Csendjáték

Kilenc nap csendjáték következik, amely időtartamra az írástól is eltiltom magam, ugyanis, ha én elkezdek írni, akkor a csendnek, legalábbis a belső csendnek lőttek. Egyetlen engedmény teszek, hogy naponta írhatok ide maximum öt sort. Leírhatom a legfontosabb gondolatot, amely aznap jött néhány mondatban. Meglátjuk mi sül ki ebből, magam is érdeklődéssel várom...

1. nap

Elég szörnyű a torz közvélemény, amely például a hosszú távú jövőre vonatkozó kérdéseket nem csak gondosan kerüli, de azokat, akik mégis feltennék, megbélyegzi, elmebetegnek nyilvánítja, s mellé mi, akik ebbe belenyugszunk, biorobot üzemmódban működünk, mert a látottat újra játsszuk, de a sajátunkból, a személyesből semmit se vállalunk el, sőt nem is értjük, hogy van olyan, belesimulunk egyik vagy másik közbénázásba, eszünk ágában sincs szembemenni velük, változtatni rajtuk.

2. nap

Nem vagyok kompatibilis ezzel a nyugati világgal, ez most már egész biztos, sőt azt gondolom, hogy senki se az, csak ezt sokan nem merik kimondani, s ezért egy teljesen skizofrén állapotban telik el az életük. Mindenkit meg kell hallgatni, mindent meg kell figyelni, mindent végig kell gondolni, de közben folyamatosan ott kell lenni, bent, mert ami ott hangzik el, az a döntések alapja. Semmi mást nem lehet annak tekinteni, az ember teljesen szétesik, ha nem önmagában bízik leginkább.

3. nap

Ha jelen vagyok saját magam számára, kész azt tenni, ami belőlem, szívem legmélyebb, legvalódibb vágyából fakad, akkor nem történhet velem komoly baj, mert a kibontakozásom, a megvalósulásom felé vezető folyamat le fog játszódni az életemben, vinni fog a célja felé. Megijedek sokszor attól, hogy milyen nehéz küldetésem van, hisz annyi mindentől meg kell válnom, de mégis egyszerű ez, semmilyen különleges követelménye sincs, csak az önazonosság, a belső lényemmel való szép, elfogadó kapcsolat.

4. nap

Ez a nap elúszott, egyfolytában hánytam. Az egész nyugati civilizáció egy gigantikus méretű deviancia a létezése első pillanatától kezdve. Jó kérdés, hogy ezzel a felismeréssel mit tud kezdeni az, aki itt nőtt fel, és az élete abban gyökerezik. Igyekezhet leválni róla, függetlenné válni a szemléleteitől, többé nem építeni rá, élete fókuszát átvinni az egyetemesre, belső önmagára, a benne lakó isteni lényre, csak neki engedelmeskedni, egyetlen dolgot akarni: eggyé válni vele. De az nagyon nehéz! Nekem legalábbis...

5. nap

Tényleg azt érzem, hogy az egész eddigi életem vakvágányon futott. Nyaralgattam, pihengettem, meg mindenféle kis szar hülyeséggel foglalkoztam, amikor azt kellett volna kitalálni, hogy 8-10 milliárd ember életesélyeinek megtartásához milyen tudati változásokra van szükség ebben a globális társadalomban, és azokért a tudati változásokért minden tőlem telhetőt megtenni. Például kíméletlenül szóba hozni a nehéz kérdéseket az összes terelés, hárítás, félresúlyozás ellenében, meg a gyermekeinket is megtanítani arra, hogy ennél nincs fontosabb. 58,5 éves vagyok és látom napnál világosabban hogy nem azt csináltam amit kellett volna - tulajdonképpen köze se volt hozzá. Elég gáz ez, sőt durva nagy gáz! Most egy kicsit bele is szédültem, hogy ezt ilyen szép világosan leírtam... B@ssza meg! (Ez több, mint öt sor, de lesz@rom.)

6. nap

Nem is lenne semmi baj, ha beállnék a társadalom valamelyik hazugság rendszerébe, lenne rögtön egy kis nyáj, amelyik díjazna - rögtön nem csak büntetne mindenki. Hurrá - nem fogok! (Ma nem használom ki az öt sort, ezzel kicsit kompenzálom a tegnapi túlszaladást.)

7. nap

Mérges vagyok a nyugati civilizációra, mert átvert engem is, mert az elején még én is bíztam benne, hitegettem magam, hogy csak velem van a baj, de nem. Szétpukkadt körülöttem a buborék, s most nagyon hiányzik a védelme, egy illúzió volt, amely eddig elszigetelt a sötét, hideg éjszakától de mostantól ezt soha sem fogja megtenni velem. Max annyi történhet, hogy pár nap múlva, amikor majd túl leszel ezen a sokkon, szépen elkezdesz ragyogni ebben a nagy sötétségben, Drága Gyuri Csillag!

8. nap

El kell dobni az illúziót, hogy mi itt Európában egy elég biztonságos helyen élünk. Ez ad nekünk némi jó érzést, de közben meg is akaszt minket abban hogy a valódi helyzetre s annak minden nagyon is valóságos borzalmára ráébredjünk, s abból egy egészen új tudatosság alakuljon ki bennünk. Mostani jó érzésünk levét a gyermekeink fogják meginni, ha tovább alszunk kellemesen, és amiatt elmulasztjuk azoknak a feladatoknak az elvégzését, amely az ő normális életkörülményeik megteremtését célozná.

9. nap

Nem lett igazi csendjáték ez sem, mert - főleg egy magánéleti körülmény miatt - sokat cseteltem egy barátommal közben, de attól még hasznosult. Pár démonnal megküzdöttem közben, de hát a démonok azért vannak, hogy az ember küzdjön velük. Biztosabb vagyok magamban, készebb a belső hang követésére, kicsit megerősödtem a kilenc nap alatt. Az ember igyekezzen a saját életét élni még akkor is, ha az borzasztó nehéz, még akkor is, ha máglyára küldik érte. Még akkor is, ha pont azok küldik máglyára, akiket a legjobban szeret.

Még egy üzenetet írtam, a 6-dik napon, az 5-dik napi sorokra célozva

Az alábbi üzenet az első sokk volt tegnap este, bár nem kellett volna nagyot ütnie, hiszen annyira nem ért váratlanul, hiszen ezt a forró kását kerülgetem sok éve, csak eddig ilyen tisztán, ilyen egyértelműen még nekem se volt bátorságom kimondani. Elég egyértelmű az, amit mégse merünk világossá tenni sem magunk, sem mások számára, hogy a Föld erőforrásai ugyanúgy végesek, ahogy a technikánk meg a gazdaságunk is csak véges számú problémát tud megoldani, és ezeket a határokat - ráadásul - egyre jobban közelítjük is. Ha így folytatjuk, nem a ködös jövőben fogjuk elérni azokat, hanem belátható időn belül, akár még a mi életünk során, de a gyermekeink, az unokáink élete során egész biztosan szörnyű katasztrófák fognak következni halmozódó megoldatlanságainkból. Vagyis az, ahogy most élünk, az egész létmódunk nem egy jövő kompatibilis létmód, a tudatosságunk mai szintje ahhoz kevés, hogy 8-10-12 milliárd ember túl tudja élni vele a xxi-dik századot. És ha ez a felismerés napnál világosabban felragyog bennünk, akkor egyetlen dolog válik mindennél fontosabbá, az, hogy lehetőleg még a dominók végső borulása című láncreakció kezdete előtt a tudatosságunk egy minőségileg magasabb fokára jussunk. Nem néhány ember, mert azzal nem érünk semmit, hanem legalább a kritikus tömeg, egy olyan meghatározó szelete a társadalomnak, hogy róluk ez a folyamat már önmagát erősítve folytatódjék. És ezt a folyamatot vagy mi fogjuk animálni, kikristályosítani, akik egy kicsit már látjuk, hogy mi zajlik körülöttünk, vagy senki - ez a szomorú igazság! Ne várjunk az angyalok érkezésére! Rossz hírem van ugyanis: mi vagyunk az angyalok! Vagyis az életünk központi törekvése most a xxi-dik század elején, ha embernek akarjuk tartani magunkat, nem lehet más, mint arra a minőségileg magasabb fokú tudatosságra jutás, amely nyilván nagyon komoly ellenállásokba fog ütközni, mert az egész rendszer, amely körülöttünk van a hárítások, a terelések, a félre súlyozások végtelenül szövevényes rendszerén keresztül foggal-körömmel védi magát, de ezt a szellemi harcot mégis csak fel kell vállalni az utánunk jövőkért, akiket már így is rettenetesen megterheltünk, hiszen egy szinte élhetetlen bolygót hagyunk rájuk, egy olyat, amelyik most sokkal rosszabb állapotban van, mint egy generációval korábban volt, és egy olyan társadalmat, amely semmivel sem lett jobb, mint például a második világháború legsötétebb éveiben volt, mert ugyanolyan körülmények között, mint amilyenek akkor voltak, most is pont ugyanúgy viselkedne. Mi vagyunk a nemzedékek sorában az első, akiknek a két világégés utáni konjunktúrában adottak voltak a feltételek, hogy a jövőt kitalálják, de nem éltük velük. Inkább éltünk az ölünkbe hulló ideig-óráig tartó kényelemmel és a látszat biztonságokkal, és ráadásul még a gyermekeinket is beleneveltük ebbe a punnyadásba, nekik se mondtuk el, hogy annyi szellemi erőfeszítés, amennyit mi tettünk, kevés lesz a túléléshez, de még ahhoz is, hogy emberként haljanak majd meg. Ennek kell most nagyon gyorsan véget vetni, abba kell hagyni az életünk mütyürjeinek a fényesítését, szépen rá kell döbbenni a felelősségünkre, amely nem csak ultra rövid távon, meg nem csak a környezetünk tetszőlegesen kis epszilon sugarú környezetében mutatkozik meg. A demagóg, hülye álvallások, a szenteskedő szép szövegek meg az ideológiák szajkózása, de legjobb esetben is csak a felszín karcolászása helyett fel kell vetni az lényegi kérdéseket, venni kell a bátorságot a mélyre menésre, nagyon szépen fel kell vállalni egy csomó konfliktust is, el kell kezdeni az érdemi, a becsületes, az emberhez méltó , tartalommal is bíró párbeszédek lefolytatását. Vagy ezt csináljuk nagyon elkötelezetten, nagyon beleállva, nagyon határozottan, és akkor nem éltünk hiába, vagy készíttessünk magunknak dísz sírhelyet és írjuk ki rá, hogy itt nyugszik egy kupac szar, illetve a földi maradványai.