy csak nagyon keveset értenek meg belőle. Vágynak a civilizációjuk nem létező, de mégis annak látszó kényelem és biztonság kínálatára, próbálják inkább fenntartani az illúzióikat, az illúziók vélt védettségébe visszahúzódni, mert az könnyebb, mint szembenézni a mindenséggel, meg a saját életük sokkal tágasabb távlataival, amelyek felé fejlődniük kéne. Nem tudom mit fognak ebből az ellentmondásból megérteni addig, ameddig élek, azt meg pláne nem, hogy utána mit. Remélem hogy valamit azért igen, és akkor nem volt kidobott erőfeszítés az, amit magamat leszámítva talán leginkább értük tettem. Illetve, hogy magamért tettem, az is értük volt, mert magamért is azért tettem hogy utána értük is tudjam tenni. Lenézett, lesajnált édesapjuk vagyok momentán - így "bosszulják meg", hogy nem játszom el azt a teddy bear apuka szerepet, amelyben ma a fiatalok az apjukat akarják látni, hogy ne kelljen komolyan venniük őt, mert az kihívást jelentet számukra, és amelybe sajnos általában maga az illető szülő is vidáman belesétál, hisz neki is sokkal könnyebb felületes kapcsolatban lenni valakivel, mint elvállalni érte, a fejlődéséért a pillanatnyi nem megértettséget, a pillanatnyi fájdalmat is. Ne csináljatok bohócot magatokból, és másnak se engedjétek meg, hogy bohócot csináljon Belőletek! Én is csak ezt akarom elkerülni. Soha ne csináljatok semmi olyat, amiről nem vagytok biztosak, hogy Belőletek fakad, és nem valaki más manipulációja Rajtatok. Vagy legalább igyekezzetek ezt szem előtt tartani, és akkor párszor talán sikerülni fog a korrupt, patkány viselkedés elkerülése. Amelybe egyébként, vagyis a tudatos figyelem gyakorlása nélkül játszi könnyedséggel csúszik bele mindenki...