Simán ellógtuk

Nehéz idők jönnek. Azt a kötődésünket, amellyel szépen bevackoltuk magunkat a körülöttünk lévő szabadnak mondott világ valójában elég szűk szellemi terébe, lassan el kell engednünk. Elhiszem, hogy jól éreztük magunkat benne, de lejárt a türelmi idő. A világ változik annak a szabadságnak ára volt, a számlát pedig lassan ki kell fizetni. Lehet, hogy nem tetszik nekünk, de az, ami eddig volt, akkor sem fog folytatódni, ha megfeszülünk és sírógörcsöt kapva átkozódunk a változás miatt. Ebben a helyzetben nem az a dolgunk, hogy mártírt játszva a vonat elé feküdjünk, sőt másokat is erre buzdítsunk, és feláldozzuk magunkat a múltért, hanem az, hogy egy olyan új viszonyba kerüljünk a körülöttünk lévő valósággal, amelyben a megváltozott körülmények közt is benne van a növekedésünk esélye. Nagyon nagy baj, hogy ezt az értelmiségi elit nem látja, nem érti, görcsösen kapaszkodik a nyunyókájába, és kígyót-békát üvöltve kezd el hisztizni, amikor X vagy Y figyelmezteti őket az eljárásuk végtelenül káros voltára. A világ változik, én is sokáig ágáltam ez ellen, de most már tudom, hogy menni kell vele. Mert nem kiszúrni akar velünk, hanem megtanítani nekünk olyan dolgokat, amelyeket még nem tudunk, pedig nagyon hiányoznak. Feltárni bennünk egészen más típusú energia mezőket, bejáratni velünk azokat a fehér foltjainkat, amelyekről eddig tudomást se vettünk. Az egy nagyon leegyszerűsített és végtelenül gyerekes vélemény, hogy Orbán, Putyin, Trump hatalomvággyal túlfűtött diktátorok, akiket minden áron el kell zavarni, és akkor minden jó lesz megint. Nem, messze nem erről van szó csak, ez az egész helyzet messze nem csak az ő személyükről szól, és egy sokkal-sokkal összetett, árnyaltabb értékelés, szembesülés, ébredés szükségszerűségére figyelmeztet minket. Amelyben például benne van a mi saját félremenésünknek, korrumpálódásunknak, ingyen élésünknek a beismerése is, sőt azzal kezdődik. Mert amíg ezt az értelmiségi elit nem látja, addig minden ténykedése személyes sértettsége gyógyítására szolgáló magánakció lesz, mely olyan halott és terméketlen a rendkívül tetszetős külcsíny ellenére is, mint egy felszántott és sóval vastagon beszórt temető éjfélkor, új hold idején. Ez egy nehéz pillanat az életünkben, nagyon nehéz, de fel kell lépni a következő lépcsőre mégis, mert ahol most állunk, ott nem fog történni velünk semmi. És ha nem történik velünk semmi, akkor a világgal se fog történni semmi nekünk köszönhető. Zajlik egy feltartóztathatatlan változás, amelyben egy csomó minden nagyon nehéz lesz, azért mert eddig egy csomó minden nagyon könnyű volt, illetve egy csomó mindent simán ellógtunk. E folyamatnak mereven ellenállni teljesen reménytelen - abból nem jön ki semmi. Tudomásul kell venni hogy jó volt szép volt, meg mi is jók és szépek voltunk, de eljárt felettünk az idő és mostantól máshogy kell jónak szépnek lenni. És mindenkinek a személyes életében is egy óriási kérdőjel az, hogy hogyan...

A fájdalom hálójában

Belefeküdni a fájdalom hálójába vagy inkább abba a sűrű létszövetbe amelyről nem tudjuk hogy fájni fog-e egyáltalán és ha igen mennyire - mert nem biztos hogy az embert mindig kínozni akarja - csak azt tudjuk róla hogy kiszámíthatatlan és ezért félelmetes annak

Aki fogalmazást írni nem szeret s elhiszi hogy elég az előre gyártott válaszokból bekarikázni egyet mondván hogy manapság már úgy is csak feleletválasztós tesztek vannak

Ellenálltam én is sokszor ennek a hol fájdalommal hol a fájdalom hiányával gyógyító ringató mély erőnek de azért próbáltam írni közben menteni azt ami még menthető legalább egy részét az egésznek

Legalább azt a kis részt amely belőle én vagyok igyekeztem figyelni rá megszeretni nézni hogy nő hogy gyarapszik hogy lesz egyre több - az angyalok a végén hátha elnevezik majd egésznek...

Index volt, nincs! Szörnyű...

Volt egy kis szócsata az Index bedarálása kapcsán az arckönyvben, aki akarja végignézheti az egészet Pétery Dóra idővonalán a tegnapi posztja alatt (07.25 - Journalists resign at Hungary's top news site, illetve nem, mert Dóra időközben levette mondván, hogy széttrolkodtam a bejegyzését), én most csak a végét másolom ide. Ha ez nevezhető a végének... Figyelem! Egyes biztosítékokon olvasás közben túláram keletkezhet - a gyengébb idegzetűek előtte vegyenek be nyugtatót!

Én Pétery Dóra (vagy Matavovszky György - mindegy) haszonélvezője vagy még inkább ingyenélője voltam egy olyan rendszernek, amelynek az ellentmondásaival és az ellentmondásaiból fakadó fenntarthatatlanságával mindvégig tisztában voltam, vagy lehettem volna, ha egy ici-picit gondolkodtam volna is, és nem vettem volna mindent készpénznek abból, amivel mások megetettek. Tisztába voltam, de nem tettem semmit azért, hogy kinőjek belőle, hogy ne az általa feltalált és a nagy rövid távú haszon megszerzése érdekében alkalmazott narratívákat büfögjem vissza egész életem során, illetve ne a büfögéssel próbáljam eltakarni azt a tényt, hogy saját személyes fejlődésemben tökéletesen megbuktam, mert nem vettem a bátorságot ahhoz, hogy leváljak e körülöttem lévő (virtuális) közeg hosszabb távon teljesen használhatatlan alapvetéseiről. Megbuktam én és másokat is vezettem bele ebbe a feneketlen gödörbe. Az én viselkedésemnek ugyanúgy következménye az összes válság jelenség, mint amennyire bárki más is tehet róla, ideértve a globális felmelegedést, a covid járványt, meg az összes majd ezután támadó vírusokat, az általános tudati leépülést, és természetesen a társadalmi kapcsolatokban, így a közéletben megfigyelhető zavarokat is. Mea culpa, mea culpa, mea maxima culpa. Na, ha ezt így szépen őszintén ki tudod mondani, akkor érteni fogod, hogy mi a bajom ezzel az egész indexen, illetve az index kinyírásán való rugózással. Meg mindennel, ami pont ugyanígy zajlik. Hogy a legalapvetőbb problémát teljesen kitakarja, illetve másra keni, úgy tesz mintha mi ártatlan báránykák lennénk, miközben a gyalázatos hatalom képviseli a farkashadat. Igen van olyan hermetikusan elszigetelt műbölcsesség, amelynek a terében ez így látszik. Van de semmit nem ér. Mert amíg nem állunk bele a saját szarunkba is, amíg ebből az egészből mi magunk szépen ki akarjuk vonni magunkat pár tüntetés megrendezésével meg pár olcsó jelszó elszavalásával, addig ebben az országban marad a csipkerózsika álom, és nő be minket a dudva, mert még a rózsát se érdemeljük meg. Egyszerűen nincs más módja. Ezt a szembesülést muszáj megcsinálni és utána mindent, ami abból következik. Pétery-nek, Balinak, Bujdosónak, Matavovszkynak, és az összes többi fejlődésében megrekedt béna majomnak.

-----

Egyenes derékkal jöttem,
Onnan, hol nőnek a pálmák.
Egyenes derékkal jöttem,
Onnan, hol nőnek a pálmák.
Mielőtt meghalok, lelkem
Versekben osztja el álmát.

Guantanamera, guajira guantanamera
Guantanamera, guajira guantanamera

Versemben lángragyúlt kármin
Váltja a nyugalom zöldjét.
Versem mint sebesült szarvas,
Hegyekre cseréli völgyét.

Guantanamera, guajira guantanamera

Szétosztom sorsom a földnek,
Mindegyik szegénye kapja.
Szívemnek nem kell a tenger,
Füröszti hegyek patakja.

Nincs másik Vicus

Ne takard el az arcodat mert az többet ér mint az index! És nem csak a fényképre gondolok... Nincs másik! Nincs másik Vicus!

Önmagunk szeretete

Aki nincs rendben magával nem szereti magát nem lesz rendbe senkivel és a "jótetteknek" amelyekkel megpróbálja leplezni zavarát nem lesz közük a szeretethez sőt annak megcsúfolását fogják jelenteni. Önmagunk elfogadása valóban nagyon nehéz de ha nem tesszük meg színjáték lesz az egész életünk látszat kapcsolatokkal és műérzések állandó hajkurászásával. Az ilyen ember akármennyi úgynevezett jót tesz nem lesz boldog és neki magának fog a legjobban hiányozni hogy nem valósult meg az élete a végén...

Alex Honnold

Nem vagyok olyan ember, aki a lelki békéjét keresi folyton, és aztán, amikor megtalálta, próbálja megőrizni minden áron. Van bennem vágy a nyugalomra, de ugyanannyi vágy van bennem a vihar átélésére is. Azt hiszem, az ember nem ismerheti meg magát, ha folyton fél, nehogy képességei határának veszélyes közelségébe jusson. Úgy is lehet élni, hogy az ember igyekszik teljes biztonságban maradni, nem vállalni semmi kockázatot, de azt hiszem, egy ilyen élet nem valódi, azt hiszem, a valódi életnek nem sok köze van a biztonsághoz.  Persze, a szakadékba való lezuhanás sem végcél, de a szakadék szélére való eljutást nem hiszem, hogy ki lehet hagyni. Tovább nem lehet menni, de addig muszáj. Azt hiszem, csak a nagyon kiélezett helyzetek tudják kirobbantani belőlünk azokat a fontos dolgokat, amelyekre égető szüksége van a világnak tőlünk. Annex Honnold-ot hozzám hasonló, velem rokon léleknek tartom. Következzék egy interjú vele, illetve az interjú egy részlete:

In Free Solo, you describe how a body falling from El Capitan would “explode on impact.” You’ve really thought a lot about that?

Of course. It’s terrible but that’s reality. And the way I see it, if that scenario of falling to my death is totally overwhelming, then I shouldn’t be up there in the first place. It’s funny because I’ve done a lot of interviews where people have asked me if I’ve considered that fact that I could die. And sometimes I’ll say, “Well, have you?” I can kind of tell from their face that they haven’t. We’re all gonna go at some point.

Did you set any boundaries for the filmmakers about what they could show?

No way, I never even thought about it. That’s like the same thing as climbing. If you’re going to do it, do it right and just go all in.

There is a moment when you fill out a medical questionnaire and come to a question about depression, but the camera cuts before you answer.

It’s funny you mention that, because even when I see that in the film it gives me pause. Depression is tough to define. If a person’s emotional spectrum is between one and 10, my whole life falls somewhere between four and six. I’m about a 5.3, I’d say. Everything is pretty mellow for me. That could mean I’m always depressed or I’m never depressed. My girlfriend definitely fluctuates more from two to nine. She has a much wider range.

Your relationship with her drives the story forward just as much as your climb. But you admit in the movie that you can be a bit callous as a boyfriend. Several times you seem to blame her for setbacks in your climbing career, including when you injure your ankle while climbing together.

Well, I’ve been pleasantly surprised by the positive feedback from audience members so far, who have said that we have a beautiful relationship and it’s presented so honestly. Because when I watch it, I definitely see the unkind things I say.

What has been her reaction to watching those moments in the film?

She’s a very strong, proud person. And since the film’s been finished she’s pushed back at me. She’s said, “You should stand up for this relationship more and be more assertive about what you get out of it.” I can be pretty bad sometimes about communicating nice things and she’s there to remind me of that.

What’s it like seeing yourself onscreen?

Sometimes I cringe. There’s a section in the movie where I’m climbing in Morocco. You can hear me talking onscreen about being a warrior and being a gladiator — but that’s just because I was binge-watching all four seasons of the TV show Spartacus. When I hear myself in the film now, I’m completely embarrassed, but at the time I was like, “Dude, Spartacus is awesome!”

How conscious were you of the camera’s presence?

For free-soloing, it’s pretty easy to ignore distractions. On El Cap, I think there were seven or eight cameras but spread out over 3,000 feet, so I still felt very much alone up there. But the real challenge for me was filming all the social interactions and normal life with my girlfriend. Eventually I got used to it. By the end, my girlfriend and I were able to have hard conversations in my van and kinda ignore the fact that there’s this other guy with a camera hanging out a few feet away from us.

The film shows you memorizing all your climbing moves, repeating each tiny detail out of a notebook. Can you explain that process?

It’s about imagining it and thinking it through and feeling my body float through the moves. Climbing moves are all about feeling it, and that is something I’ve spent my whole life doing.

The notion of God is absent from Free Solo. With a movie like this, the audience might expect a scene where everyone is praying for your safety. But you’re not into that?

No, I’m very anti-religion. I think it’s all just medieval superstition. Religion relies on some desire for a spiritual connection and I do get that from just being out in Yosemite. I get that feeling of grandeur and awe in the world sitting on a cliff at sunset, watching the mountains glow pink, that a lot of people get through religious faith.

Do you think that your being an atheist is linked to your attitude about death?

I’ve certainly thought about my mortality more than most. I think some people turn to faith as a crutch, to avoid thinking about mortality — you know, “Well, I’ll carry on forever in some eternal kingdom.” But the harder thing is to stare into the abyss and understand that when it’s over, it’s over.

What does it feels like to stare into that abyss?

Being on big granite walls is a constant reminder that nature just does not care. You’re just another animal that slipped off something. I’ve seen animals fall off cliffs. I saw a mountain goat bite it in Mexico, which was crazy because you think of them as being so majestic and sure-footed. He survived, actually, and just got back up. I saw a squirrel fall off a cliff once. I was like, “Holy shit, even squirrels!” That’s nature, you know.

A tudomány és az ember...

A tudomány egy eszköz és az emberen múlik, hogy mire használja. És nem is egy nagy erejű eszköz, legalábbis úgy nem az, ahogy a tudomány szót általában érteni szoktuk. Csak ez nagyon nincs benne a köztudatban. A COVID-ra is az a piacvezető stratégia, hogy lesz oltás és majd beoltunk mindenkit, és akkor majd megoldódik ez a járvány téma. Pedig attól egyáltalán nem fog, mert ennek a problémának sokkal mélyebben vannak a gyökerei, mint ahogy általában az összes többi hasonló problémánknak is, és a tudomány talán tud valami gyorssegélyt szállítani, amely x évvel kitolja az összeomlásunk idejét, de ahhoz, hogy hosszabb távon is legyen esély a Földön az emberi életre, a szigorú értelemben vett tudományos eredményeknél sokkal többre is szükség van. Alapvetően újra kell gondolnunk a világ egészéhez való viszonyunkat, hogy az egy uraló vagy egy szolgáló pozíció-e például, hogy milyen kapcsolatban vagyunk magunkkal, milyenben nem vagyunk, milyen viszonyban vagyunk egymással, miben hiszünk, mit és kinek akarunk üzenni az életünkkel, hol tartunk egy szélesebb spektrumú szellemi megvalósulás folyamatában, mért nem tartunk előrébb, mi fékez minket, stb, stb, stb. Egy csomó olyan kérdést, amelyek marhára nem népszerűek, mindnyájan ezerrel hárítjuk őket, pedig nem lesz velünk semmi, amíg bele nem ássuk magunkat ezekbe, illetve keresztül nem vergődünk rajtuk.

A nap mondása - 2020. július 24.

Nincs veszteni valóm - nyerni viszont szeretnék...

Az ENSZ főtitkár tegnapi beszéde után

Igen mindenkinek azért kell dolgoznia hogy az amit eddig csináltunk ne folytatódjék tovább. Mindenkinek szépen be kell látnia hogy az a liberális elvű létszemlélet amelyből kinőtt a kapitalizmus nem fogja megoldani a bolygónk baját sőt egyéneket sem fog boldoggá tenni. Hogy mitől lesz a másik út működőképes amikor a szocializmusban nem volt az? Úgy hogy nem azt akarjuk ami akkor volt hanem annak egy következő lépcsőjét. És úgy leginkább hogy nem az az ember akarja aki a szocializmust akarta hanem annak egy következő lépcsője. Aki tudatosságban elszántságban felelősségvállalásban egy jó nagy szinttel előrébb van mint az a régi ember volt mert megértette hogy senki sem lehet boldog amíg mindenki nem az és dolgozik azért a közös boldogságért minden számára elérhető és megnyíló területen. Biztonságérzet igényét elengedi a szemléleteit tágítja válik azzá a határtalan személyes létezővé akinek a felnövekedéséért született de akitől eddig életmódokba vallásokba tudományokba ideológiákba végtelenül szűk fixa idea rendszerekbe menekült mert rettenetesen megijedt azoktól a széles távlatoktól amelyek bejárására meghívást kapott - vagyis válik a jövő hírnökévé. Mit ér ha valaki egy dologhoz ért egyben elmerül de a többihez hozzá se szagol? Mit ér egy olyan civilizáció amely egy fajta gondolkodást enged de az összes többire rácsapja az ajtót? Mit ér egy monokultúrális gazdaság mit ér egy végtelenül leszűkített értelmű politizálás mit ér egy agyonformalizált vallás? Tessék felfogni hogy milyen falak közé szorítjuk be magunkat és tessék dolgozni e falak lebontásáért! Nem lehet máshogyan esélyt adni ennek a Földnek ennek a világnak! Pedig esélyt kell szerezni neki mert az ember nem azért ember hogy ölbe tett kézzel nézze a háza leégését. Az ember azért ember hogy felismerje pillanatnyi félelmetes mértékű megvalósulatlanságát felismerje hogy mi mindenre képes még ha nem hozott anyagból mer építkezni cssupán felismeri hogy milyen különleges sőt fantasztikus megmozgatható erőforrásokat hordoz még és nekiáll a félelem rétegei alól azokat a energiákat kibontani. Igen úgy lehet máshogy nem. A túlélésünk kulcsa nem a tudományokban nem a vallásokban nem a módszerekben van hanem bennünk és abban hogy ezt elhisszük és ezzel a tudattal élünk. Ezzel a tudattal ezzel a figyelemmel ezzel a készséggel. Úgy hogy ez a legfontosabb és minden más csak eszköz hozzá! Ezt most már tessék végre megérteni!

Törésponthoz érkezett a világ az emberek közötti egyenlőtlenségek miatt, ezek és a koronavírus-járvány együtt váltotta ki az Egyesült Államokból kiinduló, rasszizmusellenes tömegtüntetéseket - jelentette ki António Guterres ENSZ-főtitkár abban a szombati előadásában, amelyet a Nelson Mandela Alapítvány felkérésére tartott. "A Covid-19-et egy röntgenfelvételhez hasonlítják, amely kimutatja a töréseket a társadalom törékeny vázában. Kimutat minden félrevezetést és hamisságot. Azt a hazugságot, hogy a szabadpiac mindenkinek képes biztosítani az egészségügyi ellátást, hogy a másik ember javadalmazás nélküli gondozása nem munka. Rávilágít arra az illúzióra, hogy a rasszizmus a múlté, arra a mítoszra, hogy mindannyian egy csónakban evezünk" - mondta.

A FEJLETT ORSZÁGOK SOK PÉNZT ÁLDOZTAK TÚLÉLÉSÜKRE, DE NEM ADJÁK MEG A KELLŐ TÁMOGATÁST A FEJLŐDŐKNEK AHHOZ, HOGY ŐK IS ÁTVÉSZELHESSÉK EZT A VESZÉLYES IDŐSZAKOT.

A főtitkár előadásának középpontjában az emberek közötti egyenlőtlenségek voltak vagyon, bőrszín, nem, társadalmi osztály és születési hely szempontjából. "A világ 26 leggazdagabb emberének az összvagyona ugyanannyi, mint a világnépesség feléé" - jegyezte meg.

Ezek az egyenlőtlenségek látszanak meg azon is, hogy a világ nagyon összehangolatlanul reagált a világjárványra, miközben kormányok, vállalatok és magánszemélyek gyaníthatóan felhalmoztak a vírustesztkészletekből és azokból az egészségügyi eszközökből, amelyekre óriási szükség volt és van a járvány elleni küzdelemhez.

A GYARMATOSÍTÁS ÖRÖKSÉGE MÉG MINDIG VELÜNK VAN, EZ LÁTSZIK A GLOBÁLIS HATALMI VISZONYOKON IS.

A fejlődő országok nincsenek kellően képviselve sem a globális pénzintézetekben, sem az olyan politikai testületekben, mint az ENSZ Biztonsági Tanácsa. Az egyenlőtlenség a csúcsról, a globális intézményekből indul ki, ezért annak felszámolását ezen intézmények reformjával kell kezdeni - szögezte le.

Erre a reformra tett néhány javaslatot. Szerinte új globális társadalmi szerződésre van szükség, globális társadalombiztosításra, globális egészségügyi ellátással és - talán - globális alapjövedelemmel. Ennek megteremtéséhez "a magánembereknek és a vállalatoknak igazságosan hozzá kell járulniuk".

Az alacsony és közepes jövedelmű országokban több mint a jelenlegi kétszeresére, évi 3000 milliárd dollárra kell növelni 2030-ra az oktatásra fordított összegeket.

A KLÍMAVÁLTOZÁS MIATT A KORMÁNYOKNAK A KARBONKIBOCSÁTÁST KELLENE MEGADÓZTATNIUK, NEM PEDIG AZ EMBEREKET.

Guterresnek az előadás után kérdéseket tettek fel. Az egyikre válaszul azt mondta: a fejlődő országoknak jelentős támogatásokra, köztük adósságeltörlésre volna szükségük, nem elég, hogy a világ 20 legnagyobb gazdaságát tömörítő G20 csoport tagjai megállapodtak az országadósságok törlesztésének felfüggesztésében az év végéig.

A főtitkár azzal a felhívással fordult a világhoz, hogy alakítsa ki a globális kormányzás egy új modelljét, amelyben minden ország egyenlő jogokkal vesz részt. "Látunk elindulni egy új mozgalmat. Ideje kijavítani a múlt hibáit" - mondta. 

Égből pottyant?

Emberek, ébredjetek már fel, könyörgöm! Az egész huszadik század arról szólt, annak vetettünk melegágyat, ami most nő ki. A populizmusnak, a világjárványnak, a klímakatasztrófának. Ezek a jelenségek nem az égből pottyantak ránk, mi hoztuk létre őket leginkább azáltal, hogy becsületes szellemi munka helyett felszálltunk az első vonatra, amelyik jött, és olyan büszkén utaztunk rajta, mintha lenne bármi érdemünk a menésében, pedig inkább szégyenünk volt benne, mert a jövőnk potenciáljait égettük el, hogy a problémáink gyökerével ne kelljen szembenézni, igazolhatatlan pazarlással hoztunk létre és tartottunk fel egy olyan jólétet, amelynek semmilyen szellemi alapja és így fenntarthatósága se volt. Mértani pontossággal terveztük meg mindent, ami a mostani válság kialakulásához vezetett, és nem sok ilyen embert lehet találni, aki ebben a folyamatban ne lenne sáros. Ez az egész kisiklás több évszázada bele van kódolva a "nyugati civilizáció fejlődése" című globális méretű egész estés tragikomédiába, és hiába kapkodunk most, és teszünk úgy, mintha ártatlan, sőt jó szándékú báránykák lennénk, mert még ha elégünk a máglyán akkor se leszünk hősi halottak, hiszen a máglyához a fát mi magunk hordtuk össze, az pedig a hősi halál lehetőségét alapból kizárja. Lehet sírni ezek miatt a dolgok miatt, de sokkal régebben kellett volna, amikor még csak nyaralni jártunk, meg örültünk a szép háztartásunknak, meg a műalkotásainknak, mint elefánt a farkának, és ku...vára nem volt kedvünk belegondolni abba, hogy hova fog vezetni a sok vidámkodás. És szültük a gyerekeket, akik vagy részévé válnak annak az illúziónak, amelyre megtanítottuk őket és akkor csak az illúzióval együtt fognak meghalni, vagy rájönnek, hogy szépen átvertük őket, és akkor lehet, hogy egy kicsit hamarabb. Mert mérgükben elkezdenek lövöldözni, és akkor meg valamelyik rendőr persze, hogy ki fogja őket iktatni az élők sorából egy szempillantás alatt. Iszonyatos késében vagyunk, és most már tényleg nem tudom, hogy min lehet segíteni meg hogyan, de úgy látom, hogy más se! Illetve, dehogy nem, csak arra valahogy nem nagyon vagyunk készen! Erről az egész ingyen cirkuszról, amelyiken felnőttünk, le lehet válni, el lehet kezdeni megkeresni emberi mivoltunk valódi tartalmát, nem azt a sarat, amelyet a rendszer ránk kent az életünk eddigi 58 éve alatt, hanem azt a maroknyi aranyat, amely az emberségünkből valahol mélyen megmaradt, és amely a legmélyebb sárrétegekből még valahogyan kimosható talán, el lehet kezdeni idomított majmok helyett önazonos emberekké válni, mely folyamattól pillanatnyilag olyan messze vagyunk, mint ide a hold, és nem azért mert lehetetlen, hanem azért, mert félünk a vele járó fájdalomtól jobban, mint a tűztől. A túlnyomó többség nyugodtan bevallhatja, hogy eddigi életében nem a dolgát végezte, épített egy kis szigetboldogságot magának meg a szeretteinek, miközben a valódi létfeladatához hozzá sem kezdett. Én elhiszem, hogy egy ilyen beismerés fájdalmas, de már ahhoz is kell, hogy emberhez méltó módon halálozzunk el, az értelmes élethez pedig pláne. Nem kiszolgálni kell valamelyik nyájszellemet, akit egyszer valaki kiengedett a palackból, és azóta is úgy tenyészik, mint a COVID 19, nem abban kell bízni, hogy majd a tudomány vagy a vallás vagy a művészet vagy a mesterséges intelligencia, mert nem fogja megoldani, hanem önálló, felnőtt, bentre kapcsolódó, belső vágyaktól fejlődő emberré kell válni! Olyanokká, amilyenek eddig nem voltunk. Vagy csak nyomokban...

Házassági évforduló

A héten volt a 31-dik házassági évfordulónk - Évának és nekem - s ez azért különösen érdekes mert papíron több mint 11 éve elváltunk egymástól. Egyelőre eléggé olyan is a kapcsolatunk, a közös ünneplés szóba se jött, de valakinek valami mégis eszébe jutott. Mert aznap délelőtt a kávéscsészémben a maradék cukor - bizonyára nem kevertem fel elég jól - pont szív alakban üllepedett le. Nem tudom mit olvasnának ki ebből a delphoi jósok ha megmutatnám nekik...

Robin Hood a xxi-dik században

Robin Hood xxi-dik századi reinkarnációjáról szól az alábbi cikk - nekem valahogy tetszik ez az ember. Van valami közös bennem és benne, sőt azt hiszem, hogy mások, a többség is hordoz valamennyit belőle, csak sokan nem merik ezt beismerni, mert túl jól szocializálódtak, és az elnyomta bennük a barbárt...

Vasárnap óta folytatott hajtóvadászatot a német rendőrség egy, a bulvársajtó által csak "Fekete-erdei Rambónak" nevezett férfi ellen, miután elvette négy rendőr fegyverét, majd bemenekült az erdőbe. A BBC azt írja, pénteken elfogta és letartóztatta végül a rendőrség.

Yves Etienne Rauscht hat napig keresték, több száz rendőrt, hőkamerával is felszerelt helikoptereket és nyomkövető kutyákat is bevetettek. A művelet irányítói éppen stratégiát váltottak volna, amikor sikerült kézre keríteni. Már várta a rendőröket, a földön ült, előtte a zsákmányolt négy szolgálati fegyverrel, az ölében íjjal. Volt nála egy ötödik lőfegyver is. Elfogása közben könnyebben megsebesült, és könnyebb sebesülést szenvedett egy rendőr is.

A 31 éves Yves Etienne Rausch életéről, és az utóbbi napok ámokfutásáról ebben a cikkünkben írtunk bővebben. Például azt, hogy a férfi nem be-, hanem visszamenekült abba a bizonyos erdőbe, hiszen az utóbbi időben az erdőben élt, és úgy ismeri a nehéz hegyi terepet, mint a tenyerét.

Vasárnap több száz rendőrt mozgósítottak, illetve helikopterekkel és nyomkövető kutyákkal pásztázták a környéket, a helyieket pedig arra kérték, lehetőleg maradjanak otthon, amíg nem fogják el a férfit, illetve ne vegyenek fel stopposokat és kerüljék az erdőt. Az első információk szerint vasárnap egy terepszínű ruhát viselő, íjjal felfegyverzett férfiról kaptak bejelentést a Baden-Württemberg tartományi Oppenau közelében, egy erdei faház környékén. A beszámolók szerint

AZ ELŐSZÖR EGYÜTTMŰKÖDNI LÁTSZÓ FÉRFI HIRTELEN FEGYVERT RÁNTOTT, ÉS FELSZÓLÍTOTTA A RENDŐRÖKET, HOGY DOBJÁK A FÖLDRE A SZOLGÁLATI FEGYVERÜKET, ÉS LÉPJENEK HÁTRÉBB. A SZOLGÁLATI FEGYVEREKET ÖSSZEGYŰJTÖTTE, ÉS ELTŰNT A FRANCIA HATÁR KÖZELÉBEN TALÁLHATÓ ERDŐS RÉSZEN.

A keresés első 24 órája nem járt sikerrel, majd drónreptetési tilalmat is bevezettek a környéken, illetve beszállt a műveletbe a katasztrófavédelem és a mentőszolgálat is. Végül pénteken fogták el a rendőrök, és a BBC beszámolója szerint letartóztatásakor négy lőfegyvert találtak nála.
Különc alak, többször büntették

A 31 éves Yves Etienne Rausch német állampolgár. A településen sokan ismerik. Furcsa, különc embernek tartják, akit gyakran láttak az erdő közelében kezében íjjal vagy más fegyverekkel, amelyekre amúgy semmilyen engedélye nem volt. Voltak, akik tartottak tőle, mások békés, ártalmatlan embernek ismerték. A hatóságok a fegyverek iránt erősen vonzódó és a vadonban magát jól kiismerő, tapasztalt természetjáróként jellemezték a bejelentett lakóhellyel nem rendelkező férfit.

Rausch korábban többször is összetűzésbe került a törvénnyel. Fiatalkorúként lopásért, és a fegyvertartás szabályainak megsértéséért büntették. 2010-ben, húszéves korában, 3 év 9 hónap börtönt kapott súlyos testi sértésért, miután egy barátnőjét egy vita közben számszeríjjal megsebesítette, akihez aztán ő maga hívott mentőt, és a mentők megérkezéséig ellátta a sérültet. 2019-ben 9 hónapot kapott lőfegyverrel és robbanószerrel való visszaélésért. A munkanélküli asztalos eddig három évet és hat hónapot töltött börtönben. Az ügyészség korábban arról írt, nincs arra utaló adat, hogy a férfi szélsőséges politikai csoporthoz tartozna.

100 hete zajlik

Kitartás!

A felszínünk alatt

Óriási víztömeg hullámzik a felszínünk alatt
Amikor sírunk egy vékony ér utat talál kifelé magának
Cseppje csak a tengernyi kínnak az a pici bánat
Te meg egy másik csepp leszel
Ha majd belém hatolni

S bennem utat törni
Egyszer kedved támad

Bárcsak mernék sokkal jobban fájni
Hajóra szállni a nagy a parttalan vizek felé
Könnyek árján úszni le ahhoz a belső óceánhoz
Magammal vinnélek ha jönnél velem
És ha elértük nem innék belőle
Téged emelnélek a számhoz

A fekete nyelű kés

Na, végre megvan a fekete nyelű kés - mosogatás közben akadtam rá. Ez most azt jelenti, hogy mindig el kell mosogatnom, amikor valami eltűnik?

Megmaradni rossznak

Édes Istenem, ha ilyen a jóság,
Akkor én nem szeretnék a jók közé kerülni,
Akkor én a jókat és minden ténykedésüket
Szeretném messze, nagy ívben elkerülni

Édes Istenem, ha ilyen a jóság,
Akkor én szeretnék megmaradni rossznak
Legalább addig, amíg a jók ide nem érnek,
Mert - tudom - utána úgyis eltaposnak

Fogsz tudni repülni

Félsz tőle?
Igen
Nagyon?
Hát eléggé...
Az jó mert akkor
Tudod hogy miről szól
Érted a lényegét

Hogy átalakulsz tőle
A hátadra szárnyakat tűzök

Ami egy picit fájni fog
De utána fogsz tudni repülni

A hegyek és a szakadékok felett velem
Zuhanni és emelkedni fogunk váltakozva
Míg el nem szórjuk az összes ballasztot
És nem használjuk el az összes felhajtóerőt
Míg észre nem vesz minket

A világmindenség
Egyetlen megszemélyesült vágya
És mi magunkban

És egymásban

Nem vesszük észre őt

Szomorú vége lett?

Sajnálod, hogy ilyen szomorú vége lett? Hát, ha vége lett tényleg, akkor a szomorúságok csak most fognak elkezdődni...

Kedves Lányaim!

Sem a férfi, sem a nő nem tud önmagától egyensúlyba kerülni. Mert ahogy a külső, úgy a belső felépítésük is különböző, másra vannak szánva, más a dolguk, más az életterük, a valóság bizonyos területein tud jól működni az egyik, a másik pedig pont az ellenkező helyeken. A nő élettere a mikrovilág, a kis epszilon sugarú környezet szépsége, a fészek melege, az otthon békéjének a megteremtése, a cukiságok. A férfi élettere a makrovilág, a határtalan távlatok tágassága, a síkságok felett átsöprő viharok ereje, a harcok megvívása, a küldetései. Mind a kettő érzékeny a másik dolgaira, mégis mindegyiknek a magáét kell képviselnie, viszont szükséges nagyon, hogy közben a másikét is tisztelje. Most a legtöbb családban a férfi nem ellenpólusa a nőnek, ugyanazt csinálja, mint a nő, csak kicsit rosszabbul, miközben azt, amit neki kéne csinálnia, a társadalomban a hosszú távú szempontokért kiállni és azokért felmutatni valamit, nem csinálja senki. Nem csinálja, mert fel sem merül benne, hogy az lenne a feladata, hiszen nem mondta neki senki, a párja pedig öntudatlanul is rátelepszik, mert a vákuum, a megvalósulatlansága, illetve az, hogy nem is törekszik másra, odaszippantja. És emiatt nincs semmilyen figyelem a hosszabb távra, egyik napról a másikra élünk, és képtelenek vagyunk tenni bármit is már a kicsit távolabbi jövőért se. Mert az a férfi erő, amelynek hivatása lenne dolgozni érte, nem létezik. Nincs az egészséges polaritás, amelyben férfi és nő inspirálnák egymást a nemi szerepük szerinti fejlődésre, a nőiesség és a férfiasság nem válik el, az egészből lesz valami amorf izé, a szerelem feszültsége hamar lelohad, nem lesz érdekes, felfedező élmény a találkozás, nem lesz saját maguk és egymás felfedezésének az élménye egyikük számára se. És akkor persze, hogy belesüllyed az életük az unalomba és a robotba.

Ne várjátok a párotoktól azt, amit Ti tesztek, mert akkor soha nem lesztek boldogok, mert azzal csak uralkodni fogtok rajta. Ha igyekeztek kipréselni belőle valamit, ami nem ő, a végeredményt mind a ketten kudarcként fogjátok megélni. Engedjétek őt fejlődni saját belső adottságai szerint, sőt segítsetek neki benne, sőt leljétek örömötöket abban, amit a saját útján elér. Engedjétek őt el minden reggel, és akkor estére vissza fog jönni. Nem érti a modern világ ezt a dinamikát, és ezért iszonyatos sületlenségeket beszél, vannak olyan sok milliós példányszámban kiadott párkapcsolati könyvek, amelyeket most rögtön, az összeset el kéne égetni. Mert a lényegről semmit se mondanak, össze-vissza hantáznak olyan dolgokról, amelyekhez lövésük sincs, és azzal széles néptömegeket vezetnek be a nagy büdös éjszakába. Mert ha egy párkapcsolatban a férfi nem férfi, és a nő nem nő akar lenni, akkor azzal a párkapcsolattal nem lehet csinálni semmit, akárhogy is bűvészkednek benne a felek. Akkor az a párkapcsolat egy ballaszt, egy teher lesz, de nem olyan teher, amely alatt a pálma nő, hanem olyan, amely alatt összeroskad. Ne a társadalomból szedjétek fel a mintákat a kapcsolataitokhoz, a szívetekre, a női szívetek legmélyebb vágyaira hallgassatok, és azokat az erényeket gyakoroljátok, amelyekre azok a vágyak vezetnek Benneteket. Ez nehéz, nagyon nehéz, nagyon nehéz szembefordulni korunk teljesen hamis, teljesen torz férfi- és nőképeivel, de végtelenül szükséges, mert másként értelmes életet élni nem fogtok tudni. Másként lehet most örülni azon, hogy milyen bájos egy csecsemő, és holnap megszégyenülni, mert a társadalom, amelyhez mi is tartozunk csak rontani tud rajta. Lehet berendezni egy lakást nagyon szépre, de az a szépség meg fog halni, ha nincs férfi, aki meg tudna védeni Benneteket. Lehet hinni, hogy erősek vagytok, de az végső soron egy ficam, mert nem Nektek kell erősnek lennetek első sorban, hanem a párotoknak, aki majd vigyázni fog Rátok. De ő csak akkor tud erős emberré fejlődni, ha Ti elgyengültök, ha neki adjátok az erős ember szerepet, magatoknak pedig megtartjátok a szép nőjét. Nem a csillogó, hivalkodó szépségről beszélek, persze, hanem arról, amelyik egyszerűen gyönyörködtetni akar, ahogy a margaréta a réten. Legyetek valódi nők, a párotok pedig legyen igazi férfi mellettetek, érezze, hogy a legtöbb, amit tehet értetek is, az pont a férfivá, egyre tudatosabb, egyre érettebb férfivá válása. Ti pedig fogadjátok el ezt a törekvését tőle, és töltse el a szíveteket az öröm attól, hogy ilyen, attól, hogy ezt teszi. Ez a férfi és a nő egyensúlya, ez az, hogy mint két madár, körözve együtt, mindegyikük a magáéban jeleskedve egyre magasabbra szállnak.

-----

It must have been cold there in my shadow
To never have sunlight on your face
You were content to let me shine, that's your way
You always walked a step behind
So I was the one with all the glory
While you were the one with all the strength
A beautiful face without a name for so long
A beautiful smile to hide the pain
Did you ever know that you're my hero
And everything I would like to be?
I can fly higher than an eagle
For you are the wind beneath my wings
It might have appeared to go unnoticed
But I've got it all here in my heart
I want you to know I know the truth, of course I know it
I would be nothing without you
Did you ever know that you're my hero?
You're everything I wish I could be
I could fly higher than an eagle
For you are the wind beneath my wings
Did I ever tell you you're my hero?
You're everything, everything I wish I could be
Oh, and I, I could fly higher than an eagle
For you are the wind beneath my wings
'Cause you are the wind beneath my wings
Oh, the wind beneath my wings
You, you, you, you are the wind beneath my wings
Fly, fly, fly away, you let me fly so high
Oh, you, you, you, the wind beneath my wings
Oh, you, you, you, the wind beneath my wings
Fly, fly, fly high against the sky
So high I almost touch the sky
Thank you, thank you
Thank God for you, the wind beneath my wings

(A dal a Videók oldalon meghallgatható.)

Táborhegyi jelenések

Nem gondolom, hogy mindig csodálatos, emelkedett, világ harmonikus tudat- és létállapotban kéne lennem. Ilyen pillanatok vannak, olykor megadatnak, valószínűleg szükségem is van rájuk néha, de nem nagyon lehet megjósolni az érkezésüket, utána pedig tovább kell menni mindig valamerre, olyan helyekre, ahol nem csak őrült nagy ragyogás van, és nem csak múlhatatlan béke sugárzik még az egérlyukból is. Nekem nagy tanulság, hogy Jézus sem a Nirvánába süllyedt el, egyszerűen keresztre feszítették, és olyan kínokat kellett elviselnie, hogy én a tizedétől is meghibbannék azt hiszem. Egy csomó dolog zavar, egy csomó feszültséget érzek, egy csomó emberrel nem passzolok jól, egészen közeli hozzátartozóim is vannak köztük bőven, összességében azt mondhatom, hogy elég készületlen vagyok még a mennyországra, és csak reménykedni tudok abban, hogy a végítélet nem lesújtani, hanem felemelni fog. Egy csomó dolog hiányzik az életemből egy csomó mindenre vágyom amit még nem értem el, sőt tudom, hogy jó részüket nem is fogom elérni soha. Nagyon messze van tőlem az a part, ahol be tudna tölteni az egységélmény, és az se biztos, sőt nagyon valószínű, hogy pillanatnyilag nem is akarok eljutni oda. Mert az most még nem időszerű. Mert most még nem az a first priority, hogy ne legyen semmi zavaró tényező az életemben, most még az a first priority, hogy a zavaros helyzetek megküzdése csiszoljon, alakítson, tegyen jobbá, egyre inkább képessé a szeretetre. Nem igazán érdekel a boldogságom, explicit értelemben legalábbis nem (aki boldog akar lenni, az ne akarjon boldog lenni, mert azzal mindent elszúrna), az érdekel, hogy aminek meg kell történnie velem, az megtörténjék, mielőtt meghalok. De tudom, hogy az nem fog menni fájdalom nélkül, hiszen leginkább talán pont a fájdalomnak kell megtörténnie ahhoz, hogy más ember legyek - olyan, amilyen valójában vagyok belül, és nem olyan, amilyet eddig nyújtottam kívül, mert megelégedtem a kívülről jött nagyon kevéssel. És igen, meg akarom váltani a világot tényleg, aztán ha nem sikerül, hát nem sikerül, de ne a szándékomon múljék, és kérem szépen ne tessék jönni azzal a süket dumával, hogy a világ már meg van váltva, és maradjak inkább nyugton. Mert ami a világmegváltásból eddig lezajlott az a példa állítása volt, aminek pedig ezután kell jönnie, az nem más, mint a példa követése. És aki azt a példát állította, az ezt nagyon jól, és pontosan így tudta is. A világmegváltás eszköze pedig számomra nem más, mint a saját életem élése, a saját történetem elvállalása, a saját harcom végigküzdése, a saját poklom bejárása, és mindez a szükségletek szerint, amelyet az élethelyzeteimből kiválóan következnek. Pont ugyanúgy, ahogy ama példa állítónak se volt más eszköz a kezében. Bárcsak ne kéne ezt tennem, bárcsak könnyebb lenne a feladat! A túloldalon nagy boldogság, meg ünnep van, de én még nem vagyok ott, út közben pedig az jelenti a boldogságot, hogy tartok oda. Ha kész ember lennék, már nem élnék. Az, hogy élek, bizonyítja, hogy még nem vagyok kész, vagyis felesleges megbotránkozni rajtam azért, mert ez vagy az még nem megy csillagos ötösre. Igen, nem megy, de akarok javulni, meg fogok is, mint minden normális ember. Majd a halálos ágyamon azt mondom, hogy ennyi elég. Talán. De valószínűbb, hogy ott se. Valószínűbb hogy még ott is erősebb lesz a vágy bennem az életre, mint az elmúlásra. Valószínű, hogy a halálnak majd meg kell dolgoznia velem, ha egyszer majd el akar ragadni...

Budapest, Budapest, te csodás!

Szombat délután véletlenül bementem Budapestre, de az egész csak arra volt jó, hogy rájöjjek, mennyire nem vágyom oda még most se. A maszkos közlekedés és vásárlás olyan mértékig nyomasztott, hogy szinte menekültem haza, Sződligetre az első lehetséges vonattal. Nem tudom, mi lesz. Most már soha sem fogom jól érezni magam Budapesten? Marad Vác környéke, meg esetleg a Börzsöny futóútvonalai? Életem hátralévő részét a Dunakanyar bal partján fogom leélni? Ez ez egész annyira szürreális, mint Picasso leglilább korszaka... Hogy változott meg minden ilyen gyorsan egyik pillanatról a másikra? Jó, a főváros nekem eddig sem volt teljesen egyértelmű, de azért nem is volt ilyen vészesen nagy utálat bennem iránta. Most viszont ki nem állhatom, ami leginkább azért szomorú, mert mégis csak a szülővárosomról van szó, meg mégis csak az életem egy csomó kedves és meghatározó eseményének színhelyéül szolgált. Szeptemberben még büszkén mutogattam több külföldi munkatársamnak is, vittem őket a Halászbástyára, a Lánchídra, sétáltunk a Váci utcán, még hajóztunk, sőt óriáskerekeztünk is, hát most nem vinnék oda senkit. Ide, Sződligetre jöhet bárki, nagy örömmel fogadom, viszont azt ne várja tőlem egyetlen fővárosi barátom se, hogy én megyek el hozzá, még az se, aki a város túloldalán lakik és csak átutazni kéne hazánk vírusfertőzött szívén, hogy eljussak hozzá. Mellesleg két gyermekem is Budapesten él, meg az unokám, ami azért elég gáz! Szóval jól felforgatta az életünket ez a vírus, bár én még mindig azt hiszem, hogy nem problémákat hozott létre, hanem "csak" meglévő, de eddig rejtett problémákat exponált. És azt, hogy bármennyire is váratlanul ért minket, tulajdonképpen semmi meglepő sincs az érkezésében. Meg abban sincs semmi meglepő, hogy nem szíveskedik eltűnni egy perc alatt, hanem velünk fog maradni valószínűleg elég sokáig - lehet, hogy örökre! Vagy ha örökre nem is, azért elég hosszan ahhoz, hogy a viszonyunkat ehhez a földrajzi helyhez is alapjaiban megváltoztassa. Budapest nekünk már az a régi, megszokott Budapest nem lesz többé, a Margitsziget fái közt, a Duna part lépcsőin, a várban a Tóth Árpád sétányon, a körúton vagy a Városligetben sokáig tartotta magát a gyerekkorunk álomvilága, de most összeomlott, és újraépülni biztos nem fog soha. Úgy nem fogok leülni egy padra a Múzeum kertben, úgy nem fogok bemenni a Rózsavölgyi Zeneműboltba, úgy nem fogom kóstolni a kávét a Cafe Intenso teraszán, ahogy régen tettem, úgy most már nem lesz semmi, ahogy akkor volt, amikor még kicsik voltunk. Felnőttünk, a város most már nem kényeztet minket, valószínűleg más módokon kell keresnünk majd a kapcsolatot vele. Egyszer már voltam ételt osztani hajléktalanoknak - lehet, hogy el kell mennem többször is. Lehet, hogy oda kell menni a szerencsétlen, kitaszított emberekhez, azokhoz, akiket ez az eddig csillogó város megnyomorított, és meg kell próbálni mondani nekik valami értelmeset. Nem lesz könnyű! Télen egy koldus nyakába ugrottam a Blaha Lujza téri aluljáróban, adtam neki egy kis pénzt, és utána össze-visszapusziltam, nem tudom, mi ütött belém akkor, azóta is gondolkodom rajta, de még nem jöttem rá, mert egyáltalán nem szokásom az ilyesmi, valahogy jött, akkor jött, talán jönni fog máskor is. De az is lehet, hogy nem, az is lehet, hogy máskor valami más fog jönni, de akármi is, szeretnék nem lemaradni róla. Igen, szeretnék nem lemaradni a különböző indulásra kész vonatokról, leginkább azokról nem, amelyekre érvényes jegyem van már, mert valaki megvette nekem. Egyszer véget érnek múló napjaink, egyszer elbúcsúznak túlzó vágyaink, tudjuk azt, hogy egyszer végleg, sajnos végleg elmegyünk, de még addig mindent újra kezdhetünk! - énekelte Máté Péter, amikor még élt, és énekelné most is, azt hiszem, ha élne. Ő is nagyon szerette Budapestet, élj a fény városában, mondta mindig, aki nem hiszi, hallgassa meg tőle ezt a másik dalt is, és akkor nem lesz egy csöpp kétsége sem efelől. Emberek jönnek, emberek mennek, van, akiket megértünk, van, akiket nem. Vannak olyanok, akik megértenek minket egy kicsit, és vannak olyanok is, akik nem értenek meg belőlünk semmit, de nem baj, mert a történet java része úgyis ott játszódik, ahova nem lát le jóformán egyikünk se, a kazamatákban, a Föld alatt, a lelkünk mélyrétegeiben, ahova nem nagyon merészkedünk, viszont ott akkor is lejátszódik valami, ha nem érjük fel szóval és ésszel. Az utolsó békebeli budapesti program, amelyen részt vettem a Kitörés túra volt, már amennyire egy ilyen programot békebelinek lehet nevezni. De annyiban igen, hogy akkor még béke volt, akkor még csak emlékeztünk a régi háborúra, és nem készültünk az újra. Végiggyalogoltunk egy egész éjszakát a várból indulva, fáradtan, de jóérzéssel érkeztünk vissza Szomorról a Szél Kálmán térre vasárnap reggel busszal majdnem oda, ahonnan szombat este elindultunk. Akkor még nem tudtuk, hogy háború nem csak régen volt, de hamarosan lesz megint, ha nem is olyan gyilkos, mint a régi, bár erről még nem mondhatunk biztosat, mert ennek az újnak még nincs vége. Én mindenesetre túl sok párhuzamot látok a mostani helyzet meg az akkori között, és csak kicsit nyugtat meg, hogy vannak azért különbségek is. Negyvenezer katona halt meg a kitörésben, a covid eddig még ezer áldozatot se szedett. De a mosolyunkat elvette, a laza hangulatú, oldott önfeledt sétáinknak egyelőre befellegzett. Na, ha már nem mosolyoghatunk annyit, komolyodjunk meg, tanuljunk ezekből a tapasztalatokból, figyeljünk jobban magunkra, hogy mit akarunk a szívünk vágya szerint, mit akar a szívünk legmélye, mert ha nem figyelünk, ez a mostani válság eszkalálódhat, átterjedhet más területekre, dominó borulást idézhet elő, amelyet, ha egyszer beindul, nagyon nehéz megállítani. Látjuk, hogy más országokban hogyan gyűrűzik tovább a járvány hatása, mi mindent gerjeszt a feszültség, hogyan csapódik le a politikában, a gazdaságban, mindenütt egy csomó rossz hatás. Mi ezt ne csináljuk, a feszültségeket a józan elfogadásban és a tudatosság gyakorlásában próbáljuk elsimítani, ne közvetítsük tovább! Van ennek jó oldala is, sokat fejlődhetünk, hiszen sokat kell fejlődnünk, hogy az új kihívásokra válaszokat tudjunk találni. Kihasználva a helyzetet és a benne rejlő potenciálokat fejlődjünk tehát, váljunk jobb, szeretetre képesebb emberekké. Nyár van, picit jobban ráérünk talán, gondoljuk ezt át egy kicsit, ne sajnáljuk rá az időt! Nincs vége a járványnak, és amíg mi nem változunk meg, nem is lesz. Nem csak a fővároshoz való viszonyunkban, azt már fentebb jeleztem, egy csomó egyéb dologban is változnunk kell. Mert ez a járvány eleve azért lett, hogy megváltozzunk. Hogy normálisabban, visszafogottabban éljünk, kevesebbet zizegjünk, több időnk legyen, ne halmozzunk annyi mindent, a mennyiségnél legyen fontosabb a minőség! Nem maszkot kell viselni, az életmódunkat kell megváltoztatnunk, de arra nem leszünk képesek, amíg mi magunk maradunk ugyanolyanok, mint voltunk. Kerüljünk más, emberhez méltóbb viszonyba saját belső valóságunkkal, vállaljunk személyes felelősséget magunkért, egymásért, mindenkiért! Hiszem, hogy ez lehetséges, és hiszem, hogy nem kevesebb a dolgunk ennél. Talán csak egy igazán nagy hibát tud az ember véteni, és azt akkor követi el, ha a felszínen lévővel megelégszik, ha nem megy le mélyre a gazdagabb, összetettebb, sokrétegűbb, szövetesebb tartalmakért. Mi ne legyünk ilyenek! Legyünk igényesek, találjunk vissza magunkhoz, ahhoz a valakihez, akit kicsi gyermekkorunk után elhagytunk, és akkor visszatalálunk az országba, városba is, ahol születtünk, és akkor azt is ki tudjuk találni, hogy mit tehetünk érte! Eddig hasznot húztunk belőle, ezután hajtsunk hasznot a számára. És akkor talán újra otthonunkká válhat...

Most tárgyalnak rólam az angyalok

Most tárgyalnak rólam az angyalok,
Hogy mi legyen velem az életem hátralévő részében,
Hogy melyik típusú fájdalom való leginkább nekem, melyik tudja

Felébreszteni bennem a vadembert, a barbárt,

Akit ez a civilizáció egyfolytában temet,
Pedig élőbb minden másnál,
És megtalálnád Te is,
Ha elég bátor lennél,
Ha egyszer mélyre ásnál

Vagy lehet, hogy nem is kéne ásni,
Csak hagyni, hogy az élet ásson Benned,
Túrja szét a gondosan elegyengetett sarat,
A kegyes hazugságok régóta kövesedő
Fedőrétegeit törje fel, s az energiát,
Melytől az egész világ tágul,
A fényt, a határtalant,
Az örökkön-örökké valót
Gyújtsa Rád Érted bizonyságul

Képződni, mint a harmat

Már régóta nem tudom, hogy mi normális,
Az, hogy minden szomorúságra létezik érzéstelenítés,
Vagy inkább az, hogy szenvedek ettől a steril, laboratóriumi valóságtól,

És úgy érzem, hamarosan le fogok szakadni róla,
Ahogy az érett gyümölcs a fán

Érzi már, hogy el fog válni az ágtól

Takard el a szememet kendővel vagy sállal,
Ne lássam, hogy kínozni készülsz megint,
Látni nem, inkább csak átélni szeretném a fájdalmat,
Amelyet okozni Téged rendelt mellém a sors...
Szeretnék szép lassan lepárolódni tőle,
Képződni, mint fű hegyén a harmat

Nagymaros-Sződliget

Micsoda marhaság hogy nincs Nagymaros-Sződliget hajójárat! Ha én hajózási vállalat lennék biztos gondolnék az utóbbi település lelkes terepfutóira akik nyári esti börzsönyi futásaik után szívesebben ülnének fel egy kishajóra mint a vonatra és gyönyörködnék végig az utat a vízen hazáig...

Ez így nem fog menni...

Az egész az alapjainál rossz. Rosszak, mert fenntarthatatlanok a folyamataink, rossz vezetőket termelünk ki magunkból, rossz dolgokra tanítjuk meg egymást, azt hisszük, hogy egy kis technikával, művészettel, vallással vagy életvezetési skill-ekkel orvosolni lehet egyéb téren megmutatkozó, például jellembeli, hitbeli, belső tartásbeli alapvető hiányosságainkat. Legtöbbünknek vannak erősségei, de integráns emberi megvalósulásban, személlyé érésben mindnyájan harmat gyengék vagyunk. Felvesszük a közegünk működési módjait, pedig a dolgunk pont az lenne, hogy keressük a kitörési pontokat és kinőjünk belőlük, hogy elkezdjünk máshogy működni, mint ahogy a világ meghatározó része most működik. Ragaszkodunk az elveinkhez, mert azok biztonságot adnak, kompenzálják azt a belső bizonytalanságot, amelyet a valódi létfeladatunk, a tömegből való kinövés elhanyagolásából fakad. Kompenzálunk velük, az igaz, de közben teljesen megakasztanak minket. A problémáinkkal mélységeiben nem nézünk szembe, a felszínt kapargatjuk, kis mütyüröket dédelgetünk, miközben a lényeges átalakulásokkal szemben félelmetes falakat húzunk fel magunkban. Ez így nem fog menni...

Kérdőjel?

Egy bátor döntés? Nem kizárt. Én legalábbis bőven el tudom képzelni. Az egyházi elöljáróknak meg ébresztő! Mert lehet, hogy így fogják elveszíteni az összes olyan embert akik valódi szellemi potenciált tudnának belevinni az őslénytár újraélesztése című - jelenleg még nem létező - projektbe... Olvassák csak Füzes Ádám levelét!

 

Kedves Testvérek!

Sokan ismeritek Ádám atyát, sokféle szerepben: kit általános iskolában tanítottam, kit főiskolán, egyetemen, kinek középiskolában voltam lelkivezetője, másokat eskettem, kereszteltem (akiket temettem, már nem olvassák ezt a levelet), vagy beteg rokonát látogattam, felnőtt hittanos, katekumen, Alpha kurzus résztvevője volt. Misék, szép nagyheti liturgiák, prédikációk, zarándoklatok, kirándulások, táborok – találkozhattunk, egy-egy villanásra, vagy pedig évtized hosszan. A sokféle szerepben sokfélét gondolhattatok rólam, sokmindent tanulhattunk egymástól, sokmindent köszönhetünk egymásnak.

A helyzetek, amelyekben együtt voltunk, általában véget értek, véget értek a tanulmányaitok, vagy engem helyeztek át az adott templomból. Huszonkét év papság után 2020. június 30-adikával ezek a jellegű találkozások végleg véget érnek, befejezem papi szolgálatomat.
Az elbúcsúzás gyásza van bennem, ha azokra gondolok, akiket eddig segíthettem, vezethettem, taníthattam, bármivel szolgálhattam: mert szeretettel tettem, és igyekeztem figyelni a rám bízottakra.
Talán most sokan csalódtok bennem, vagy akár haragusztok is. Megértem. Az Egyház tanítása szerint a pap “örökké” pap. Döntésemmel ezt a tanítást megsértem. Az elmúlt huszonkét évben azonban feladataimat a legjobb tudásommal, igyekezetemmel végeztem, munkáimat lezárva, befejezetten adtam át. Most is így szeretném ezt a 22 évet lezárni és elbúcsúzni.

Miért teszem ezt, ha nehéz is?

Negyvenes éveimben szeretnék egységes, igaz, hiteles életet élni. Egységben magammal, életvitelemmel, vágyaimmal. Nem szeretnék egyedül megöregedni. Szeretnék családot, megtalálni a társamat, akivel kölcsönös szerelemben élhetünk. Szeretnék mindazzal a jóval, ami bennem van, mindazzal a tudással, szakmával, amim van, dolgozni, szolgálni: ott, ahol szükség van rá. Hiszem, hogy megtalálom a társamat és a működésemhez szükséges külső kereteket.

Mit fogok csinálni? 

A papi szolgálatból való kilépés miatt minden megbízatásomat, tisztségemet elveszítem. Ezzel együtt kapcsolatrendszerem túlnyomó részét is. Azonban hitem Istenben töretlen, nagy bizalommal vagyok Felé, hogy amint eddig vele együtt jártam az élet útjait, most is mellettem áll szeretetével.  Eddig is az embereket szolgáltam, továbbra is ezt szeretném tenni, szupervizorként, coachként, trénerként, idegenvezetőként, stb.. Nem tudom még, hogy pontosan merre vezet majd ez az út, de van bennem elszántság, képesség a változásra, munkára. Nincs nagy tapasztalatom abban, hogyan kell karriert építeni a világban, hiszen 20 éves korom óta az Egyház adta a kereteket az életemben. Bízom abban, hogy megtalálom a kapcsolatokat az új világban. Köszönöm az elmúlt évtizedekben mindenkinek a megelőlegezett bizalmat, nyitottságot, befogadó szeretetet, együttműködést, bíztatást, támogatást! Azzal a szeretettel és együttérzéssel búcsúzom, amivel eddig is voltam a rám bízottak felé. Az egyházi szolgálatom változik, én maradok ugyanaz a Füzes Ádám, akit megismertetek. Kérlek, hogy ne az ítélkezés, hanem a szeretet legyen a ti hozzájárulásotok is ehhez a nehezen kiérlelt döntésben és élethelyzetben felém. Akit atyának szólítottatok eddig, maradok testvéretek:

Füzes Ádám
ember

Új nap

Az embernek bátorságában, hitében, éntudatában, önismeretében, önazonosságában, önbecsülésében, létkapcsolata minőségében kell szintet lépnie. Szellemi lényének megvalósultsága terén legalább akkora lépést kell tennie, mint amikor gyűjtögető életmódról földművelésre tért át, vagy inkább akkorát, mint amikor majom képében lemászott a fáról. Lassan-gyorsan le kell válnia a közege őrületeiről, le kell vetkőznie azokat a torz alapvetéseit, előítéleteit, kondicionáltságait, hamis preferenciáit, fixa ideáit, félresúlyozásait, amellyel a civilizációja a tudatát megmérgezte, meg kell gyógyulnia, egészségessé kell válnia, saját egyetemes, civilizációja specifikumaitól független személyes valóságát, önálló, autonóm létét, a léte egészével való személyes kapcsolatát fel kell fedeznie, és mostantól abból a kapcsolatból kell táplálkoznia. Lehet, hogy ez most valakit bánt, mert az jön ki neki belőle, hogy ő eddig valamit elmulasztott, de nagyon szépen kérem hogy ha így van, sértettségének ezt az érzetét győzze le, tegye félre. Eddig volt egy helyzet - most van egy másik. Az összes válságjelenség, amely körülöttünk kialakul, erről az igényről szól, minden, amit látunk magunk körül, vajúdás ennek az új embernek a megszületéséért. Ezért a nagy korszakos áttörésért - nem a régi foltozásáért, hanem egy új, magasabb minőség létrejöttéért. Hogy ez a váltás hogyan fog lezajlani, azt én sem tudom, mert bennem is töménytelen mennyiségű ragaszkodás van a régi kényelemhez, de azt tudom, hogy ha akarom, ha egyre tudatosabban élek, ha merek tudatosan egyre inkább figyelni a saját belső hangomra, és egyre kevesebbet a külvilág diktátumaira, ha figyelek a személyiségfejlődésem teljesen természetes módon megtörténő eseményeire, ha nem pátyolgatom magam, helyette igyekszem folyamatosan és tudatosan is ennek a átalakulásnak a vágyában, e vágy kohójában égni, ha az elég fontos nekem, ha odaadom magamat ennek a folyamatnak, hogy dolgozzon rajtam, akkor előbb utóbb le fog játszódni rajtam is ez a változás. Kikényszeríteni nem tudom, azt nem lehet, de kivárni igen. Kikényszeríteni ne próbálja senki, de vágyjon rá szenvedélyesen, akarja mindenki. Mert ha nem akarja, akkor majd lesznek olyan események amelyek elmondják neki, hogy milyen fontos mégis: járványok, katasztrófák, háborúk, amelyek rengeteg áldozatot fognak szedni mindannyiunk késlekedése miatt. Tulajdonképpen nem is az a kérdés, hogy ez a váltás bekövetkezik-e, hanem az, hogy milyen áron, hány embernek kell meghalni érte, és akik túlélik milyen pozícióban lesznek majd. Éppen reggel van, egy új nap...

Párbeszéd cím nélkül

- Nem. Én ezt nem. Ezt én nem. Ez nem én vagyok.
- De. Te ezt igen. Ez Te vagy. Pont ez vagy Te.

Ismerős?

Az idő előrehaladása

Nincs közöm hozzád, ha nem akarod megjárni bennem a saját poklodat,
Arra születtem, hogy az orrod alá toljam a becstelenséget, amelyet művelsz,
Hogy milyen ganéj vagy... Átnézek Rajtad, leköplek,
És nagyon szépen megkérlek, hogy Te is ezt tedd velem,
Mert nem azért lettünk, hogy szépeket mondjunk, és bátorítsuk egymást
A begubózásra, amelyet a világ csúfságára művelünk

Azt értem, hogy nem megy minden elsőre,
De majd megy másodjára,
A szalon kultúráknak befellegzett,
Az idő előrehaladása kinyírja - és teljes joggal - azt aki nem hajlandó
Önmaga következő lépcsőjére jutni

Tudom hogy fájdalmas, sőt rettenetes - miért lenne más?
Egy vulkánkitörés a középkorban sem volt babazsúr
Civilizációk születnek, civilizációk halnak meg,
És meg fogunk halni mi is nem sokára...
De akkor legalább tegyünk úgy,
Hogy valakinek haszna is legyen belőlünk.

Kint és bent

Én személy szerint nem tudok hinni olyan istenben aki csak rajtam kívül létezik, sőt úgy vélem, hogy a kívül és a belül nem is válhat el egymástól. Plutharkosz híres mondata jut eszembe most is, mint már sokszor: Amit megküzdesz bent, az megváltoztatja a kinti világot. (Persze létezhetne ennek a mondatnak a tükre is, hogy amit megváltoztatsz a kinti világban, az Téged is megváltoztat belül, de azért azt hiszem, hogy mégsem a véletlen műve csupán, hogy nevezett görög az első mondatot hagyta ránk és nem a másodikat. Hiszen ami kint, mint esemény megtörténik, az bent, mint döntés, már jóval korábban megszületett.) Valójában azt érzem, hogy mindegy, mit veszek szemügyre, a körülöttem elterülő világot, és annak mélységeit próbálom megérteni, vagy saját létem rettenetes metamorfózisait, tulajdonképpen ugyanazt a szellemi minőséget szemlélem. Ami tulajdonképpen egy felettébb felkavaró távlat, mert hát kell a fenének a személyességnek az a foka, amely fügefákat tud elszárítani, csipkebokrokat tud lángba borítani, hegyeket képes megolvasztani, univerzumokat képes létbe hívni. Amikor az ember szembesül azzal a ténnyel, hogy ilyen erők laknak benne, akkor bizony hálát ad, hogy még nincs egészen tisztában önmagával, illetve hogy az önazonossága elnyerésére időt is kapott, nem kell mindent azonnal felmutatnia. De azért ne felejtsük el, hogy egyszer, és nem is olyan sokára majd eljön az óra, amikor a lét nagy folyamába való beleállást már nem lehet tovább halogatni, amikor oda kell adni magunkat egészen neki, mert már most is azt kéri tőlünk, csak látja készületlenségünket, és ezért még egy kicsit "megkegyelmez" nekünk...

Akikre fel lehet nézni...

Ma volt nálam valaki, egy fiatal hölgy, és nagyon boldoggá tett azzal, hogy a beszélgetésünk közben kimondta, amit kevesen mernek kimondani, hogy hiányoznak neki az olyan férfiak, akikre fel lehetne nézni. Akik bátrak, mernek befelé figyelni, merik tenni a dolgukat, merik tenni azt, amit ott bent annak éreznek, vagyis mernek határozottan és következetesen belülről élni a világ javára. Vagy legalább törekszenek a bátor férfiúi létre. A második mondatot már én teszem hozzá, de úgy vélem, ő is valami ilyesmire gondolt. Azért örültem, mert ez azt jelenti, hogy ő már nagyon mélyre hatolt saját igazi vágyai feltárásában, azok tudatosításában. Ami még a nála sokkal idősebb nők esetében is dicséretes lenne, hát még akkor mennyire dicséretes tőle. Valahol minden nő ilyen társra vágyik, és valahol minden nő szégyelli egy kicsit, ha nem ilyen a párja, de pont a szégyenérzet miatt nem vallja be még magának se ezt a hiányt, és ezért aztán marad a hőhiányos kapcsolata, amelybe belement vagy készül belemenni mégis, vagyis marad egy olyan helyzet, amelyikről a szíve mélyén érzi, hogy nincs rendben egészen, de azért rámondja, hogy okés, mert a szíve mélye túlságosan lent van, meg különben is, nagyon fáradtságos dolog onnan mindent kiásni, főleg pedig az olyan dolgokkal nem éri meg vesződni, amelyekről nem is látszik elsőre, hogy mire lennének jók...

Mindent megmérek

Mióta megtaláltam a kerékpárom kilométer óráját, mindent megmérek. Bekattintom a kis műszert a helyére, felülök a bicajomra, tekerek, és közben nézem, hogy mi mennyire van. Tudom, hogy a főúttól 380, a Duna partjától pedig 660 méterre lakom. Tudom, hogy 1640 méterre van a vasútállomás, ha a rövidebb úton megyek, de a hosszabbon is csak 120 méterrel több a távolság, egész pontosan 1760 méter. A munkahelyemre is kétféleképpen lehet eljutni, a rövidebb út 2680, a hosszabb, de szebb 3220 méter, utóbbinak egy 1440 méteres szakaszát a Duna parti kerékpárúton kell megtenni. Szintén a Duna menti kerékpárúton lehet eljutni a váci SPAR-ba 5430 méter megtétele árán. Ez az a kerékpárút, amelynek Donaueschingen-nél van a felső vége, ott ahol a Duna két más nevű folyó találkozása által elkezdődik. Onnan már csak 1 napnyi biciklizésre, a Fekete erdő másik oldalán, Bühl belvárosában, a főtéren laknak a lányomék. Egyszer le kéne már mérni, hogy pontosan hány méterre van a lakhelyük az enyémtől...

The Michelin Guide

Ez nem egy komoly kiadvány. Például nincs benne a sződligeti Üvegház étterem, de még a zebegényi Helyben kávézó, sőt a szobi lángosos se :-(((...

Most Bálint gazda...

A múlt héten Benedek Tibor, most Bálint gazda. A nagyok elmennek, a kicsik maradnak...

Kommunizmus újratöltve

Pekingben ismét megjelent a vírus, Németországban újabb góc alakult ki, de Magyarországon is kötelező még eltakarni az arcunkat, ha közlekedési eszközre szállunk. Olyan szenvedősen megy ez az újraindulás, hogy arra nincsenek szavak. Egy csomó dolgot teljesen át kellene szervezni, mert úgy, ahogy eddig hagytuk magától pörögni mindent, nem fog menni. Klíma vészhelyzet van, járvány helyzet van, lázadás van, ez a csodálatos 2020-as év olyan feszültségeket hozott a felszínre, amelyekről eddig is tudhattunk volna, illetve tudtunk is, csak magas ívben leszartuk, mert reménykedtünk, hogy a csoda ki fog tartani a világ végezetéig. Pedig nem fog. Annyi mindent meg kéne változtatni, hogy abba még belegondolni is rettenetes, ez az irtózatosan pazarló termelés-fogyasztás ciklus, Európában még az átlagember is a többszöröset használja fel annak, amire valóban szüksége lenne, alig kéne gyártani valamit, repülőgépet például a következő harminc évben egyet se, de hajóból is alig, autóból sokkal kevesebbet, mint amennyit mostanáig előállítottunk, sőt sok más eszközből is csak nagyon keveset, átállni stabilabb folyamatokra, kevesebb és ésszerűbb szállításra, zöld közlekedésre, a nagy házak felét le kéne zárni legalább télire és nem fűteni az eget is, a táplálkozásunkból egy csomó húst ki kéne iktatni, csak, hogy pár kiragadott példát említsek - ja, és azt elfelejtettem mondani, hogy mindezt nagyon gyorsan kéne lezongorázni, mondjuk 10 éven belül, vagyis a most valamennyire zajló kis lépések stratégiája felfogható atombiztos kudarcnak. És közben fák milliárdjait kéne ültetni, és etetni egy csomó szegény embert, hogy jól éljenek ott, ahol most vannak, és ne akarjanak idejönni a nyakunkra, meg ne lázadozzanak, hanem dolgozzanak, mint a kis angyal ők is, mert minden dolgos kézre szükség van. Egy ilyen átállás még akkor is óriási vállalkozás lenne, ha mindenki abszolút odatenné magát érte, ami viszont nincs így, 100 emberből ha egy van, aki ezt szívvel-lélekkel és a teljes mellszélességével támogatná, akkor valószínű, hogy sokat mondok. A döntéshozóink között biztos van pár, aki nagyon jól tudja, hogy mire lenne szükség, de bázisuk nincs, támogatottság híján pedig nyilván nem fognak belevágni semmilyen felelőtlen akciózásba. Azért, hogy lejárassák magukat? Ugyan már! Te megtennéd a helyükben?

Szóval ez nagyon gáz. Mert most lényegében a kommunizmusra lenne szükség, vagyis arra, ami ellen 70 éven át hadakoztunk, és még csak nem is teljesen indokolatlanul. Viszont ma megint ez látszik az egyedüli megoldásnak, vagy annak valamilyen haladóbb változata. Mert ebből a nagy szarságból úgy tudunk kikeveredni, ha összefogunk, összetartunk, áldozatot hozunk egymásért, és közben még élvezzük is az egészet, mert ha nem lenne benne örömünk, ha belekeserednénk, úgy is dugába dőlne a projekt igen rövid időn belül. Na, akkor most van bennünk közösségi szellem vagy nincs? Mindenki megmutathatja, hogy mekkora csapatjátékos. Egy csapat van, hét és félmilliárd ember alkotja, a tét a túlélés. Ez nagyon jól hangzik, csak hát nem így működünk mégse. Legalábbis ennyire napfényesen nem. Hát akkor hogyan? Az a baj, hogy fogalmunk sincs róla. Mert fogalmunk sincs arról, hogy belül, ahol működünk, milyenek vagyunk. Nem hiszem, hogy ez a virtus ne lenne ott a szívünk mélyén, akár mindnyájunk szíve mélyén is, de tényleg nagyon el van falazva a bátorságunk, amely ki tudná szabadítani. Hogy mennyire, azt nap mint nap érzékelem a személyes kapcsolataimban is, illetve leginkább talán magamon. Itt-ott valami már átsugárzik róla már, de hogy úgy igazán rákattantunk volna, azt azért nem gondolom. Viszont anélkül nem hiszem, hogy fenn tudunk maradni, vagyis csak felmerül a kérdés, hogy mi hozhatja ki belőlünk ezt az életerőt, hol az a csodaenzim, amely katalizálni tudja létfontosságú folyamatainkat? Valóban azt érzem, hogy egy áttörés környékére jutottunk, egy olyan pont közelébe, ahol nagyon sok minden megváltozhat. Meg az is, hogy nem, mert ez egy nagyon kétesélyes helyzet. Azt hisszük, hogy a politikusoknak, meg a gazdasági kulcspozíciók birtokosainak kell a kezükbe venni a kezdeményezést? Csudát! Nekünk magunknak kell helytállnunk saját kibontakozásunk folyamatában, amely egész mellesleg revitalizálni tudja a fáradt ugart is. Itt nem gazdasági érdekek feszülnek egymás ellen, itt a félelmünk és a tettvágyunk birkózik egymással, ez nem külső, hanem belső háború, a lélek különböző területei állnak harcba egymással, és jobb, ha ezt tudjuk, és meg se próbáljuk elhárítani és valójában teljesen illetéktelenek kezébe utalni azt a döntést, amelyet nekünk magunknak kell meghoznunk.

Új nap van, az északi féltekén tegnap kezdődött a csillagászati nyár, de ma van az első munkanapja. Vagyis jól rápihentünk arra, amit most el lehet kezdeni. Mert mától fogva mindenki mondhatja, hogy ő egy kommunista. Mondhatja, hogy a javakból csak valódi szükségletei szerint kíván részesedni, és készen áll dolgozni, és önzetlenül tenni másokért erejéhez és tehetségéhez mérten. Hogy számára fontos a másik ember sorsa, és nem akar az életében olyan pillanatokat, amelyek eltérítenék őt a tudatos lénnyé válás útjáról, annak a tudatállapotnak az erősödéséből ki, amelyben a dolgai, a feladatai fokozatosan kikristályosodnak,  és amelyben folyamatosan alakulva másoknak is példát tud mutatni. Ezek a gondolatok most nincsenek bennünk a fejünkben, úgy nőttünk fel, hogy a szemünk a vasfüggönyön túlra csüngött, azt sasolta, hogy mi van Európában, hát most más már látjuk, hogy mi van ott, most már lehet sasolni mást is, hogy mit szeretnénk mi a szívünk legmélyebb vágya szerint tenni. Folytatni ezt az egészet, és nevelni bele a gyermekeinket is abba az őrültségbe, amelynek most fog leáldozni a napja, vagy leültetni őket, és elmondani nekik, hogy nézd fiam, lányom, mi ezt így nem láttuk eddig, de most már látjuk, hogy elszartuk, és Te ezt így ne csináld tovább. Elmondani nekik becsületesen, hogy hol tartunk, elmondani nekik, hogy 2 tonna alá kell vinni az egy főre jutó CO2 kibocsájtást nagyon sürgősen, hogy az ő feladatok nem ennek a politikai és gazdasági rendszernek a fenntartása lesz, hanem bátor helytállás valmi egész másnak, mindenelőtt egy egész más szemléletnek, létmódnak a kialakulásáért. Karol Woytila, alias II. János Pál pápa egyik mondata megmaradt bennem, a rendszerváltás körül hangzott el, nem tudom ki másnak van még meg, így hangzott: a kommunizmus megbukott, de a kapitalizmus se érezze magát győztesnek. Hát az a kommunizmus tényleg megbukott, de egy belső, személyes változata, amelyet nem a pártállamtól várunk el, hanem mindenki maga személyesen fogja gyakorolni, elég időszerű.

A part

Kedvenc képem egy orosz művésznő alkotásai közül, akinek akkori férjével régen sokat dolgoztam együtt...

Még mindig az autóipar?

Véletlenül találkoztam egy régi barátommal tegnap, jöttek a szokásos kérdések, hogy mi van veled, hol dolgozol, még mindig az autóipar, mondom neki, hogy igen, de már nem olyan fényes, az egész iparág óriási bajban van, és az leszűrődik a napi munka szintjére is, próbálom neki szép lassan adagolni a valóságot, de nem hagyja magát, azzal a semmitmondó kijelentéssel, hogy abroncsra akkor is szükség lesz, ha elektromos autók fognak szaladgálni az utakon, rám csapja az ajtót (ő is). Igen, én személy szerint nem kerültem még közvetlen egzisztenciális bajba, olyan értelemben legalábbis nem, hogy még van munkám, és így jövedelmem is (bár nem nagyon hiszem, hogy a nyugdíjig hátralévő 8-10 évben sem fogok), mert abban tényleg teljesen igaza van, hogy az e-autóknak is lesz kereke, a puszta felnin azok se fognak tudni elgördülni. Viszont ettől még a motorizációnak nincs jövője, meg senkinek, aki kimondva vagy kimondatlanul hitt és/vagy hisz benne. Sajnos a benzines és az elektromos autókra alapuló motorizáció sem életképes, és ezt most már nagyon jó lenne kimondani, mert amíg ezt nem tesszük meg, addig egy halott dolgot tolunk ezerrel bele a szakadékba, vagy legalábbis felé. Meg egy csomó más se életképes abból, amit most csinálunk. Egy csomó dolgot el kell engednünk, egy csomó dolgot nagyon át kell gondolnunk, nagyon át kell szerveznünk, de attól félek hogy nem fog könnyen menni ennek a sok igénynek a belátása. Meg az se biztos, hogy időben képesek leszünk rá, illetve biztos, hogy nem, mert már rég idő van, belátás pedig még sehol. Gréta mondja, hogy a jelenlegi politikai és gazdasági rendszer nem alkalmas a túlélésre. Teljesen igaza van, de sajnos nem csak a politikával meg a gazdasággal van baj, hanem mindnyájunk józan ítélő képességével is. A közszemlélet legfeljebb a csipáját dörzsöli akkor, amikor már régen nézelődnie kéne tágra nyitott szemekkel, és megdöbbenni attól, amit lát. Egyre inkább úgy érzem, hogy egy távlattalan civilizáció végtelenül manipulált bábjai vagyunk mindnyájan, és ha erre nem ébredünk rá, illetve ebből a hipnózisból fel nagyon sürgősen, és nem kezdjük el egész máshogyan felépíteni az életünket, a kapcsolatainkat, magunkat, akkor A. nem sokára végünk lesz (mindnyájunknak), B. a mi szögünk is benne lesz az emberiség képzeletbeli koporsójában, amelyet azzal verünk bele, hogy önálló, független véleményt nem merünk alkotni, bégetünk tovább valamelyik nyájjal, mert abból az agymosott tudatállapotból, amelyben felnőttünk, amelyben éltünk, és amelyet nyilván továbbadunk a gyermekeinknek, még most sem merünk kitörni.

Motiváló

Van egy olyan szolgálat, melyet egyes cégek kérnek, illetve fizetnek meg, hogy gyakorlati, jogi vagy lelki segítséget nyújtsanak bizonyos nehéz helyzetekbe kerülő dolgozóiknak. Egyszer már én is fordultam hozzájuk, segíteni nem tudtak, viszont nagyon kedvesek voltak. Most csak azért hozom őket szóba, mert tetszik a jelmondatuk: Probléma mindig lesz - megoldás mindig van!

Valami világ...

Azt gondolom, hogy a világgal való kapcsolatunk felépítése során a személyes kapcsolatainkról kéne példát vennünk. Amelyeknek részét képezi a fogalmi gondolkodás is, de összességében mégis egészen más minőségűek, és messze nem csak absztrakciós képességeket igényelnek. Azt hiszem, hogy a legnagyobb hiányosságunk itt van, illetve ott, hogy a személyes kapcsolataink sem igazán személyesek már, legfeljebb azokkal tudunk összejönni egy kicsit, akik hozzánk hasonló menekülési stratégiát választanak, vagyis a mieinkhez hasonló elvek mentén hazudnak, és kerülik el a valódi találkozásokat. És ha az egymással való kapcsolataink elszemélytelenednek, persze, hogy személytelenné fog válni a világ egészével való kapcsolatunk is. És akkor marad a politika, a gazdaság, a tudomány, a vallás, a művészet, vagyis maradnak azok az eszközök, amelyeknek az elégtelensége már oly sokszor és oly fényesen megmutatkozott. Mert ezen eszközök mindegyike csak egy kis részt tud megcélozni, az egészet nem, mert az egész sokkal összetettebb közelítést igényel, az egészhez több kell, az egészre való érzékenység létfontosságú, viszont ez az érzékenység nem tud felébredni bennünk, amíg az a világ nem valaki, hanem csak valami a számunkra.

Európa újranyit

Kicsit kevesebb az új megbetegedés, legalábbis ezen a kontinensen, már nem halnak meg naponta több ezren a közelünkben, oldjuk fel a különböző járványügyi korlátozásokat sorra, de nekem még sincs olyan érzésem, hogy bármin is túl lennénk, vagy bármit is legyőztünk volna. Sződligetről csak arcukat eltakaró emberek között utazva tudok bejutni Budapestre, ahol egyetlen kávéházban sem lehet jó érzéssel leülni egy italra, mert pont a legfontosabb, a gondtalan, felszabadult légkör hiányzik hozzá. Ez a zizegés még elég mesterséges, és nem az látszik, hogy mindenki hú, de boldog lenne tőle. A járványt kiváltó problémákkal semmit nem tudtunk kezdeni, magával a jelenséggel talán egy picit igen, de a vírus bármikor visszatérhet, vagy ha nem ez, akkor egy másik, amelyik még gyilkosabb természetű. Pusztul a bioszféra, a vírusoknak pedig élettér kell. Ha nem találják meg az állatokon, akkor természetes, hogy az emberek felé fognak "nyitni". Megoldás az lehet, hogy felfedezünk egy oltást a COVID-19-re, de könnyen lehet, hogy addigra már a COVID-20 is meg fog jelenni, vagy a COVID-21, meg különben is, az oltásokról sem tudunk sokat, azt tudjuk, hogy egy legyengített kórokozóval olykor ki lehet váltani egy olyan immunválaszt, amely bizonyos védettséget jelent, de azt például nem tudjuk, hogy ez a stratégia működőképes lesz-e az új vírusokkal szemben is. Vagyis nekem ebből nem az jön le, hogy az ember milyen győzedelmes, hanem az, hogy egyre nagyobb fenyegetettségek között élünk, és örülhetünk, ha a természet nem gyors pusztulásra ítél bennünket, ha még ad nekünk pár esélyt, mielőtt végleg eltaposna minket. Ad pár esélyt, hogy az okot értsük meg, és ne csak a következményként előálló sebet kezeljük. Mert az ok értése nélkül nincs megoldás egyetlen problémára se, a következményként előálló rossz hatásokat talán lehet kicsit mérsékelni anélkül is, vagy bekövetkezésüket kicsit késleltetni, de ha nem vagyunk tisztában azzal, hogy mit teszünk, illetve, hogy mit nem teszünk, amikor az utóbbiakkal foglalkozunk csupán, akkor tökéletes önámítás minden akciónk. A vírussal szembeni védekezésünk a rövid távú igényt félig meddig lefedte. De az embernek nem csak a rövidtávú igényeit kell lefednie, mert az nem teszi őt valakivé. Az embert az teszi valakivé, ha sorsformáló, felelősséget vállaló módon használja fel anyagi és szellemi potenciáljai teljes tárházát, hosszú időtávra néz előre, és a közben kialakuló látása szerint él és cselekszik. Mindenek előtt azt kell megérteni, hogy a világjárvány (akárcsak a többi globális válságjelenség) a civilizációnk rossz alapbeállítottságából fakad, és csak látszólag közegészségügyi probléma - valójában önismereti, létkapcsolati jellegű. Hogy mindnyájan egy olyan vetítésben nőttünk fel, amelyben teljesen megalapozatlan képzeteink lettek a lehetőségeinkről, mert azokkal a képességeinkkel élve, amellyel uralni hittük a természet erőit, csak bizonyos elég szűk térben és időtávban tudunk boldogulni, és hosszabb távon az, hogy e képességek gyakorlására korlátozzuk a tevékenységünket, kevés az emberiség fennmaradásához. Ha ehhez a felismeréshez nem jutunk el, és annak folyományaként nem eszközölünk alapvető változásokat a világ egészéhez való viszonyunkon, és a világ egészét nem kezdjük el a fejlődésünkhöz szükséges élőlényként, szellemi társként tekinteni, akkor ennek a kapcsolatnak, akár csak az összes többi kapcsolatunknak, előbb-utóbb, elég hamar válás lesz a vége...

Klímaválság és világjárvány

A klímaválságról szóló diskurzusok pillanatnyilag a probléma felszínét sem súrolják, vagy legfeljebb azt teszik vele. 2 tonna/fő alá kéne vinni az éves CO2 kibocsájtást akkor, amikor Nyugat Európában 8 körül van, és még Magyarországon is az 5-öt nyalja. A 2 tonna alatti érték azt jelenti, hogy pici, jól szigetelt ház, kevés fogyasztás, csak a legszükségesebb tárgyak beszerzése, illetve használata, nagyon visszafogott mobilitás, főleg növényi táplálkozás. Vagyis alapjaiban teljesen más, mint amit ma csinálunk, egy mostanitól gyökeresen különböző életmód, sőt létmód megvalósítása, amelyben minden teljesen máshogy van szervezve (és nem mellesleg az egésznek a célja is teljesen más, az aktuális tébolyokban való tobzódás helyett hangsúlyos erőfeszítés az eljövendő generációk életesélyeinek kiküzdésére). Egy évtizeden át minden évben annyival kevesebbet kéne tüzelnünk, amennyit idén a járvány miatt (ha minden összejön) talán fogunk, tíz éven át ekkora megszorítások, de nem a mostani állapothoz, hanem mindig az előző évhez képest. Ehhez hatalmas és gyors, szinte elképzelhetetlennek tűnő tudati változásra van szükség a Földön az emberekben, egy olyan szintlépésre, amelyre utoljára talán a földművelésre történő átállás során került sor. Mi fogja kiváltani ezt a tudati változást. Ennek a világjárványnak a tanulságai? Vagy ennél sokkal súlyosabb, sokkal több áldozatot kívánó események nyomán fogunk ráébredni mostani folyamataink tökéletes távlattalanságára? A civilizációnk átment egy tömegpszichózisba, amelyből nem látszik kitörési pont, még az alap összefüggésekkel sem tudunk tisztába kerülni, a fent idézett számok jelentésére például minden gyermeket már az általános iskolájában jó alaposan meg kéne tanítani, viszont még mi, úgynevezett érett felnőttek se vagyunk tisztába velük, tejüvegen keresztül dereng belőlük valamilyen ködös képzet, ha egyáltalán méltóztatunk rájuk gondolni pár röpke másodperc erejéig. Egyelőre nem a Földön járunk, és ez tényleg ijesztő. Ijesztő, hogy milyen mértékig távolodtunk el a realitásainktól, és hogy ilyen tényekről tulajdonképpen a legcsekélyebb tudomást sem vagyunk hajlandóak venni. Ijesztő, hogy egy ilyen evidenciával sem lehet megszólítani jóformán senkit se, ijesztő, hogy mennyire be van párásodva a szemünk, a retinánk, sőt az egész agyunk, ijesztő, hogy mekkora közöny mutatkozik ilyen kérdésekkel szemben, amíg nem közvetlenül a mi húsunkba is vágnak a pazarlásunk következményei. Minden technikai tudás adott ahhoz, hogy kíméletesen éljünk itt a Földön, a belátás, a felelősség, a jellem tekintetében viszont kétségbeejtően készületlenek vagyunk. Képesek leszünk-e ezzel a kétségbeejtő készületlenséggel ki-ki személyesen és együtt, a társadalom is számot vetni, és aztán meghaladni azt, vagy továbbra is csak kisded játékaink közben elért részsikereinkkel fogunk megelégedni, meg azzal, hogy végletes leegyszerűsítések hosszú során átfuttatott problémák akár kezelhetőek is lehetnének (de minek, hiszen azoknak az eredeti problémákhoz már a legkevesebb közük sincs)? Személyes és kollektív tudati gátak tömege zárja el a kilátásainkat, amelyek lebontása az előttünk álló legfőbb feladat. Nem csupán gazdasági, tudományos vagy kulturális értelemben kell képessé válni többre, szellemi lény mivoltunk teljes spektrumán, például hitben, bátorságban, önazonosság terén is szintet kell lépnünk ahhoz, hogy legyen életesélye a gyermekeinknek is.

Karantén vers

A semmi és a valami határán állok

S nem tudom megmondani

Hogy melyik oldalra esik a valóság
És melyik oldal az illúzió ahol érzéki csalódás minden

A tűszúrásnyi fájdalom

Vércseppet varázsolt az ujjam hegyére

Megvizsgált hogy egészségesebb vagyok-e

Mint az a beteg világ amelyben élek

De nem tudom

Hogy mi lett a teszt eredménye

Félek hogy több vizsgálatra és több fájdalomra lesz szükség ahhoz

Hogy biztosat lehessen mondani

Vigyázzatok amíg ki nem derül rólam

Hogy ember vagyok-e vagy csak egy vírus

Amely megfertőzi a helyet ahová eljut

A Föld minden zugát...

Testről és lélekről

Te szoktál velem álmodni? Mert ha igen, akkor eljátszhatjuk Enyedi Ildikó szarvasos filmjét...

Trianon 100

Nem gondolom, hogy a múlttal nem kéne foglalkozni. Inkább azt gondolom, hogy sokkal többet kéne foglalkozni vele, és sokkal becsületesebben. És nem csak egy történelmi eseményre kihegyezve a foglalkozást, mert az csak egy ici-pici összetevő - előtte és utána is történt egy csomó minden. Trianonnak is volt előzménye és utána is lehetett volna egy csomó mindent máshogy tenni. Csak ahhoz elegendően bátornak kellett volna lenni, és a történelmünk, és benne persze a saját személyes történetünk mélyebb rétegeit is végig kellett volna járnunk. Azt, hogy mitől lettünk olyanok, amilyennek most látszunk, és nem olyanok, amilyennek születtünk, és amilyenek lehetnénk. Az az ember és az a nép is, amely ettől a zarándoklattól, ettől a pokolra szállástól, és utána az onnan való újjászületéstől megretten, és - többek között - soha nem azonosítja be, hogy az életében vagy a történelmében hol voltak azok a pontok, ahol az üzenetet, amelyet rábíztak, a szellemi örökségét, a valódi lényét egy tál lencsére cserélte, soha nem fog kiemelkedni a szürke állományból. Ha valaki nem mondja ki, hogy nem egy ilyen pont volt, hanem még az ő saját életében is sok száz, ahol ő maga személyesen is besározódott, akkor olyan marad, amilyennek most látszik, és nem lesz soha olyan, amilyen egyébként lehetne. Sződligeten van egy felújított Trianon emlékmű, a múlt hét végén még úgy gondoltam, hogy csütörtök este másokhoz hasonlóan én is elhelyezek majd egy kis mécsest a lábához, de aztán mégse tettem. Elég szeles idő volt aznap este, úgy is elfújta volna hamar...

Az egészség archaikus felfogása

...a hagyományos társadalmak az emberben egy rendezett, harmonikus mikrokozmoszt láttak,
a betegséget pedig a harmónia megbomlásaként értelmezték. Éppen ezért a gyógyítás sem a betegség megszüntetésére irányult, hanem a felborult egyensúly helyreállítására, hogy aztán így mintegy kihúzzák a talajt a betegség lába alól. Figyelmük az egészre irányult, nem a részre. Mert bármennyire is triviális, az egészség nem más, mint egész-ség. Aki egészséges, egyetlen koherens egészként éli meg önmagát, s amíg nem lesz beteg, azt sem tudja, hogy van például szíve. A betegség valamelyik rész – legyen az testrész vagy funkció – függetlenedési kísérlete...

Buji Ferenc

Járvány idején

Nem szájmaszkot kell hordani, hanem megetetni mindenkit azzal a lila hagymával, amelyből én is kaptam a sztrapacska mellé, mert az öli a COVID-ot. Nincs vírus amely meg tudna maradni ellenére is....

Sződligetre megjött a nyár...