Tessék már komolyan venni végre!

A modernizmus az emberiség szellemi fejlődésének eddigi legnagyobb, legszörnyűbb, legfélelmetesebb félremenése, és nem az első meg a második világháború borzalmai, mint a következményei miatt, hanem azért, mert kitermelte azt az embert, akinek látszólag mindene megvan, de mégsem tud kezdeni magával semmit. Nem kicsit, elképzelhetetlennek tűnő szélsőségek mértékéig váltunk ilyenné. Egy vegytisztán here, parazita, féreg társadalom oszlopos tagjaiként éltük le az egész életünket, és most azon vitatkozunk, hogy lesz-e háború vagy sem. Miközben évtizedek óta van, és magasan az eddigi legszörnyűbb, hiszen nem is veszünk tudomást róla - ilyen korábban nem volt. Komolyan mondom, kezdek megkönnyebbülni, hogy végre legalább lövöldözünk is egy kicsit, hátha lassan megkezdődik az összeomlásunk (és többek között nem szennyezzük össze felismerhetetlenségig a légkört, bocsi meteorológus voltam, szívügyem a levegő), már bőven ideje lenne, csak az a kérdés, hogy az utánunk jövők készek-e már megszületni helyettünk. Valószínűleg eddig nem voltak, azért kellett ennyit várni, de talán mostanra megfogant valami vagy éppen most fogan bennük meg a vágy, legalább egyikükben, másikukban, hogy ők ne olyanok legyenek, mint mi voltunk, lesz alternatíva utánunk, és akkor mi végre mehetünk a süllyesztőbe. Lesz a halálunk olyan világégés, amelyből főnix madárként felszállhat egy más minőségű emberség, emberiség reménye általuk. ÁLTALUK! Mert általunk nem tudott. Ha valamiben, akkor ebben még bízom, és ha valamiért, akkor azért fogok élni még egy kicsit. addig, amíg egy kicsit még lehet, amíg az idő egy kicsit még hagyja nekem, és úgy, ahogy legjobb tudásom szerint képes leszek rá. Ezen kívül mostantól semmi más nem érdekel! SEMMI!

Húsvét előtt / Before Easter

(English below) Ledobtuk az atombombát hogy béke legyen. Nem lett béke. El lett fojtva a háború egy kis időre. Atombombával nem lehet békét csinálni meg a természet meg a belső ember megölésére alapuló túlfogyasztással se. Ezekkel a dolgokkal lehet egy kis látszatbiztonságot varázsolni amely kettő percig tart. Békét áldozattal lehet hozni - véráldozattal. Amelyben nagyon sokunknak hamarosan részünk lesz miközben a maradókra még nagyobb feladat fog hárulni. Mi csak azért leszünk vértanúk mert másra már nem vagyunk jók nekik viszont segíteniük kell egy új világ kibontakozását. Magukban és aztán onnan kiindulva maguk körül is mindenütt...

We dropped the atomic bomb to make peace but peace didn't come just war was suspended for a short time. It is impossible to make peace with an atomic bomb and it is impossible to make peace with overconsumption based on the annilihation of Nature and that of the inner human being either. With this type of things you can only conjure an illusion peace which last for three mins in the best case. Making peace - this is only possible with sacrifice, blood sacrifice which will reach many of us while those who will stay will have an even bigger mission. We will be martyrs because we are not good for anything else but they will have to build up a new existence first in themselves after that starting from there all around the world...

"Have a nice weekend!" greeting already on Monday...

Take care and have a nice weekend soon! I know that we are only at a Monday evening but sorry, i am in pretty sensitive mood when – after an overnight work shift around the Ukrainiens in the Budapest refugee center – i look out of my castle window and i see that spring is arriving and nature is coming back to life regardless of what peaple do – war or peace…

Túljutunk valamin

Ez egyáltalán nem szomorú, illetve nem csak az. Ha elég távolról tudjuk nézni, akkor kiderül, hogy lassan túljutunk valamin. Valami olyanon, amin már rég túl kellett volna jutnunk, de még most sem végzetesen késő. Mert ha merjük elengedni, ha nem ragaszkodunk hozzá görcsösen, akkor születhet a romjain egy egészen új, egy egészen más, egy csodálatosan szép dolog. A régi eltűnése után, mert a régi most az új útjába áll. Nem jól éltünk, illetve nagyon rosszul de lehet rajta segíteni azzal, hogy ezt beismerjük. És akkor megvan a becsület piros pont, a fair play díj - az is több a semminél, ahhoz elég, hogy jól lehessen emlékezni ránk. Nem baj az se, hogy sokan meg fogunk halni elég hamar, a rend, a terv szükséges része az is. A baj nem ez, hanem ha valaki nem ismeri fel az élete végéig sem, hogy a káoszos felszín alatt milyen elképesztő rendet lehet találni, hogy a látszattal szemben minden óramű pontossággal, éppen akkor történik meg, amikor a tervezett idő eljön rá. Túl leszünk hamarosan egy őrületen, és utána lesz esélye annak aminek most nincs - a normális emberi létnek. Talán...

Ma reggel írtam a fiamnak

Ma reggel írtam a fiamnak (három gyermekem közül ő az egyetlen aki még nem tiltott le messengeren, bár lehet, hogy most ez is meg fog történni)


Legalább másfél éve egész konkrétan beszélek arról aminek a következményei most világosan kirajzolódnak. Legalább másfél éven át hülyének néztetek mind a hárman ezért. Folytassam?

Tényleg az a legjobb megoldás az életben hogy tudomást sem veszünk egymásról?

Pont úgy ahogy az országok vezetői képtelenek kitörni a maguk kis buborékjaikból

Képezzük le ezt a háborút a családjainkba?

Illetve nem is hiszen fordítva van hiszen ott hamarabb volt mint a világban...

Mi értelme van az életnek így? Mi értelme gyerekeknek unokáknak családoknak otthonoknak mindannak amit csináltunk eddig?

Lassan megkezdődhetnének a béketárgyalások a matavovszky családokban is...

Ideje lenne!

Édesapád

Mit tegyen?

Mit tegyen az, aki nem érzi jól magát a komfort zónájában?

Mit tegyen az, aki a fájdalomtól borzasztóan fél, de közben annyira vágyik rá, hogy nem is tud meglenni nélküle?

Mit tegyen az, akit behajítanak a tüzes kemencébe, és igaz ugyan, hogy valami csoda folytán nem ég meg, de fogalma sincs arról hogy ez a csoda meddig fog tartani?

A komfort zóna nem elég érdekes, a lélek nem tud fejlődni, elunja magát benne, nincs ember, akit a kényelem ki tudna elégíteni

Pusztán a fájdalomra nem vágyik senki, de a fájdalmak elszenvedése mögött tapasztalatok vannak, és azokhoz mindenki szeretne hozzájutni, legfeljebb ezt nem vallja be még magának se

Ha egy csodáról lehetne tudni, hogy meddig fog tartani, nem is lenne csoda hiszen a csoda alapértelmezése szerint bizonytalan, kiszámíthatatlan és ezért felkavaró, rettenetes - ha a láng nem égeti meg azt, akit bedobnak a kemencébe, akkor megégeti őt a csoda, amelynek részesévé válik, és amely a tűznél sokkal nagyobb hővel hat rá, és sokkal mélyebb égési sérülést okoz neki.

Vérmókus lettem...

Ma futottam egy (nagyon szerény) ultrát a Budai hegységben, az 50 km-es vérmókus kört, amelynek csodálatos az útvonala, illetve egy nagyobb és több kisebb elkeveréssel végül 54 km lett belőle. Mivel elég régen volt utoljára ilyen távú futásom, kissé megilletődve készültem rá. Mondjuk úgy, hogy elég izgatott voltam, és féltem is tőle, főleg a táv harmadik harmadától, hogy nagy szenvedéssel fog járni. A sok tépelődés után tulajdonképpen amolyan jöjjön, aminek jönnie kell lelkiállapotban tudtam csak elindulni. Azt éreztem, hogy a megfutamodás nem opció, az elmúlt hónapok túl sok jó futással ajándékoztak meg, és a középtávok (25-30 km) a végére már olyan jól mentek, hogy muszáj volt emelni a tétet. Ha valaki azt hiszi, hogy a futás nálam valamiféle hóbort, esetleg hobbi, az nagyon téved. A komoly szellemi munkának (ezt a szót nem a köznapi értelemben használom, azt a folyamatot jelölöm vele, amely hülye majomból embert csinál belőlünk) szerintem nagyon fontos összetevője a terepfutás, az én esetemben legalábbis szinte ott kezdődik el. Semmi értelmeset nem tudok csinálni ezek nélkül a vasárnapi futások nélkül, amelyek egyrészt gyönyörűek, másrészt meggyötörnek, harmadrészt és leginkább pedig ébren tartanak, falakat égetnek el, távlatokat nyitnak bennem. Azon kívül pedig, és az tényleg csak a hab a tortán, fantasztikus emberekkel találkozom, sokféle közösségben voltam már életem során, de ezt a laza, oldott, sokszínű, nagyon egészséges, széles spektrumú nyüzsgést, amelyet itt látok és tapasztalok, illetve ahhoz még hasonlítót sem találtam máshol. Nyilván vannak kulcsemberek, akiknek rengeteget köszönhetünk, de vannak mellékszereplők is, akik szintén nagyon-nagyon fontosak. Ha az ember vasárnap reggel hétkor a Szépjuhásznénál futás előtt tollászkodik, nagy eséllyel fog találni másokat is, akik ott ugyanezt teszik. Azért tudom, mert a maival együtt már ötödször mentem fel oda, és eddig talán még egyszer se voltam teljesen egyedül. A múltkor annyi vérmókussal találkoztam, hogy összeszámolni se bírtam őket (mondjuk nem vagyok jó matekból, de az biztos, hogy több volt belőlük, mint egy kezemen ujj), biztos akkor rajzottak, először én is arra a hétvégére terveztem a hosszú futást, de végül tolni kellett rajta egyet. Viszont egy cseppet se bántam meg, mert kiváló idő lett, és minden körülmény nagyon kedvezően alakult, ha leszámítjuk a tájékozódó képességem pillanatnyi és totális összeomlását. A szenvedés nem maradt el teljesen, de azért pozitívan csalódtam, jutott futólépés az utolsó kilométerekre is bőven...

Le livre ouvert

Ma új életet kezdek, de új blogot nem, mert abból már annyi van, mint égen a csillag, magam sem tudom számon tartani, hogy a tér hány különböző irányában folytam már szét, mint a vulkánból kiömlő láva. Persze azzal nincs semmi baj, hogy valaki egy csomó mindent kipróbál, de az utóbbi időkben engem ért becsmérlő kijelentésekből annyi mindenképpen jogos, hogy törekedjek már valami szintézist is teremteni abban a dzsungelben, amely egyelőre inkább válogatás nélkül növő vadhajtások rengetege, mint egy egészséges, szerves egységet képező és abban fejlődni tudó és fejlődni akaró szellemi lény műhelye. Persze közben azért vigyázni is kell, mert a műhelyeknek általában falai vannak, viszont az enyémnek ne legyenek mégse. Mert én egy férfi ember vagyok, aki a falakat by deafult nem építi, hanem bontja, a látásokat by default nem szűkíti, hanem tágítja, a végtelen térből by default nem lekerít magának kis telkeket, hanem igyekszik az egészet bejárni vagy legalábbis minél többet belőle. Vagyis két erő tart egyensúlyt egymással, akárcsak az univerzumban, az ősrobbanásból megmaradt tágulás, amely mintegy kibontja a létezés folyamatát, mint olyat, meg a tömegvonzás, amely ebben a táguló közegben biztosítja, hogy az a kibontakozás élhető sebességgel játszódjék le. Ebben a feszültségben fog lezajlani a hátralévő életem, egyébként már az eddigi is ebben zajlott, csak korábban ezt nem tudatosítottam magamban, meg lehet, hogy tényleg felborult egy kicsit az egyensúly a lázadás javára és az összefogottság kárára - ha igen, akkor annak oka volt, de nem biztos, hogy úgy kell csinálni továbbra is. Ez a feszültséges erőtér lesz az a hely, ahol reményeim szerint valami majd képes lesz kikristályosodni abból az üzenetből, amelynek a kibontásáért megszülettem. Formailag ez úgy néz ki, hogy a tapasztalatokból, meg a lassan több, mint tíz éve képződő írások tengeréből most már tényleg megpróbálok egy művet összeállítani, mondjuk úgy, hogy egy könyvet, bár biztos, hogy se regény, se novellás kötet, se esszé gyűjtemény, se napló, se füves könyv nem lesz, hanem valószínű, hogy ezeknek valamilyen sajátos keveréke fog kijönni belőle, hogy pontosan mi, azt még magam sem tudom, hiszen ez az egész nagyon homályos pillanatnyilag, és leginkább csak a szándék van meg belőle, meg az odaszánás, hogy figyeljek magamra, és magamban mindenre, ami majd vezet ezen az úton. Ebben a blogban mostantól a főoldalon ennek a folyamatnak az eseményeiről próbálok majd beszámolni nagyon tömören, miközben a menün rögtön a Főoldal után lesz egy "Le livre ouvert" (a nyitott könyv) nevű oldal, ahol a könyv fejezetei fognak kibontakozni, az aktuális állapot mindig fellelhető lesz rajta. Persze, azt ne gondolja senki, hogy bármi véglegesen is úgy lesz, ahogy most ott olvashatja. Biztos, hogy nagyon sokáig ez még egy folytonosan változó, fejlődő, tisztuló szöveg lesz, és ha bármelyikőtök az olvasása közben visszajelez nekem, akkor annak nagyon fogok örülni, sőt abból akár egy összefogás is kialakulhat, és akkor ezt a könyvet már nem csak én fogom írni, hanem Ti is, társszerzői lehettek, ha akartok. (Mint a szavak többsége egyébként, a livre szó is nagyon gazdag tartalmú, elég ha a francia fontra gondolunk, amely szintén livre volt, vagy a livrer igére, melynek jelentése többek között lemondani valamiről, átadni, odaszánni.) A blog korábbi tartalmát, például a főoldalon lévő korábbi 160 egynéhány bejegyzést is el fogom lapátolni valahova idővel, amit lehet, azt fel fogom használni belőle, amit meg nem, azt elbírja a sittes zsák. Ahogy elbírja azt a töménytelen mennyiségű kacatot is, amely most még a birtokomban van, de amelyet a következő albérletembe már biztosan nem akarok tovább vinni magammal. Hát ennyi mára, lejárt az idő illetve lehet, hogy még este egy pillanatra visszatérek. De most mennem kell...

Kit nevezhetünk egészségesnek / Who can we call healthy

(English version below)

Kit nevezhetünk egészségesnek? Kit nevezhetünk normálisnak? Sokszor van olyan érzésem, hogy én mindkettőtől nagyon messze állok - sőt inkább az ellenkezőjéhez vagyok közel. Gréta Asperger szindrómás, de azzal együtt vagy éppen annak köszönhetően valószínűleg 10x annyira egészséges vagy normális, mint én. Ugyanis abban a helyzetben, amelyben most vagyunk, nyugodtan mondhatjuk, hogy az ő reakciója az egyik a nagyon kevés közül, amelynek van valamennyi köze a normalitáshoz. Vannak itt autisták (egyre többen) akik egyszerűen képtelenek kapcsolatot teremteni a körülöttük lévő társadalommal. Őszintén szólva teljesen megértem őket. Nekem is nagyon nehéz olyan kapcsolatot teremteni, amely a szokásos majomkodás szintjét meghaladja - nagyon nagyon nehéz! Betegek az autisták? Vagy inkább mi vagyunk vagyunk betegek, akik ahelyett, hogy nyíltan beszélnénk a betegségünkről, azt játsszuk, hogy ez a társadalom valódi és tart valahová? Amiben én egyáltalán nem vagyok biztos. Mit mondhatok nekik? Mondhatom, hogy betegek vagytok, és igyekszem meggyógyítani Titeket vagy tisztességesebb azt mondani, hogy a Ti ösztönös, tudattalan válaszotok sokkal egészségesebb, mint a mi végtelenül korrupt kapcsolatunk ezzel az egész globális bábszínházzal, illetve a neki való benyalásunk néhány siralmas életmorzsáért. Melyik a jó alap, ha meg akarunk érteni egy autistát, sőt segíteni akarunk neki? Vagy nem is nekem kell segíteni őt? Sokkal inkább én vagyok rászorulva, arra a világos és egyértelmű üzenetre, amelyet közvetít nekem az úgy nevezett betegségével, hogy ez a bolygó már nem élhető, és azért, hogy idejutottunk én magam is személyesen felelős vagyok? Sokszor van olyan érzésem, hogy ők tudattalanul ugyan, de elég bátrak olyan reakciót adni a társadalom viselkedésére, amelyet mi "egészséges" emberek nem merünk. Sokszor van olyan érzésem, hogy ők tulajdonképpen angyalok olyan különleges érzékenységgel, amely miatt mindnyájunknak nagy tisztelettel kéne tekintenünk rájuk. Egyes indián kultúrákban a fogyatékosokra úgy tekintettek, mint az isteneikre, a túlvilág küldötteit látták bennük, akiknek misztikus képességeik vannak, és a törzs nem csak méltányolta ezeket a képességeiket, hanem miattuk leborulva imádta a fogyatékosokat. Értjük mi most, hogy miért? Mert olyat mutattak fel, amelyet kevesen tudnak képviselni, amely az általánoson túlmutatott, de világos volt mindenki számára, hogy attól még nagyon nagyon fontos. Azokban a kultúrákban tudtak így nézni rájuk, sőt az volt a normális. Mi viszont nem merjük meghallani az üzeneteiket, helyette álltjuk, hogy betegek, és igyekszünk nagy buzgalommal meggyógyítani őket. Szerintem ez szín tiszta őrület. Igen, az a baj, hogy nem vagyok elég beteg én sem. Ha betegebb lennék, nem akarnék beszélni a gyermekeimnek a társadalmunk tragikus ellenmondásairól és azokról a szörnyű következményekről, amelyek belőlük adódnak, és arról a felelősségről, amely miatt felelnünk kell múltbeli, mostani és eljövendő katasztrófákért nekünk magunknak is. Tudnék gondtalanul játszani a kis unokámmal, tudnék mosolyogni, mint a tejbe tök a különböző felszínes családi eseményeken, tudnám én is hazudni másokkal együtt az összes galádságot, ahogy mindenki puszta létével, illetve a társadalomba való betagozódásával automatikus kábítja magát és persze a körülötte élőket is. (Szinte már az utcán se lehet úgy sétálni, hogy az ember ne hazudjon vele óriásit. Talán az lenne az egyetlen tiszta üzenet, ha az ember felgyújtaná vagy felrobbantaná magát, ahogy a terroristák teszik, őket is nagyon tisztelem egyébként, nem feltétlenül a tetteikért, de hogy valóságosabb és tisztább a kapcsolatuk magukkal meg a világgal, hogy kevesebbet színészkednek, hogy őszintébbek magukhoz, mint bármelyikünknek, abban biztos vagyok. Ők legalább elég bátrak eljutni saját sötét oldalukig - más kérdés, hogy segítség nélkül onnan nem jutnak tovább - mi viszont jó kisfiúk és jó kislányok maradunk az életünk végéig, miközben a démonaink, akikről a legcsekélyebb tudomást  se vesszük, szépen szétrágnak minket meg az egész társadalmunkat belül.) Ha betegebb lennék, nem jelentene problémát nekem ez a létmód, és nem jelentenék problémát a családomnak se. Valószínűleg el se váltam volna. Most szinte az egész családom gyűlöl, mert nem tudom tettetni mindenki mással együtt, hogy ez a folyamat, amely most zajlik a Földön nem csak devianciák átvétele, kölcsönös agymosásokon keresztül azok eltanulása és tovább halmozása sok generáció óta, olyan devianciáké, amelyeket meg sem próbálunk kiegyenesíteni, mert az a hamis és tiszavirágéletű biztonságérzet, amelyet az illúzióink adnak, mindenkinek fontosabb, mint a valós és becsületes helyzetértékelés, és az abból fakadó helytállás...

Who can we call healthy? Who can we call normal? I often have the impression that i am very far from both - even i am much closer to the opposite corner. Greta is ill she has asperger syndrome but together with that or just thanks to that she is very probably ten times more healthy and more normal than me. Since in this situation where we are today - let's say - her reaction is among the very few which has something to do with normality. We have autistic people around us (more and more) who simply cannot contact this society. Frankly speaking I fully understand them. It is also very hard to me to make real contacts here which overpass the usual monkey parade level. Very very hard! Are they ill? Or we are ill and instead of talking about this plainly we play that this society is real and it leads somewhere? Of which i am not sure at all. What can i say to these people? Can i say that you are ill and i try to cure you or it is more honest to say that your instinctive unconscious answer is much more healthy than my corrupt links to this global puppet show? Which of the two is the right base to understand and to help a person with autism? Or it is not me who can help him but much more he is to help me by transmitting me his clear message that this planet is not livable any more and i am personally responsible and to be blamed for that too? I often have the impression that they are unconsciously brave enough to give a right and true reaction to the behaviour of this society that none of us healthy people dare to do. I often have the impression that they are angels with a special and precious sensibility which we must very much respect in them. In some Indian cultures handicapped persons were considered more or less as gods or at least having mystical capabilities, channels to the spiritual world and appreciated a lot even adored by the whole tribe. Do we understand why? Because they show something which only very few can show. In that cultures it was possible to look at them like that - better to say this was the normal way. While here we don't face what they show us instead we decide to cure their so called illness. For me this is crazy! Yes i am not ill enough either. If i were more ill i wouldn't insist on talking to my children about the cruel contradictions of our society and about the terrible consequences which come out of them and about the responsibility we all bear for past for current and for future catastrophes. I would be able to play carelessly with my small grand children to attend superficial family events i would be able to join to the chain of the lies which everybody tells continually by his existence and by his simple accomodation to this modern society. (It is almost impossible to walk in our towns and not telling lies by this simple seemingly innocent act. I feel sometimes that it might be more honest to put myself on a fire, or explode myself as the terrosists do. Actually i also have big respect towards them too. Not because of what they do but because they have a much more clear and consequent relation to the reality than us normal people.) If i were more ill this lifestyle which we all follow wouldn't raise big problems to me and i would not mean such a big problem to my family either. Even I might have never divorced in that case. Now (almost) my whole family hates me because i am not capable to continue in the old way pretending that this process which we all follow is not just a transmission (through mutual brainwashing) and in the meantime an accumulation of the deviations which started long time ago and which nobody manages to make straight again becasue the illusions which give some false sense of safety and a temporary releif are always more important to all of us than the correct evaluation of our misery and the mission which comes out of it.

Lehet menni!

Nem kis inci- finci hazugságok vannak az egész úgy ahogy van egy oltári és lassan tényleg egyeduralkodóvá váló generális és globális hazugság csak ezt olyan szörnyű kimondani hogy menekülünk előle abba a vetítésbe hogy néhány - általunk természetesen nem gyakorolt - részhazugság létezik csak és a bajokat persze pont azok okozzáķ ami megint csak egy iszonyatos hazugság így aztán az egész hazugság hegy nem csak fennmarad de folyamatosan tovább is épül. Elég szomorú hogy minden romokban hever viszont valamiért mégis csak idekerültünk és biztos nem azért hogy ebből a helyzetből patkány módjára kihátráljunk. Én úgy gondolom hogy leginkább pont azért hogy ez a globális hazugság általunk tisztuljon kicsit. Vagy nagyon. Ehhez viszont tényleg képessé kell válnunk arra hogy az egész világgal szembe menjünk ahogy az ámokfutó az autópályán a forgalommal szemben hajt. Ahogy Mellot mondja - a megvilágosodást akkor kezded elérni ha felteszed magadnak a kérdést hogy akkor most én hülyültem meg vagy az összes többi. Amíg ez a kérdés valakiben nem merül fel addig ő a tömeg része a tömeggel mozdul addig az illető egy patkány. Keresztények vagyunk? Jézus képessé vált arra hogy szembe menjen az egész világgal és bennünk is ott vannak ugyanazok a potenciálok amelyek benne voltak egy picivel sem kisebbek az esélyeink csak ezt a sok majom akikre eddig hallgattunk - mert mi is majmok voltunk - elfelejtette közölni velünk. Pedig ez a kereszténység ez az hogy a Mester tanítványa vagyok és követem őt és nem az a híg lötty amelyet vallás címén öntöttek a fejünkbe olyanok akiket szintén megvezettek és akik erre a szomorú tényre valahogy nem jöttek rá. Nem nagyobb a tanítvány a mesterénél és nincs is kevesebb dolga nála. Semmivel sem kisebb a mi létfeladatunk mint Jézusé volt. Jézus nem imádni való Isten amit a korrupt klérus hangsúlyoz hogy szolgákat csinaljon belőlünk. Jézus követni való ember. Az ő sorsa a mi sorsunk ez ad értelmet az életünknek és ezzel kell elszámolnunk a végén vagyis nem sokára. Lehet menni!

Gondold végig ezeket a szempontokat is, kérlek!

Nem meri kimondani senki nyíltan, de ebben a globális társadalomban, amelyet a nyugati ember torz létfelfogásából fakadó egyoldalú folyamatok teljesen félrevittek, a csillogó felszín alatt óriási zavarok támadnak, rettenetes feszültségek halmozódnak fel, és iszonyatos fenyegetettségek képződnek - nagyon könnyen lehet, hogy az emberiség a végóráit éli. Gondolok itt például az erőltetett technológiai és gazdasági fejlesztésekre, amelyeket nem kísér jellemfejlődés, sőt inkább a jellem visszafejlődésével járnak együtt, gondolok itt arra, hogy a szemléletünk meghatározó eleme lett a rövid, sőt az ultra rövid távon elérhető előnyökre való építkezés, amivel viszont már kicsit hosszabb távon is óriási és semmivel sem indokolható kockázatokat hozunk létre, gondolok itt az ember (és a társadalmak) szellemi integritásának megbomlására, mert mindenkinek csak a maga kis atomi működése számít, miközben a kapcsolatokkal lassan egyáltalán törődünk, sőt a kapcsolatokra való érzékenységünk, a szintézis teremtő képességünk, a dolgok egyben látására való képességünk is olyan mértékig halványul, hogy már szinte nincs is. Nem hiszem, hogy más civilizációkat semmiféle aránytalanság nem terhelt, de azt igen, hogy az agresszivitásnak azzal a fokával, amelyet mi mutattunk be, más nem büszkélkedhetett. Az a fajelmélet, amelyben a fehér ember a teremtés koronájává nevezte ki magát, szín tiszta fantazma, az igazság inkább az, hogy a fehér ember a valaha létezett embertípusok közül a legalantasabb, a majmok majma, a patkányok patkánya, a férgek férge.

Ahhoz hogy valaki, mondjuk a gyermekünk, egy olyan borzalmasan nehéz helyzetben, mint amilyen itt sok generáció egyre nagyobb mértékű eltévelyedése folytán előállt, talpon tudjon maradni, sőt hasznos emberré tudjon válni, nagyon tudatos önértésre, önazonosságra, nagy bátorságra lesz szüksége. Ezt ő vagy tőlünk, a szüleinktől tudja megkapni, vagy senkitől. Hogyan legyen bátor, elszánt ha a szülein azt látja, hogy ők sem merik elvállalni a történetüket, ők sem néznek szembe az örökségük, és az abból fakadó előéletük rettenetes ellentmondásaival, hogy ők is megfutamodnak a tisztázás és a tisztázódás egyetemes követelményei elől, szarságokon rágódnak, ámítják magukat, falakat építenek, továbbra is csak a saját pillanatnyi kényelmüket meg a szánalmas kis biztonságérzetüket kuporgatják? Hogy lesz jó példa így a gyermekeink számára, amelyből erőt meríthetnek majd a minden bizonnyal elég hamar lecsapó, illetve számtalan területen már most támadó, de hamarosan bizonyára közvetlenül húsba is vágó ínség idején? Ki képzeli azt, hogy életfeladatát a belső fókusz folyamatos gyakorlása, önmaga, az ő igazi belső lénye felkarolása, a vele való intenzív kapcsolat fenntartása, a mellette való határozott, elszánt kiállása nélkül is megértheti és elvégezheti? Ki képzeli azt hogy büntetlenül kihátrálhat azokból az élethelyzetekből, amelyekbe egyértelműen szellemi fejlődése érdekében került, hogy nem kell bennük elvégeznie azt a dolgát, amely őt odaszólította? Ki hitegeti magát meg másokat is még mindig, hogy á dehogy, csak kisebb zavarok vannak, de azok őt nem igazán érintik, mert nem igazán sáros bennük, tehát teendője sincs velük? Ki menekül a kábításunkra felhúzott papírmasé jólét és álbiztonságok díszletei közé áldozatokkal is járó valódi emberi fejlődése elől? És mi lesz ennek a viselkedésnek a következményei és kik lesznek azoknak a következményeknek az áldozatai? Gondold végig ezeket a szempontokat is, kérlek!

A problémák

 A problémák azért vannak hogy megoldjanak minket...

A szamuráj törvénykönyv esszenciája

A szamuráj törvénykönyv esszenciája így kezdődik: Egy szamurájnak mindenekelőtt azt a tényt kell észben tartania - éjjel s nappal újév reggelétől amikor felemeli evőpálcikáját hogy elfogyassza reggelijét egészen az év utolsó napjáig amikor elkészíti éves elszámolását - hogy meg kell halnia. Ez a legfőbb feladata. Hogyha ezt mindig észben tartja akkor képes lesz a hűség és a gyermeki kötelesség útja szerint élni számtalan veszélyt és csapást el fog kerülni, távol tudja magát tartani a betegségektől és a balsorstól, sőt mi több hosszan élvezheti az életet. Nagyszerű személyiséggé fog válni, aki sok csodálatraméltó tulajdonsággal rendelkezik... Hát az a modern társadalom amelyben élünk nem igazán nevel minket arra hogy ez az éberség bennünk kialakuljon. Pedig nem kell a távol keletre utazni azért hogy az ember csodát lásson - a középkori lovagi hagyományok nagyon hasonló szellemi tartalmakra épültek. Csak valahogy nem gondolunk arra, hogy az embernek most is az lenne a feladata, hogy hőssé váljon, a szellemi rend alapja most is pont ugyanaz, ami a középkorban volt vagy előtte is bármikor, mert a szellemi rendet, amely akkor a szamurájok és a lovagok és a kiskirálylányok szívében meg az odaszánásukban kristálytisztán ragyogott, meghágtuk, mert az a tiszavirág életű csúcstechnika, amelyet jelenleg működtetünk illetve a belőle származó kényelem és látszat biztonság ezt a követelményt teljesen kitakarta, belénk szuggerálta azt a képtelenséget, hogy most már olyan tanúságtételekre, mint régen, nincs szükség, hogy az életünket most már olyan rendű nemes célokra, mint régen nem kell feltenni, hogy egy férfinak most már elég mindenféle mütyürökkel foglalkoznia és a nőnek se kell őt semmi másra inspirálnia csak arra hogy egy háztartási alkalmazottá váljon mellette aki segít neki főzni és takarítani. Nem is beszélve a vallásainkról, amelyekből szintén alapvető létdimenziók hiányoznak. Jézus istenségét például olyan mértékig hangsúlyozzuk túl hogy az emberségét szinte láthatatlanná tesszük és azzal együtt abszolút háttérbe szorul a hősiessége a világgal való szembemenése mint teljesen természetes és emberi kvalitás amely sajnos mindnyájunk számára konkrét követendő példa (lenne). Pont ugyanazt amit ő elszenvedett pont ugyanazt a rettenetes magányt és idegenséget majd nekünk is el kell szenvednünk és pont ugyanazzal a hittel amellyel ő tette. Illetve remélem mert ha nem akkor gallyra fog futni az életünk akkor az utunkat nem fogjuk bejárni a jellemfejlődésünket a létfeladatunkat nem fogjuk elvégezni akkor csak egy játékország szintetikus anyagból készült lego emberkéi leszünk az egész életünk egy színtiszta virtualitásban fog eltelni. Ne higgyétek hogy ennyit értek csak!

Teljesen biztos vagyok abban hogy a közeg amelyben élünk nagyon lényeges szellemi tartalmakat fojt el bennünk, és amíg nem kezdünk el tudatosan is leválni róla, szembe menni a posztulátumaival, addig ez így is marad. Addig például a férfi azon a vonásai, amelyek a lovagkorban jellemezték őt, nem fognak kifejlődni, feltűnni, addig a férfi nem lesz harcos, pedig megvalósulásának az egy nagyon fontos összetevője lenne. A harcos archtípust minden férfi magában hordozza, és valójában szenved addig, amíg harcos energiái parlagon hevernek. Szenved és rombolódik és süllyed bele a középszerűségbe. De a nő ugyanígy van, ha nem vállalja el azt a tiszta hősies létet, amely a kiskirálylányokat jellemezte, akik próbatételekre inspirálták loavgjukat, de aztán hazavárták őket, és meghatódva fogadtál el áldozatukat, ha a nő ezt nem teszi, ha a nő nem felemelni, hanem elnyomni akar egy férfit, akkor megzavarodik, lekötetlen női energiái féktelen csapongásba kezdenek, önálló életet fognak élni, amelyek ki fogják borítani belőle a nőiességet az utolsó cseppig. Egy borzasztóan nehéz korban élünk, amikor ezeknek az egykor élő, evidens szellemi kincseket teljesen betemette a sár, és csak nagy erőfeszítések árán lehet előásni belőlük valamennyit. Az ember valódi természetét leíró hagyományok kivesztek, azokat nem gyakorolja senki, szükségességük felismerésére eljutni pedig csaknem lehetetlen. A Szentírásban is le vannak írva ezek szépen, az evangéliumokban, de mivel a legminimálisabb érzékenységgel sem rendelkezünk, átsikluk felettük villám gyorsan. Akit a legminimálisabb mértékig megérintenek a felismerések hogy az ember mi még azon kívül, amit a modern világ állít róla, az élményeit mondja el, adja tovább, hogy az a nagyon kevés maradék emberség, ami még van, az utolsó foszlányok ne vesszenek el egészen, hogy azokból a foszlányokból az ami egyszer már volt, újra megszülessen. Nem merjük kimondani, mert gyávák vagyunk, de háború van, nagyon komoly háború, világháború, amilyen az első és a második volt. Egyelőre nem fegyverrel vívják, hanem a lélek megfélelmítésével, de attól az egész csak rosszabb. És ahol háború van ott harcos, bátor, akár meghalni is kész férfiakra és gyönyörű, isteni szépséget sugázó nőkre van szükség. Legyünk olyanok mindnyájan!

Egy rosszul szocializálódott, enyhén autista, bla-bla-bla...

Egy rosszul szocializálódott, enyhén autista, bizonyos fokig border-line szindrómás (legalábbis határeset), de leginkább elég gátlástalan és vannak olyanok, akik szerint végtelenül beképzelt felnőtt férfi gondolatai magáról, és a helyzetről, amelyik itt és mostanra előállt. (Az illető egyébként köszöni szépen jól van, és annak ellenére hogy a magukat egészségesnek mondó emberek közé való beilleszkedése vet fel számára bizonyos nehézségeket, felsorolt úgynevezett személyiségzavaraitól akkor se válna meg, ha arra mód, illetve lehetőség kínálkozna.)

Azt hiszem, én egy elég használhatatlan ember vagyok. Arra legalábbis mindenképpen, amire a világ használni szeretne. Nem hiszem, hogy ennek az egész nagy zizegésnek, amelyet mi itt most művelünk, bármi különösebb értelme lenne - ez az alapvető probléma. Attól nem fog megváltozni semmi, folytatódni, sőt gyorsulni fog a hanyatlás, amely már régóta zajlik, és amelyet pár hozzám hasonlóan defektes személy nem csak maga megfigyelt már, de a mások figyelmét is igyekezett arra ráirányítani. Olyan emberek, mint amilyen például az édesapám is volt, és akit ugyanúgy próbált lekeverni a környezete, ahogy belém is próbálják a szót fojtani a legtöbben, például a családom összes tagja - na jó, egy kivételével...

Ha mi nem fogjuk fel ennek az egész nagy össznépi tébolynak a mélységeit, ha nem fogjuk fel, hogy egyszerű tömegpszichózisok irányítanak minket, és nem kezdünk el nagyon komolyan változtatni a folyamatainkon, akkor ki? Ki fogja felébreszteni a csipkerózsika álmát alvó emberiséget, amelyik ebben a mélyaltatásban tudattalanul sodródik mindenféle point of no return-ök felé? (Valószínűleg jónéhányon már túl is van.) Nem is értem, hogy ki miben reménykedik. Abban, hogy ő majd meghal addigra, mire elkezd melegedni a pite? (Csak szólok, hogy már most is meleg.) És a gyermeke? Vagy az nem számít? (Nem számít, persze, mert a mi kultúránkban a gyermekre csak x évig kell figyelni, ha felnőtt, minden különösebb vacillálás nélkül bele lehet dobni a nagy büdös semmibe, abba, amelyikbe már jóval hamarabb bele kellett volna dobni, hogy megtanuljon repülni, de nem ám úgy, ahogy most járunk el vele, hanem úgy, hogy alatta körözünk, és ha zuhan akkor elkapjuk - lásd a sas!) És az édes kis unokája, akinek éppen csak nyiladozik az értelme - de mire? Arra, hogy ha majd teljesen kinyílik, őrüljön bele ő is mindabba, amit maga körül lát? Vagy kívánjam, hogy soha ne értse meg az őt körülvevő emberek bénázásának rettenetes fokát, ne jöjjön rá soha, hogy mi zajlik itt, higgyen valamelyik terelésben ő is, mint egy közember, mert akkor talán nem fog szétszakadni a fájdalomtól?

Mondjam el neki, hogy mi vár rá, vagy hazudjak neki én is ugyanolyan folyékonyan, ahogy azt például a szülei is teszik. Nyilván nem véletlenül születtem ide ennek a szerencsétlen szubkultúrának a végnapjaiba, nyilván van valami dolog itt, amelyet pont nekem kell elvégezni, de elég kevéssé hiszem, hogy az a feladat saját kis epszilon sugarú környezetem és hasonlóan mikroszkópikus méretű lelkiállapotaim gondozásában merülne ki. Tarkovszkijnak több olyan hőse van, aki felgyújt valamit - az egyik csak a házát, a másik saját magát. Én mit gyújtsak fel, hogy valakinek végre leessen a tantusz? Nem használ a népszerűségemnek ez a nagy indulat, amely lobog bennem, tudom jól, de hát a népszerűségem mégis csak egy huszadrangú szempont az emberiség sorsához képest, nem? Ma kaptam egy sms-t az egyik barátomtól, melyben megírtam nekem, hogy feltámadt Krisztus - szerinte! Szerintem is, de ha ebből azt szűrjük le, hogy akkor most már nincs semmi különösebb teendőnk, elég egy nyugodt, konszolidált életet élni egy egyszerű lakásban, és várni a vég kezdetét, akkor ezzel az örömhírrel tulajdonképpen kitörölhetjük a sej-hajunkat.

Sej-haj? Igen, sej és haj, meg jaj leginkább, mindenféle sóhajtást és rettenetet kifejező szavak! Jaj, a mi lobogónkat fényes szellők fújják, jaj, az van írva rá, hogy éljen a szabadság! Na, ők legalább hittek valamiben! (Megint elkezdtem mozgalmi dalokat hallgatni, sőt énekelni, ciao bella, quantanamera, venceremos, ilyesmiket. Az internacionáléig még nem jutottam, de a börtön ablakában-t már olyan átérzéssel tudom előadni, hogy ha lenne Mária kép a szobámban, biztos elkezdene könnyezni...) Mondjuk nekik könnyű volt, mert akkor még nem volt olyan világos, mint ma, hogy az eszmék egy kalap szart se érnek. Nem mondom, hogy a semmiért lövették szitává magukat, de annyira sok értelme azért nem lett, mint amennyit őt hittek az áldozatuk jelentőségéről. Én az ilyen jellegű kimeneteleket azért szeretném elkerülni, tiszta sor, hogy meg kell halni, az is, hogy nem ágyban párnák közt, de akkor azzal legalább egy értelmes üzenetet adjon tovább az ember, ne valami baromságot. Istenem, hogy milyen nyomorultak vagyunk mi emberek! Szinte hihetetlen...

Feltámadt Krisztus?

Egy kedves általános iskolás osztálytársam (tényleg szeretem őt, mert tényleg kedves hozzám) Ferenc pápa tegnapi beszédének néhány szavával kívánt nekem Boldog Húsvétot. Bizonyára nem gondolt arra, hogy mit fog kiváltani vele, mégis leírtam neki, hogy mit gondolok Ferenc pápáról, meg arról az egész megakadásról, amely miatt a Római Kaotikus Egyházzal jelen pillanatban semmit se lehet kezdeni:

Kedves .....! Itt van rajtunk ez a vírus immáron több mint egy éve, és még mindig nem érti jóformán senki, hogy miért. Már a spanyol náthát se értettük, és azóta csak tovább hülyültünk - nem is keveset! Mindenki úgy áll hozzá, hogy ha elég sok ember be lesz oltva, majd visszatér az élet a normál kerékvágásba. Ami nyilvánvaló őrültség, hiszen az a kerékvágás soha sem volt normális, sőt mindig teljesen abnormális volt, és ezért nem is lehet akármeddig büntetlenül tolni a szekeret benne. Nem fog visszatérni semmi sehova, még nagyobb csapások fognak jönni ránk, még több ember fog meghalni, ha nem értjük meg, hogy úgy ahogy most szeretnénk, képtelenség hosszabb távon életben maradni. Teljesen másfajta intézkedéseket kéne hozni, az egész gazdasági álfejlődést meg kéne állítani, mindenkinek sokkal-sokkal kevesebb erőforrás felhasználásával kéne élnie pici házban, kevés eszközt igénybe véve, keveset utazva, keveset mozogva például, és sokkal többet juttatva azoknak, akiknek ma még tiszta ivóvizük sincs (a bolygónk lakosságának csaknem fele ebbe a kategóriába tartozik). Az egész társadalomnak már régen ebben az irányba kéne mennie évszázadok óta, és nem a kényelmet meg a luxust meg a biztonságot kéne halmoznia itt Európában (meg egy csomó más helyen is) értelmezhetetlen magasságokba, miközben Nepálban, ha a lányomék nem támogatnának egy családot rendszeresen pénzzel, önhibájukon kívül simán éhen haltak volna a globális turizmus megakadása folytán előálló jövedelemkiesésük miatt. Az egész társadalomnak már réges-régen ebbe az irányba kéne mozdulnia, és nem azon törnie a fejét, hogy a járvány elmúltával, hogyan tér vissza a tengerparti nyaralásokhoz, meg az eszement fapados repülőzéshez. A kultúra alapvető részévé kell tennünk azt a gondolkodást, hogy sokkal kevesebb jár nekünk, hogy a megengedhetőnél négyszer-ötször-tízszer több CO2-t bocsájtunk ki a "fejlett" országokban, de nem csak CO2-t, műanyagot, szemetet, számtalan egyéb mérget, ami miatt a gyermekeinknek esélyük se lesz arra, hogy egészséges emberek maradjanak például, de nem csak arra, egészséges emberi kapcsolatokra sem, mert abban a közegben, amelyben felnőnek már irmagja sincs a valódi szellemi hagyományoknak, például azoknak az ősképeknek, amelyek a férfiasság és a nőiesség szellemi tartalmát valamikor kifejezték. A kultúránk alapvető részévé kell tennünk, hogy nincs hatalmunk sem a természet, sem a mi saját emberi természetünk felett, és ha azt a rendet, amelyből teremtve vagyunk, meghágjuk, akkor apró miszlikekre fogunk szétszakadni és úgy fogunk belezuhanni a nagy sötét semmibe. Én Ferenc pápától nem azt várom, hogy kegyes mellébeszélések hangozzanak el tőle valódi üzenetek helyett, én Ferenc pápától azt szeretném hallani a húsvéti homiliájában, hogy mer valódi kérdéseket felvetni, meri a valódi ellentmondásokat exponálni. Mert ma ez lenne az Egyház dolga, nagyon egyértelműen és nagyon konzekvensen szembemenni azzal az őrültséggel, amelyet az egész globális kapitalista társadalom művel. Ebből a konzekvens és határozott viselkedésből nem látok semmit, csak folyamatos hárítást, terelést, erőtlen locsogást, azt, amit az egész nyugati civilizációt jellemzi, hogy a sz@rával ne kelljen szembenéznie. Meg azt, hogy amikor ezeket a kérdéseket felvetem a püspökömnek, akkor elhajt, mint a legyet. Na, innentől kezdve nekem ez az egész úgy, ahogy van büdös...

Feltámadt Krisztus?

Guantanamera

Az idősebbek biztosan ismernek egy tábortűzi dalt mely kubai eredetű de annak idején meghódította az egész világot az a címe hogy Guantanamera sajnos eléggé retro kategóriába tartozik de egy gyöngyszem azért - sokkal több figyelmet érdemelne. A hivatalos magyar fordítás csak az első, a második és az ötödik versszakot tartalmazza, de én most készítettem egy nem hivatalosat is amely teljes. Nem énekelhető viszont szavalható ha valakinek van kedve hozzá. Fogadjátok szeretettel húsvétra:

Egyenes törzsű pálmafák közt
Egyszer igaz emberré válok
Verseket szakít ki belőlem
A pálmafás út amelyen járok

Minden vers mint egy zsoltár fénylik
Zöldje remény vöröse láng éget
Sok érzékeny sor mint sebesült őz
A völgyben lel majd menedéket

Fehér rózsákat ültetek el folyton
Percnyi szünete sincs a virágzásnak
Aki segít annak adok belőle
De nem igaz hogy senki másnak

Hiszen akik engem folyton tépnek
Én azoknak sem ültetek gyomot
Én rajtuk is egy-egy szál virággal
Hófehér rózsával hagyok nyomot

Hiszem a nélkülözők sorsával
Egyszer majd összeforr a sorsom
Tengerből már nem merítek - hegyi patak
Vizével töltöm meg a korsóm

------------------------------

Spanyol az eredeti, de gondolom, hogy azt kevesen értenék, ezért a francia fordítást másolom ide...

Je suis un home sincere
Du pays ou poussent les palmiers
Et avant de mourir
Je veux verser mes vers de l'ame

Mon vers est d'un vert clair
Et d'un rouge flamboyant
Mon vers est un cerf blessé
Qui cherche refuge dans la montaigne

Je cultive la rose blanche
En juin comme en janvier
Pour l'ami sicere
Qui me donne une main franche

Et pour le cruel qui m'arrache
Le coeur avec lequel je vis
Je cultive ni chardon ni ortie
Je cultive la rose blanche

Avec les pauvres de la terre
Je veux faire mon destin
Le ruisseau de la montagne
Me plait plus que la mer

Nem rossz

Én megteszem Érted
Mert semmi rossz sincs abban
Ha elég mélyről tör fel Belőled e vágy
S mered beazonosítani magadban

Minusz százezer

 A minusz százezerről akkor sem fogom állítani, hogy a számegyenes jobb oldalán található, ha rendeleti úton kötelezővé teszik a pozitív életérzést. Inkább pusztuljak el becsületesen most, mint hogy elvihorásszak még húsz évet egy diliházban!

Drámai fordulat

Egész nap csak pakolok, rendet teszek magam körül. Nem tudom, hogy mi ez - a kezdet vége vagy a vég kezdete - de hogy drámai fordulat, ahhoz nem férhet kétség...

Van az ember becsülete...

Tele van a világ nagyon mutatós, nagyon csicsás, de valójában borzasztó, vállalhatatlan dolgokkal, amelyekbe iszonyú könnyű belecsúszni, utána egy életet eltölteni benne, és a végén köpheti szembe magát az ember, hogy mekkora egy majom volt 70-80-90 éven át. Illetve jóformán ilyen dolgokból épül fel minden. Nincs semmi olyan, ami mellé jó szívvel oda lehetne állni, követni lehetne. Van az ember becsülete, hogy megküzdi ezt a lehetetlen világot, nem adja el a lelkét neki, keresi és vállalja valódi belső emberi természetét mindazokkal a hamisságokkal szemben, amelyek mindenhonnan, minden formában és minden mennyiségben áradnak felé, sokszor teljesen megtévesztő, szépnek, jónak látszó külalakban. Van az ember, aki engedi hogy az ő belső természete, az ő szuverén, autonóm természete kibontakozzék benne a körülötte nyüzsgő csoportok, kényeztető kábító dinamikáival, tömegpszichózisaival szemben - van az ilyen ember és csak az, csak ő, más semmi és senki! Ha ez az ember ahelyett, hogy az egyetemes rend és küldetése szerinti dolgát tenné, beburkolózik a társadalom kínálta biztonság érzetekbe, akkor maga is a hamisság részévé válik. Ennek a társadalomnak a viselkedésével tulajdonképpen csak szembemenni lehet - mindenkinek meg kell találnia a szembemenése módját. Az a mód egyébként ott van benne csak általában nincs bátorsága az illetőnek hogy nyúljon hozzá! Az emberré válás a szellemi értelemben vett felnövekedés mindig szembemenés a fejlődésben megrekedt és ezért törvényszerűen hanyatlásra, pusztulásra ítélt közeg szuggesztióival, nagyon komoly és határozott ellenük szegülés. Nagyon könnyű bármelyik kényelmet hozó, biztonságérzetet keltő irányzatra, kezdeményezésre rácuppanni, nagyon könnyű tobzódni bennük, kitüntetett figyelmet szentelni rájuk, hogy a valódi feladatunkkal ne kelljen szembenéznünk, de hát erre, tényleg erre kaptuk az életünket? Az ilyen kezdeményezések, irányzatok csapdák, amelyeket a környezetünk állít, hogy belesétáljunk és elmerüljünk az általános iszapban, a rendszer, a gépezet részévé váljunk, egy az emberiséget kinyírni készülő fasiszta társadalom részévé. Nagyobb kudarc lehetősége senki előtt sincs, mint hogy ezt a csapda helyzetet nem ismeri fel, nem tudatosítja, nem veszi elég komolyan, hogy mi származhat belőle, és az élete - bár a társadalom szemszögéből nézve sikeresnek tűnhet - végül is egy mesterséges, létidegen, gyilkos folyamat erősítésére megy el, egy kábulatban telik az első perctől az utolsóig tulajdonképpen.

Kell erről beszélni, nagyon komolyan gondolkodni, eszmélni, mert a viselkedésünknek, a pozíció foglalásunknak, az üzenetünk tisztaságának nagyon komoly szerepe lesz, és nem a ködbe vesző jövőben, hanem belátható időtávon belül. Rajtunk is múlik, hogy az emberéletek milliót, akár milliárdjait követelő kataklizmák előszeleire, mennyire válik érzékennyé a közgondolkodás, lesznek-e olyan változások benne, amelyek következtében a potenciális áldozatok száma tud akár nagyságrendekkel is csökkenni. Hiszem, hogy rengeteg lehetőség van a kezünkben, de azt is érzem közben, hogy az összes nagyon könnyen kipereghet - mint a homok - az ujjaink közül ha nem figyelünk magunkra eléggé. A belső fókusz borzasztóan fontos, az összeszedettség amely lehetővé teszi, hogy a személyes érés értelmezhető folyamatai játszódjanak le bennünk, hogy ne csak a társadalom fehér zaja visszhangozzék bennünk. Nagyon messze vagyunk még ettől az intenzív önazonosságtól pedig nagyon nagy tétje van a meglétének vagy a hiányának. Törekedjetek Ti is erre a figyelemre, tudatosan vállalni belső önmagatok folyamatos jelenlétét és szolgálatát, akit a társadalom most - azzal hogy a személyes helyett a fogalmi felé irányítja mindenki tekintetét - elrejt Előletek is, zavarja össze Bennetek is azt a természetes igényt, mely a hozzá való kapcsolódásra kötődésre irányulna. Ami minden másnál fontosabb mert minden más is arra tud épülni csupán.

Igen a 24-dik órában vagyunk, és a következő évek permanens, sőt valószínűleg fokozódó válságjelenségekről fognak szólni, olyanokról, amelyekhez képest ez a járvány csak előjáték talán. Cselekednünk kell, de a cselekvésünknek kell, hogy legyen egy nagyon határozott alapja, belső indíttatás, eltökéltség hozzá, mert különben az első szellő el fog fújni minket. Nem tudom elhinni, hogy az életem csak annyi, hogy élvezzem ki az egyre szűkülő, egyre inkább leépülő akár anyagi, akár mentális, akár szellemi kényelmet bízva abban, hogy valami azért maradni fog ezekből legalább addig, amíg az életem tart. Nem tudom elhinni azt sem, hogy a döntéshozók odafent vannak - szerintem odafent egy majomház van, akit a közvélemény rángat expliciten vagy impliciten, és az holt biztos, hogy nem lesz értékelhető, önálló kezdeményezése senkinek közülük. Rettenetesen irritálnak azok a szemléletek, melyek szerint a kis ember legyen kicsi, és csak a közvetlen környezetével foglalkozzon, másra ne is gondoljon, függetlenül attól, hogy ezek a szemléletek milyen ruhába vannak öltöztetve, meg honnan erednek. Azt érzem, hogy a legkülönbözőbb hatalmi struktúrák iszonyatos rombolást végeztek az önbecsülésünkön, elképzelhetetlennek tartjuk, hogy meghatározó, sorsfordító személyiségekké váljunk akár - semminek se merünk neki látni, amit nem csinálnak legalább százezren körülöttünk. Hogy mit kell tenni konkrétan azért hogy a világ folyamatai gyökeresen megváltozzanak, azt én sem tudom, de azt tudom, hogy a ránk szuggerált, teljesen reménytelen, sablon létmódok darálásánál sokkal többet hordozunk magunkban, talán rejtett, de mindenképpen felébreszthető, munkára fogható képességeket. És azt is tudom, hogy az ébredésnek a nagyon komolyan vett önbecsülés mellett a nagyon komolyan vett alázatos befelé, a személyes felé forduló figyelem, engedelmesség lehet a kiváltója. Mert még a másik felé forduló figyelemnek is az az alapja - aki magára nem tud figyelni, az nem tud figyelni senki másra se. Nem tudom széttárni a kezem, hogy nahát elpusztulunk, milyen kár, nem tudom azt mondani, hogy rendjén van ezt a kérdést betemetni homokkal meg sárral, mint a zsanai olajkutat, és csak a közvetlen környezetünk ideig-óráig tartó boldogságáért munkálkodni. Nem tudom azt mondani, hogy meghatározó 1%-ot a vezetőink alkotják, mert egész biztos vagyok abban, hogy mi mindnyájan a meghatározó 99%-hoz tartozunk, és nem az ő gazdasági érdekeik, hanem a mi következetlenségünkön, az odaszánásunk hiányán, meg a gyávaságunkon bukik meg minden. Nem vagyok vallásos, de Jézust példaképnek tartom, ő nem kezdett el mentegetőzni az eszköztelenségével, tette azt, amit tudott, amit ő maga tudott, és lett belőle valami. Persze nem bántok senkit, hisz ezek a dolgok az én fejemben is csak most kezdenek pislákolni, de talán van még pár jó évem, és hátha összeáll más is, mint ami eddig nem állt össze, ha elég becsületesen élek. Nagyon világosan szembe kell nézni azzal a ténnyel hogy egy olyan korszakba volt szerencsénk születni amikor tényleg esik szét minden. És nagyon világosan szembe kell nézni azzal, hogy ebből milyen feladatok adódnak. Mert nagy a gyanúm, hogy egészen másmilyenek mint amilyeneket eddig hittünk...

Ahol fény van...

 Ahol fény van, ott van árnyék is.

Ahol árnyék van, ott van fény is.

A borzasztó az, amikor csak árnyék van.

De olyan nincs!

Invázív faj?

Egyébként nem gondolom hogy mi emberek inváziv faj lennénk. Az igaz hogy bennünk van az inváziv hajlam de azt meg lehet haladni ha figyelünk magunkra. Számtalan példa van rá voltak és vannak most is olyan egyének és közösségek amelyek teljes mértékben tisztában voltak vagy vannak a határaikkal és nem nyújtóznak tovább. Ez egy reális mélyen emberi jellemző - létezik bennünk ez a képesség! Más kérdés hogy a nyugati civilizáció valószínűleg minden eddiginél jobban eltávolodott tőle az önmagával és a környezete realitásaival összhangban lévő élettől és nyilván személy szerint minket is nagyon eltávolított attól. Mi tényleg eldobtuk az agyunkat mi tényleg gyarapszunk és növekszünk ész és minden kontroll nélkül és ezért a mi kultúránknak tényleg vége lesz hiszen az már réges-régóta nem kultúra (művelés) hanem kizsákmányolás még az is amire azt mondjuk hogy művészet meg vallás még az is egy merő borzalom csak. Számomra az nem kérdés hogy ennek mennie kell engem inkább az foglalkoztat hogy hogyan fog bekövetkezni a váltás a mostani és az eljövendő között és hogy abba a váltásba hányan fognak meghalni. Ha valamiért érdemes küzdeni akkor azért hogy ne mindenki haljon meg - hogy legyenek túlélők elég sokan de legyenek mégis elég világos tudatúak azért olyanok akik tanultak az elődeik hibáiból tényleg és az ő őrültségeiket tényleg soha többé ne akarják újra elővenni. Ezért érdemes élni odafigyelni magunkra a belső indíttatásainkra vagyis valódi szellemi munkát végezni elviselni a nyájból való kiszakadás fájdalmát a máglyán való elégés fájdalmát is. Egyedül ezért. Ha ez a távlat nem lenne nem látnék értelmes célt magam előtt...

Jobb ha tudod

Lassan kezd komollyá válni
Mert eddig leginkább játék volt
Ám mostantól van tétje
Az ember ha hős ha istenlény
A fény utolsó sugarát
Minden áron védje

Mostantól csak Rajtad múlik
Hogy a falak ledőlnek-e
Vagy maradnak állva
Hogy a poklon átvezető
Mennybe vivő keresztutak
Ki lesznek-e járva

Kint a mezőn szorgos kezek
Máglyát raknak csattog hozzá
Fákat dönt a balta
Rakjad Te is jobb ha tudod
Milyen hiszen Téged fognak
Megégetni rajta

Penetráns fájdalmat tudok érezni...

Penetráns fájdalmat tudok érezni, amikor valaki kormányzati döntések kritikájával válaszolja meg például a járvány elleni védekezés sikerességére vonatkozó kérdéseket. Penetráns fájdalmat, mert azt érzem, hogy az illetőnek fogalma sincs arról, hogy a dolgok hogyan működnek, illetve hogyan nem működnek pillanatnyilag. Hogy a kormányzati döntések nem egyebek, mint a társadalom, mint közösség megvalósulatlanságának a termékei, amelyben az ő személyes és legsajátabb megvalósulatlansága ugyanúgy benne van, mint mindenki másé is. Azt nem mondom, hogy én nem viselkedem ugyanígy sokszor, de azt igen, hogy ettől egyáltalán nem érzem magam nagynak, és nem vagyok büszke magamra ilyenkor. Annak ugyanis, hogy valaki mást hibáztat, egyetlen egy oka van, az, hogy magában nem bízik. Nem bízik abban, hogy sorsfordító emberré tud nőni, és változtatni tud a dolgok menetén, vagyis lemondott személyes belső valósága kibontásáról, beállt a zombi bébik sorába és lobogtatja ugyanúgy a vörös zászlót, ahogy a komcsi partizánok, csak ő még annyit se vállal el belőle, mint az utóbbiak, akik legalább vásárra vitték az életüket az eszméikért. És ha valami, akkor ez az igazán nagy baj, és ha valamibe, akkor nyilván ebbe fogunk belepusztulni. Abba, hogy nem hiszünk magunkban, nem hiszünk abban, hogy felmérhetetlen potenciálokat hordozunk magunkban, viszont a kisujjunkat se mozdítjuk, hogy ezek a poetnciálok elkezdjenek kibontakozni bennünk. Ha ebben a világban valami probléma, akkor ez az, illetve ez az egyetlen. Hogy az ember, miközben szépen betagozódott az őt körülvevő civilizált közegbe, és szépen feléli a civilizációs kényelm kínálat összes elemét, legyen az pollitikai, gazdasági, tudományos, művészeti vagy akár vallási természetű, olyan messze kerül valódi szellemi lényétől, mint ide az Alfa Cenaturi, de valószínű, hogy még ezzel is alulbecsültem a távolságot, hisz az utóbbi nincs is olyan messze tulajdonképpen, fénysebességgel utazva 4-5 év alatt el tudnánk jutnánk oda. Én tényleg egy végtelenül szűk értelmezésnek érzem, hogy a vezetőinket vonjuk felelősségre, hiszen a vezetőinket mi választottuk, a mi beteg szemléletünknek is köszönhető az a beteg társadalom, amely folyamatosan majmokat ültet a trónjaira, és utána elégedetlenkedik, hogy miért majomkodnak. Ne áltassuk magunkat azzal, hogy ez a piramis csak a csúcsánál van megrohadva, és ott, ahol mi állunk, egészséges, mint a makk. Nem! Ez a piramis az alapja legutolsó atomjáig rohad, bűzlik, mint a szar mindenütt, ott is, ahol mi vagyunk, és a mi bűzünk ugyanúgy belévegyül a nagy közös bűzbe, mint bárki másé. Az egész járványnak, meg az összes egyéb válságnak, amelyben vergődünk, egyetlen egy oka van, és az önismereti természetű, hogy fogalmunk sincs arról, hogy kik vagyunk, és ezt ne kendőzzük el mindenféle hülye tereléssel a vezetőink korruptságáról, még akkor sem, ha sokan ráharapnak, és nagyon népszerűek leszünk tőle, hisz ilyen szövegekkel mindenki háját meg lehet kenni, de hogy nem fog kijönni belőle semmi az tuti fix, sőt az is, hogy a köd csak tovább fog sűrűsödni tőle, meg a szégyen az életünk végén, amikor majd megkérdezik, hogy minek foglalkoztál Te velük, és mért nem a magad életét becsülted meg. És mért hagytad azt, hogy mások Körülötted folyamatosan hazudjanak, és tereljék el a figyelmet a leglényegesebb dologról, arról, hogy a piramis összes betegsége az alapjaitól sugárzik felfelé, és hogy a csúcsától lefelé sugárzás képe olyan féligazság csak, mint az összes többi torz eszme, amellyel dolgozunk a mütyürjeinken és marhára nem érdekel minket, hogy az a mütyür milyen viszonyban van az egésszel. Az első és legfontosabb dolgunk annak felismerése, hogy a nagy kényelembe mi magunk is megfelejtkeztünk egy csomó kötelességünkről, például arról, hogy dolgokat egyben, és a maguk teljes valóságában szemléljük, hogy egyáltalán nem szentelünk figyelmet önmagunkra, hogy nem vagyunk férfiak, nem vagyunk nők, sőt legtöbbünknek lila ibolyányi fogalma sincs arról, hogy a férfiasság és a nőiesség mit jelent például. Ami itt zajlik körülöttünk, ez az egész úgy biztosan nem változtatható meg, hogy elzavarunk bárkit is a trónról, és bízva, hogy a következő majom majd jobb lesz, őt ültetjük oda. Ezt csináljuk ötszáz éve, erről szólt például a felvilágosodás is, és amelyet az elsötétedések azóta is tartó hosszú sorozatában tényleg az első nagyon jól megfigyelhető, csak éppen azóta is tartó napfogyatkozásnak lehet tekinteni. Nem, ez nem stratégia! A stratégia az, hogy elegendően nagy számú ember döbben rá arra, hogy mennyire meghülyült, mert meghülyítették, és mondja azt, hogy ő tovább nem akar ilyen lenni. Abba ne reménykedjünk, hogy Orbánnak, Merkelnek, Putyinnak, Biden-nek fog megjönni az esze, mert nem, mert ők mind bábok, a mi bábjaink, a mi tudatalattink kivetülései, pont azért van annyira elegünk belőlük, mert magunkra ismerünk bennük. Vagy mi, akik a piramis alapját képezzük, vagy mi térünk észhez, vagy senki, de akkor az a mi hibánk, illetve a rettenetes bűnünk lesz. És abba a rettenetes bűnbe nem akarok beszállni még akkor sem, ha így meg egy kicsit egyedül maradok, amíg nem kapnak mások is kedvet a játék világ elhagyására. Mert így el tudom majd mondani, hogy mentem úgy, ahogy kellett belső indíttatással, hűen ahhoz a küldetéshez, amelyet kaptam, és persze a végén nyilván bele is fogok bukni. Ellenkező esetben meg csak azt tudnám elmondani, hogy minden kiválóan sikerült csak éppen egy tetűnél is gyávább, szarabb teremtmény voltam... 

A világmindenséget fenntartó erők

 A világmindenséget fenntartó erők megrendültek. Bennünk bomlik meg a rend, amikor az igényes, a mély, a szellemi, az eredeti, a magunké helyett a silányt, a felszínest, a bóvlit, a tömegárút, a másét választjuk. Akkor bomlik meg a rend, amikor a bennünk jelenlevő személyes isteni valóság vágyát random véleménnyé silányítjuk, hogy ne kelljen komolyan venni belőle semmit, hiszen véleményből annyi van, mint csepp a tengerben, és így mindegyikre könnyen rá lehet mondani, hogy nem is fontos igazán, pedig dehogy is nem! Bennünk bomlik meg a rend, amikor úgy vesszük át a körülöttünk dúló végtelenül aránytalan és torz szemléleteket, hogy azok aránytalanságaiból, torzulásaiból semmit sem merünk tudatosítani magunkban, hiszen ellenkező esetben harcolni kéne egyedül százak, ezrek, tízezrek, százezrek, milliók, milliárdok eltévelyedése, leginkább pedig a saját rossz beidegződéseink ellenében, az meg roppant frusztráló követelmény - pedig most pont leginkább mégis csak arra lenne szükség! Bennünk bomlik meg a rend, amikor azt hisszük, hogy a mi sorsunkon másoknak kéne változtatni, amikor nem hisszük el, hogy a piramisnak nem a csúcson lévő vezetők, hanem mi magunk vagyunk az alapjai, az összes betegségét is mi magunk eregetjük fel benne. Bennünk bomlik meg a rend, amikor önmagunkból és a létfeladatinkból semmit se merünk elvállalni, amikor a férfiak és a nők sem indulnak el azon az úton, amelyen nemiségük valódi tartalma kibontakozhatna, és ezért nem leszünk sem férjek, sem hitvesek, sem édesapák, sem édesanyák, legfeljebb ilyen-olyan játékosok, létidegen, leszűkített szerepek majmai, mert nem merünk megküzdeni semmit, nem merünk leválni semmiről, egyik edényből a másikba öntjük át magunkat remélve, hogy az edény tehet róla, pedig nyilván semmi köze sincs hozzá. Bennünk bomlik meg a rend, amikor nem gondoljuk végig, hogy mit is akarunk valójában, amikor reflexszerűen beállunk az első utunkba kerülő rohambrigádba, skandáljuk a jelszavait, és gondoljuk, hogy jót teszünk ezzel, miközben önmagunk közelébe se jutunk, vagyis az életünk, a saját életünk tulajdonképpen el se kezdődött még, és akkor meg hogy lehet a jótettnek akár a lehetőségéről is beszélni. Bennünk bomlik meg a rend, önmagunkkal sem kerülünk kapcsolatba, és akkor persze, hogy másokkal se, csak a festék tart össze minket, de hát az mégis csak kevés, idő kérdése csupán mindig, hogy mikor roppanunk meg, és hogy akkor mit hagyunk az utánunk jövő nemzedékre, nyilván ugyanazt a szerencsétlenséget, illetve még nagyobbat, mint amelyikben mi is felnőttünk, mert ha nem változtatunk rajta semmit, akkor még annál is rosszabb lesz, mint amilyen rossz most. Ki fog nekik valódi életesélyt mutatni, valódi utat, valódi távlatot, amelyen el lehet indulni, és lehet menni rajta. És ki fogja elérni, hogy a mutatást észre is vegyék, hogy ne csak az éppen aktuális tébolyok vonalán keringjenek reménytelenül egy tetszőlegesen kis epszilon sugarú buborék képzelt falai közt? Ki fogja elérni, hogy értsék a rendet, saját lényük integráns egységét, és legyen kedvük benne lenni, abban élni? Ne áltassuk magunkat azzal, hogy nincs kudarcba fulladó élet, ne áltassuk, mert aki ebben bízik, annak az élete jó eséllyel már meg is fulladt. Ne legyünk álpozitívak, ne mosolyogjunk, mint a tejbetök, amikor első sorban nem szórakozni, meg strandolni kéne, hanem dolgozni nagy elszánással, nagy odaadással, éber figyelemmel mindenre, ami belőlünk fakad, és tudva, hogy azt egyedül mi fogjuk megbecsülni, ha megtesszük vele, mert a környezetünk biztosan kinyírni akarja csak, de mi a legkevésbé sem lehetünk a csatlósai ebben. Ha valaki egy torz közegen akar segíteni, akkor először is neki magának kell megszabadulnia annak a közegnek az összes belé is égett torzulásától, emberi mivoltában szilárdan kell állnia, önmaga belső, személyes valóságának szikla alapjára kell helyezkednie. Maradandót, időtállót enélkül a szikla alap, illetve a rajta való állás nélkül képtelenség létrehozni. Jelentkezzen, aki már úgy érzi, hogy ott áll, mert van egy pár feladat, amelyet sürgősen el kéne intézni, például az emberiség megmentése ilyen, csak, hogy egyet mondjak  gyorsan...

Érte

Amit a környezetünk, a társadalom elvár tőlünk és díjaz bennünk, az nagyon más, mint amire a lélek indít minket. De aki az utóbbit az előbbinél tartósan kevesebbre tartja, aki nem tesz erőfeszítéseket, hogy belső indíttatásainak életében érvényt szerezzen, az nem fog nyomot hagyni a földön, élete csak biológia értelmű lesz, emberi, szellemi mondanivaló nélkül. A lelkünk indíttatásait pedig úgy érthetjük meg, ha tudatos énünk jó viszonyba kerül vele, folyamatosan figyel rá, bármit is tesz, azt érte vállalja, az ő fejlődéséért, az ő kibontakozásáért. Nem arról beszélek, hogy bizonyos lelki, szellemi szempontokért, hanem arról, hogy a lelke, belső szellemi lénye egészéért, azért az integráns személyes valóságért, aki őt teljesen betölti. Ha valaki ezt a belső közösséget folyamatosan szem előtt tartja, akkor emiatt a külvilággal konfliktusok hosszú sorozatába fog kerülni, de életével minden nap üzenni fog, növekedni fog tőle az értés, a szépség, a szeretet. Ha viszont valaki elhanyagolja azt, és a közege szempontjaihoz való alkalmazkodása válik meghatározóvá a viselkedésében, akkor semmi igazán értékeset nem fog tudni létrehozni, és emiatt egy idő után nagyon mély válságba is kerülhet. Vagy az élete végén kell majd szembenéznie azzal, hogy az időt, amelyet kapott, nem használta fel, ami még a válságnál is egy sokkal-sokkal rosszabb, tragikusabb kimenetel, melyet ezért nagyon jó lenne elkerülni...

Magdolna

Szilveszter estéjén néztem meg a (lőporgyári) Magdolnáról szóló nagyon megrázó filmet. Magdolna a Balaton felvidéken élt a két háború között és a második világháború alatt, különlegesen érzékeny, hívő lány volt, rövid, sorsszerű életet élt, a vége felé már napra pontosan tudta, hogy mikor fog meghalni, pedig teljesen egészséges volt, de valahogy megérezte mégis. A film két napját mutatja be, azt a 12 éves korában eltelt napot, amikor megtudta, hogy egyszer majd vértanú lesz, és az élete utolsó napját, amelynek délutánján egy felszabadító szovjet katona agyon lőtte. Nekem kicsit idegen már a vallásos érzület, mert sokszor nagyon komoly hamisságokat érzek benne, de az ő esetében az élete egy nagyon komoly odaszánásáról volt szó, és ahogy a film ezt bemutatta, abban semmi kivetni valót sem találtam, illetve teljesen belém mart a története, abszolút megértettem őt, egy percet se kellett gondolkodnom rajta, azonnal átjött, hogy egy nagyon fontos dologról ő is pont ugyanúgy gondolkodott akkor, ahogy én gondolkodom most. Szilveszterkor on-line moziztam, de aztán úgy döntöttem, hogy ez a film megér egy írható DVD-t, így az egyik családtagom a múlt héten (legálisan, hiszen fizettem érte) letöltötte nekem. Amikor betettem a DVD-t, hogy belenézzek másodszor is a filmbe, teljesen lefagytam. A film elején ugyanis megjelent egy olyan információ, amely felett elsőre átsiklottam, hogy hol és mikor született Magdolna. Szigligeten és 1921. augusztus 8-dikán. Amiből az augusztus 8-dika az érdekes, hiszen az én születésnapom is erre a napra esik. Magdolna 1945. március 23-dikán halt meg Litéren. Vajon én is valamelyik március 23-dikán fogok meghalni?

Csodálatos nap

Kedveseim! Nem tudom felfigyeltetek-e arra, hogy ma megint csodálatos nap van, idén immáron harmadszor. Bizonyára mindenki tisztában van a csodálatos nap pontos matematikai definíciójával, de azért a biztonság kedvéért leírom. Akkor beszélünk csodálatos napról, ha a dátum évszámában szereplő számjegyekkel kirakható a dátum hónap.nap része természetesen úgy, hogy a hónap és a nap számformátuma is két jegyű. Ilyen nap volt 2021.01.22, és kilenc nappal ezelőtt ugyancsak élvezhettük ezt a jelleget - már aki észrevette - vagyis 2021.02.12-n, végezetül pedig ilyen napra ébredtünk megint ma reggel. Úgy értem, aki tényleg felébredt és tudatosította is magában e nap nevezetességét. Kérek mindenkit, hogy jól becsülje meg, és töltse hasznosan, mert legközelebb csak jövőre fog tudni a dátumban gyönyörködni ismét, igaz az nem csak csodálatos nap lesz, hanem egyben nagyon csodálatos is, hisz akkor a dátumban a 0-ás és a 2-es számjegyen kívül más nem fog szerepelni.

Helyesbítés: Időközben utánaszámoltam, és rájöttem, hogy idén még lesz csodálatos nap, egész pontosan három is. Aki szeretne rájönni, hogy mikor, az gondolkodjék. Aki pedig nem akar gondolkodni, az jelölje ki az egér kurzorral az alábbi sorokat :-)!

2021. október 22.

2021. december 02.

2021. december 20.

Nem az a kérdés

A jó emberek számára nem az a kérdés, hogy győzni fognak-e vagy sem. A jó emberek tudják, hogy győzni fognak, hiszen más nem is történhet velük. Számukra az a kérdés, hogy milyen áron fognak győzni. Bár igazán az se kérdés. Hiszen az életük árán...

Valahol végtelenül szomorú...

Valahol végtelenül szomorú, hogy mi férfiak - akiknek jellemükkel pont a nagyobb távlatokra szóló elhivatottságukat kéne kifejezniük - az igazi sorskérdésekkel való szembenézés elől gyűszűnyi területekre vonulunk vissza, ahol mindenféle mütyürök fényesítésével töltjük el az életünket. Én is nyakig benne vagyok ebben, de látom, hogy milyen szörnyű következmények fakadnak belőle, és nem akarom már. Még nem tudom egész pontosan, hogy hogyan fogok kitörni belőle, én is nagyon hosszú időn át kötődtem ehhez a játék világhoz, és az a nagyon sok idő engem is rendesen behálózott, de remélem, hogy valahogyan azért sikerülni fog. Szeretnék üzenni arról, ami most mindnyájunk életéből nagyon hiányzik, elkényelmesedett, elpuhult, elalélt, rendszer konform, a rendszerbe belemerevedett énemet szeretném meghaladni, levedleni. Érzem, hogy az életemnek semmilyen elv sem lehet az alapja, érzem, hogy egyedül az önmagam belső lényével való személyes kapcsolat szellemi terében fejlődhetek, ha engedelmesen fogadok el minden fordulót, amelyet az ott szerpentinelő, hegyre vezető út leír. A szüleim (mondjuk édesapám nem csak), a tanítóim, a papok körülöttem, az egész közeg, amelyben felnőttem, egy olyan létmódra tanított meg, amelyről most megdöbbenve látom hogy nem válhatok benne azzá, aki valójában, emberi természetem szerint vagyok. 45-50-55 évesen kellett szembesülnöm azzal, ami persze már korábban is derengett, hogy ez a civilizáció engem nem kibontakoztat, hanem elnyom, formába önt, visszavág, megöl. És most itt állok meglőve, mert igyekszem megmagyarázni a gyermekeimnek, hogy ne azt csinálják utánam, amit eddig láttak rajtam, hanem azt, ahová magam is tartok, de alig jut el valami ebből hozzájuk. Vágynak a burokba vissza, mert nem vált evidenciává számukra az, ami az egész természetet áthatja, hogy a virág nyílásához, a madár fészekből való kirepüléséhez hasonlóan egy idő után az embernek is el kell hagynia korábbi zárt tereit. Mert ezt eddig nem látták rajtam, most meg már nem értik, hogy mit akarok, vagy csak nagyon keveset értenek meg belőle. Vágynak a civilizációjuk nem létező, de mégis annak látszó kényelem és biztonság kínálatára, próbálják inkább fenntartani az illúzióikat, az illúziók vélt védettségébe visszahúzódni, mert az könnyebb, mint szembenézni a mindenséggel, meg a saját életük sokkal tágasabb távlataival, amelyek felé fejlődniük kéne. Nem tudom mit fognak ebből az ellentmondásból megérteni addig, ameddig élek, azt meg pláne nem, hogy utána mit. Remélem hogy valamit azért igen, és akkor nem volt kidobott erőfeszítés az, amit magamat leszámítva talán leginkább értük tettem. Illetve, hogy magamért tettem, az is értük volt, mert magamért is azért tettem hogy utána értük is tudjam tenni. Lenézett, lesajnált édesapjuk vagyok momentán - így "bosszulják meg", hogy nem játszom el azt a teddy bear apuka szerepet, amelyben ma a fiatalok az apjukat akarják látni, hogy ne kelljen komolyan venniük őt, mert az kihívást jelentet számukra, és amelybe sajnos általában maga az illető szülő is vidáman belesétál, hisz neki is sokkal könnyebb felületes kapcsolatban lenni valakivel, mint elvállalni érte, a fejlődéséért a pillanatnyi nem megértettséget, a pillanatnyi fájdalmat is. Ne csináljatok bohócot magatokból, és másnak se engedjétek meg, hogy bohócot csináljon Belőletek! Én is csak ezt akarom elkerülni. Soha ne csináljatok semmi olyat, amiről nem vagytok biztosak, hogy Belőletek fakad, és nem valaki más manipulációja Rajtatok. Vagy legalább igyekezzetek ezt szem előtt tartani, és akkor párszor talán sikerülni fog a korrupt, patkány viselkedés elkerülése. Amelybe egyébként, vagyis a tudatos figyelem gyakorlása nélkül játszi könnyedséggel csúszik bele mindenki...

Szépen mondva

Változnak a díszletek is
Semmi sem olyan mint régen...
Vagy inkább ahhoz hasonló?
Azt állítod nincs mentségem?

Kell a mentség a csudának -
Mit is kezdenék vele?!
Majd ha a Föld kettéhasad
Lesz egy gödör dobj bele!

Dobj bele mert nincs már kedvem
Játszani e tűnő fényben
Igaz nem látjuk majd egymást
Ha Te kint vagy amíg én benn

Bent változom tűzzé hővé
Energia lesz belőlem
S minden napnál fényesebben
Fog a mély ragyogni tőlem

Csendjáték

Kilenc nap csendjáték következik, amely időtartamra az írástól is eltiltom magam, ugyanis, ha én elkezdek írni, akkor a csendnek, legalábbis a belső csendnek lőttek. Egyetlen engedmény teszek, hogy naponta írhatok ide maximum öt sort. Leírhatom a legfontosabb gondolatot, amely aznap jött néhány mondatban. Meglátjuk mi sül ki ebből, magam is érdeklődéssel várom...

1. nap

Elég szörnyű a torz közvélemény, amely például a hosszú távú jövőre vonatkozó kérdéseket nem csak gondosan kerüli, de azokat, akik mégis feltennék, megbélyegzi, elmebetegnek nyilvánítja, s mellé mi, akik ebbe belenyugszunk, biorobot üzemmódban működünk, mert a látottat újra játsszuk, de a sajátunkból, a személyesből semmit se vállalunk el, sőt nem is értjük, hogy van olyan, belesimulunk egyik vagy másik közbénázásba, eszünk ágában sincs szembemenni velük, változtatni rajtuk.

2. nap

Nem vagyok kompatibilis ezzel a nyugati világgal, ez most már egész biztos, sőt azt gondolom, hogy senki se az, csak ezt sokan nem merik kimondani, s ezért egy teljesen skizofrén állapotban telik el az életük. Mindenkit meg kell hallgatni, mindent meg kell figyelni, mindent végig kell gondolni, de közben folyamatosan ott kell lenni, bent, mert ami ott hangzik el, az a döntések alapja. Semmi mást nem lehet annak tekinteni, az ember teljesen szétesik, ha nem önmagában bízik leginkább.

3. nap

Ha jelen vagyok saját magam számára, kész azt tenni, ami belőlem, szívem legmélyebb, legvalódibb vágyából fakad, akkor nem történhet velem komoly baj, mert a kibontakozásom, a megvalósulásom felé vezető folyamat le fog játszódni az életemben, vinni fog a célja felé. Megijedek sokszor attól, hogy milyen nehéz küldetésem van, hisz annyi mindentől meg kell válnom, de mégis egyszerű ez, semmilyen különleges követelménye sincs, csak az önazonosság, a belső lényemmel való szép, elfogadó kapcsolat.

4. nap

Ez a nap elúszott, egyfolytában hánytam. Az egész nyugati civilizáció egy gigantikus méretű deviancia a létezése első pillanatától kezdve. Jó kérdés, hogy ezzel a felismeréssel mit tud kezdeni az, aki itt nőtt fel, és az élete abban gyökerezik. Igyekezhet leválni róla, függetlenné válni a szemléleteitől, többé nem építeni rá, élete fókuszát átvinni az egyetemesre, belső önmagára, a benne lakó isteni lényre, csak neki engedelmeskedni, egyetlen dolgot akarni: eggyé válni vele. De az nagyon nehéz! Nekem legalábbis...

5. nap

Tényleg azt érzem, hogy az egész eddigi életem vakvágányon futott. Nyaralgattam, pihengettem, meg mindenféle kis szar hülyeséggel foglalkoztam, amikor azt kellett volna kitalálni, hogy 8-10 milliárd ember életesélyeinek megtartásához milyen tudati változásokra van szükség ebben a globális társadalomban, és azokért a tudati változásokért minden tőlem telhetőt megtenni. Például kíméletlenül szóba hozni a nehéz kérdéseket az összes terelés, hárítás, félresúlyozás ellenében, meg a gyermekeinket is megtanítani arra, hogy ennél nincs fontosabb. 58,5 éves vagyok és látom napnál világosabban hogy nem azt csináltam amit kellett volna - tulajdonképpen köze se volt hozzá. Elég gáz ez, sőt durva nagy gáz! Most egy kicsit bele is szédültem, hogy ezt ilyen szép világosan leírtam... B@ssza meg! (Ez több, mint öt sor, de lesz@rom.)

6. nap

Nem is lenne semmi baj, ha beállnék a társadalom valamelyik hazugság rendszerébe, lenne rögtön egy kis nyáj, amelyik díjazna - rögtön nem csak büntetne mindenki. Hurrá - nem fogok! (Ma nem használom ki az öt sort, ezzel kicsit kompenzálom a tegnapi túlszaladást.)

7. nap

Mérges vagyok a nyugati civilizációra, mert átvert engem is, mert az elején még én is bíztam benne, hitegettem magam, hogy csak velem van a baj, de nem. Szétpukkadt körülöttem a buborék, s most nagyon hiányzik a védelme, egy illúzió volt, amely eddig elszigetelt a sötét, hideg éjszakától de mostantól ezt soha sem fogja megtenni velem. Max annyi történhet, hogy pár nap múlva, amikor majd túl leszel ezen a sokkon, szépen elkezdesz ragyogni ebben a nagy sötétségben, Drága Gyuri Csillag!

8. nap

El kell dobni az illúziót, hogy mi itt Európában egy elég biztonságos helyen élünk. Ez ad nekünk némi jó érzést, de közben meg is akaszt minket abban hogy a valódi helyzetre s annak minden nagyon is valóságos borzalmára ráébredjünk, s abból egy egészen új tudatosság alakuljon ki bennünk. Mostani jó érzésünk levét a gyermekeink fogják meginni, ha tovább alszunk kellemesen, és amiatt elmulasztjuk azoknak a feladatoknak az elvégzését, amely az ő normális életkörülményeik megteremtését célozná.

9. nap

Nem lett igazi csendjáték ez sem, mert - főleg egy magánéleti körülmény miatt - sokat cseteltem egy barátommal közben, de attól még hasznosult. Pár démonnal megküzdöttem közben, de hát a démonok azért vannak, hogy az ember küzdjön velük. Biztosabb vagyok magamban, készebb a belső hang követésére, kicsit megerősödtem a kilenc nap alatt. Az ember igyekezzen a saját életét élni még akkor is, ha az borzasztó nehéz, még akkor is, ha máglyára küldik érte. Még akkor is, ha pont azok küldik máglyára, akiket a legjobban szeret.

Még egy üzenetet írtam, a 6-dik napon, az 5-dik napi sorokra célozva

Az alábbi üzenet az első sokk volt tegnap este, bár nem kellett volna nagyot ütnie, hiszen annyira nem ért váratlanul, hiszen ezt a forró kását kerülgetem sok éve, csak eddig ilyen tisztán, ilyen egyértelműen még nekem se volt bátorságom kimondani. Elég egyértelmű az, amit mégse merünk világossá tenni sem magunk, sem mások számára, hogy a Föld erőforrásai ugyanúgy végesek, ahogy a technikánk meg a gazdaságunk is csak véges számú problémát tud megoldani, és ezeket a határokat - ráadásul - egyre jobban közelítjük is. Ha így folytatjuk, nem a ködös jövőben fogjuk elérni azokat, hanem belátható időn belül, akár még a mi életünk során, de a gyermekeink, az unokáink élete során egész biztosan szörnyű katasztrófák fognak következni halmozódó megoldatlanságainkból. Vagyis az, ahogy most élünk, az egész létmódunk nem egy jövő kompatibilis létmód, a tudatosságunk mai szintje ahhoz kevés, hogy 8-10-12 milliárd ember túl tudja élni vele a xxi-dik századot. És ha ez a felismerés napnál világosabban felragyog bennünk, akkor egyetlen dolog válik mindennél fontosabbá, az, hogy lehetőleg még a dominók végső borulása című láncreakció kezdete előtt a tudatosságunk egy minőségileg magasabb fokára jussunk. Nem néhány ember, mert azzal nem érünk semmit, hanem legalább a kritikus tömeg, egy olyan meghatározó szelete a társadalomnak, hogy róluk ez a folyamat már önmagát erősítve folytatódjék. És ezt a folyamatot vagy mi fogjuk animálni, kikristályosítani, akik egy kicsit már látjuk, hogy mi zajlik körülöttünk, vagy senki - ez a szomorú igazság! Ne várjunk az angyalok érkezésére! Rossz hírem van ugyanis: mi vagyunk az angyalok! Vagyis az életünk központi törekvése most a xxi-dik század elején, ha embernek akarjuk tartani magunkat, nem lehet más, mint arra a minőségileg magasabb fokú tudatosságra jutás, amely nyilván nagyon komoly ellenállásokba fog ütközni, mert az egész rendszer, amely körülöttünk van a hárítások, a terelések, a félre súlyozások végtelenül szövevényes rendszerén keresztül foggal-körömmel védi magát, de ezt a szellemi harcot mégis csak fel kell vállalni az utánunk jövőkért, akiket már így is rettenetesen megterheltünk, hiszen egy szinte élhetetlen bolygót hagyunk rájuk, egy olyat, amelyik most sokkal rosszabb állapotban van, mint egy generációval korábban volt, és egy olyan társadalmat, amely semmivel sem lett jobb, mint például a második világháború legsötétebb éveiben volt, mert ugyanolyan körülmények között, mint amilyenek akkor voltak, most is pont ugyanúgy viselkedne. Mi vagyunk a nemzedékek sorában az első, akiknek a két világégés utáni konjunktúrában adottak voltak a feltételek, hogy a jövőt kitalálják, de nem éltük velük. Inkább éltünk az ölünkbe hulló ideig-óráig tartó kényelemmel és a látszat biztonságokkal, és ráadásul még a gyermekeinket is beleneveltük ebbe a punnyadásba, nekik se mondtuk el, hogy annyi szellemi erőfeszítés, amennyit mi tettünk, kevés lesz a túléléshez, de még ahhoz is, hogy emberként haljanak majd meg. Ennek kell most nagyon gyorsan véget vetni, abba kell hagyni az életünk mütyürjeinek a fényesítését, szépen rá kell döbbenni a felelősségünkre, amely nem csak ultra rövid távon, meg nem csak a környezetünk tetszőlegesen kis epszilon sugarú környezetében mutatkozik meg. A demagóg, hülye álvallások, a szenteskedő szép szövegek meg az ideológiák szajkózása, de legjobb esetben is csak a felszín karcolászása helyett fel kell vetni az lényegi kérdéseket, venni kell a bátorságot a mélyre menésre, nagyon szépen fel kell vállalni egy csomó konfliktust is, el kell kezdeni az érdemi, a becsületes, az emberhez méltó , tartalommal is bíró párbeszédek lefolytatását. Vagy ezt csináljuk nagyon elkötelezetten, nagyon beleállva, nagyon határozottan, és akkor nem éltünk hiába, vagy készíttessünk magunknak dísz sírhelyet és írjuk ki rá, hogy itt nyugszik egy kupac szar, illetve a földi maradványai.

Újévi fogadalom

Tegnap megnéztem a lőporgyári Magdolnáról szóló filmet. A vallásos érzület, amely őt jellemezte, nem az én világom, de az érzékenységének és a létfeladatának az a nagyon világos és nagyon egyértelmű elfogadása, amelyet gyakorolt, bizonyára megkerülhetetlen követelmény mindnyájunk életében. Látom előre, hogy milyen fájdalmak érhetnek, és nagy valószínűséggel sok közülük valóban el is fog érni, sőt bizonyára olyanok is, amelyekre most nem számítok, de egyszerűen képtelen vagyok kitérni előlük. Pont úgy, ahogy Magdolna sem tudott kitérni a rá váró áldozat elől. Vannak egérutak, amelyekről önszántunkból le kell mondanunk, bármennyire is kínálják magukat, bármennyire is természetesnek és elfogadhatónak tűnnek, sőt javasoltak lennének a társadalom vagy annak valamelyik szegmensének mércéje szerint. Számomra az a közöny, amellyel a létmódunk fenyegetettségeivel szemben viseltetünk nem tolerálható picit se, mert e tolerancia legcsekélyebb mértéke is azt jelentené, hogy az utánunk jövőkre nem gondolunk, hogy valódi szellemi munka helyet carpe diem mütyüröket fényesítünk csak, olyan erőforrásokat és olyan egyensúlyokat élünk fel, amelyekkel nem is rendelkezünk, hiszen a gyermekeinknek és az unokáinknak kéne meghagyni azokat világos üzenettel együtt, hogy miként használják fel őket. Egyelőre ott tartunk, hogy erőforrások és világos üzenet helyett csak egy nagy rakás szerencsétlenséget hagyunk rájuk, mert derogál nekünk komolyan venni az életünket, mert inkább sodródunk bele mi magunk is olyan álidentitásokba, amelyeket egy felbomló társadalom kreál, hogy elfedje a valódi identitásában megvalósulni vágyó ember hiányát. Mindent meg fogok tenni azért, hogy erről a borzalmas ellentmondásról szóljak, beszéljek róla minden létező fórumon, ahol erre a legkisebb lehetőség kínálkozik, ezt a tudatunkba sok évszázad szisztematikus programozottságával felépített falat bontsam még akkor is, ha attól meredeken fog lecsökkenni maradék kis népszerűségem is, amelyet eddig korrupt kis odasimulásokkal itt-ott azért megkerestem magamnak. A nyugati civilizáció így, ahogy most van, nem egy életképes formáció - egy érett embernek, egy szellemi lénynek abba nem szabad gyökeret eresztenie, sőt annak egyetlen alrendszerébe se, illetve ha már gyökeret eresztett benne valaki (mindnyájan), akkor az illetőnek el kell kezdenie nagyon gyorsan átültetnie magát. Az embernek a maga személyes valóságát kell komolyan vennie, és azt, amire őt benne lakó személyes isteni valósága indítja. Hisz isten képére és hasonlatosságára lettünk teremtve, vagyis részesültünk ugyanabból a természetből, tehát ugyanabból a teljességből is, aki ő, a személyes isten, a személyes mindenség úgy, ahogy kezdettől fogva létezik és létezni is fog örök időkön át. Lehazudhatjuk ezt a hasonlatosságot, de attól nem lesz jobb semmi, sőt minden csak sokkal rosszabb lesz tőle. A lőporgyári Magdolna áldozatával megegyező minőségű áldozatra készülve szeretném maradék kis életem úgy, olyan határozottsággal, olyan egyértelműséggel és olyan tudatossággal, olyan méltósággal élni, ahogy ő is tette, ahogy ő is készült 11 éven át az életét beteljesítő utolsó napra.

Én így kezdem a 2021-es évet, ez az én újévi fogadalmam!

Tűz és víz

Jártam a szabadság csúcsait
Hittem az erőben a hőben
Hittem hogy a tűz fellobban
Minden sziklában s kőben

Járom a szabadság útjait
Tudom hogy nincs még vége
De nem tudom hogy kezemben
A kő még mindig ég-e

Elmosta arcomat a könny
Vagy csak hűtötte a pára
Bárhogy is volt esőfüggöny
Került szívem ablakára

Esőfüggöny ömlő zápor
Bánatom oltotta lágyan
Engedtem sőt szinte kértem
Hogy enyhítse forró vágyam

Enyhítette amíg álltam
Esőtől lett őszi ködben
De nem lesz belőlem ember
Ha kell nekem az a köd benn

Víz vagy - rendben - én meg vulkán
Föld izzó tüzes haragja
Következő nemzedékek
S korok energiája magja

Öntözz de közben változz gőzzé
Pusztíts de pusztulj Te is velem!
A fájdalmat el lehet viselni
Én már régóta ismerem

Boldog Új Évet!

Boldog Új Évet mindenkinek! Bár elképzelhető hogy a boldogság bizonyos nehézségek között fog megteremni de gondolom emiatt nem kéne lemondani róla!

A terepfutó imája

Én istenem bátor terepfutóvá

Szökkenő szarvassá tegyél engem

Ne kelljen szégyenszemre a völgyben

Az emelkedők lábánál remegnem

Bátor terepfutóvá olyanná

Aki könnyedén átkel a vízmosáson

Szíve vágyát követi fut fel a másik partra

Hogy az erdőből még többet lásson

Ki felfut a partra sőt a hegytetőre is

Élvezi a fényt a színt a széles távlatot

Azokkal eggyé válik maga is fény lesz

És szín és széles kibomló távlat ott

Istenem tégy engem sportolóvá

Kit jó szív és segítőkészség jellemez

Aki az előtte elbukónak kezet nyújt

Biztatja őt - a terepfutó jellem ez!

Tégy bátor futóvá ki állja a sarat

És tudja mi a titkok titkának nyitja

A nehézségeket saját személyisége

Önmaga fejlődésére fordítja

Istenem tégy engem futószentté

Amikor letérdelek egy kis virághoz

És meghatódva fogadom az áldást

Melyet számomra az a kis virág hoz

A hosszú húsz órás trailt lefutni

Bizony szükségem lesz erőre

Istenem add hogy az erőm ne öljön

Hogy jobb nemesebb ember legyek tőle

Oltóanyag koronavírus ellen

Az előbb olvastam egy posztot arról, hogy mennyire veszélytelen a koronavírus elleni oltás annak ellenére, hogy rekord idő alatt fejlesztették ki, mert egy olyan technológiára épül, amelyik már 5-6 éve ismert, tehát ne gondolja senki, hogy csak úgy hipp-hopp összetákolták, nem a vírus kerül be a szervezetbe, hanem annak csak egy ártalmatlan összetevője, amely viszont kiváltja az immunválaszt ugyanúgy, ahogy a valódi fertőzés kiváltaná, tehát felkészíti a szervezetet, és emiatt képes lesz védekezni éles támadás esetén is. Hú, de jó, ez a rémálom, amely majd egy éve rajtunk van, tehát lassan megoldódni látszik, az ember már megint győzött, jobbak vagyunk a betegségeknél is, ismét bebizonyosodott a tudomány óriási ereje - hurrá! Mielőtt elöntene minket az örömmámor hangsúlyozom, hogy semmi okunk sincs ujjongani. Nincs olyan emberi szervezetbe történő beavatkozás amely ne járna kockázatokkal. Nincs és nem is lesz soha. Töménytelen mennyiségű betegséggel küszködünk, egyáltalán nincs szó arról, hogy a tudomány a sérülékenységünk fölé kerekedett volna. Oltani se lehet a végtelenségig mert az immunrendszer egy idő után teljesen meg fog zavarodni a sok össze-vissza rángatástól, könnyen lehet, hogy már most is az elvi határ közelében járunk. Nagyon fontos érteni hogy az oltások legfeljebb átmeneti megoldást jelentenek, amíg nem találunk ki jobbat, hosszabb távon nem lehet rájuk építeni. Hosszabb távon egyetlen esélyünk van, az hogy elkezdünk normálisan élni. Nem majom módra a társadalmunk reflexei szerint, hanem tudatosan belülről, a saját személyes valóságunkból, abból a végtelenül mély és gazdag lélek szövetből, sőt a mindenségnek abból a személyes jelenlétéből, akit mindnyájan hordozunk. És akivel a találkozás mindnyájunk számára oly felkavaró és rémisztő, hogy mindnyájan fejvesztve menekülünk előle tulajdonképpen, mindnyájan próbáljuk bepréselni azt a hihetetlen, elképesztő szellemi tartalommal bíró, a mindent, az egészet képviselő lényt gyufás skatulyányi képzetekbe, ahelyett aki ő valójában, de ennél reménytelenebb vállalkozásunk tulajdonképpen nem is lehetne. Ezt tesszük ahelyett, ami valóban segíteni tudna, a tudatos, normális, ebből a belső gazdagságból fakadó életbe, a saját teljes életünkbe való bekapcsolódás helyett, mert amit most csinálunk, nagyon nem az. Összhangban lenni a világ és önmagunk belső rendjével amiről most jóformán nem is tudjuk hogy mit jelent, hisz soha nem is próbáltuk megérteni, hisz ez az értés, az érzék a belső rendre valaha megvolt, de azóta teljesen kiveszett a társadalmunkból, nem láttuk senkin, nem hallottuk senkitől, abszolút fehér folt a számunkra. Megyünk külső dolgok, mások által ellesett gyakorlatok, szokások, elvek, tanítások vonalán, de soha sem a magunk, a mi saját belső személyes valóságunkat tisztelve, megbecsülve, figyelve, érezve, követve. Pedig az egyetlen esélyünk az utóbbi. Más esélyünk nincs. Az oltás nem esély az oltás legfeljebb szükséges rossz lehet. Ezt nagyon fontos látni! Ha megint elkövetjük azt a hibát, amelyet a nyugati társadalom sorozatban követ el, mióta létezik, hogy fellélegzünk, mondván, hogy megvan a megoldás, holott egyáltalán nincs, a közelébe se jutottunk, akkor megint nem értettünk meg semmi abból az üzenetből, amelyért a járvány lett. Ha megint csak oltóanyagot fejlesztünk ki, de értést, érzékenységet magunkban emberi természetünkkel, belső lényünkkel való jobb kapcsolatunkért nem, akkor megint hiába haltak meg milliók. Ha ezt az egészen másmilyen követelményt soha se fogjuk megérteni, akkor az összes tevékenységünknek, amelyet most csinálunk, semmi értelme sincs. Semmi. Ha idáig soha nem fogunk eljutni, akkor nem érdemes dolgozni, nem érdemes gyógyítani, tanítani, gyereket szülni, gyereket nevelni, enélkül az értés nélkül minden fel fog bomlani nagyon rövid időn belül, káoszba fogunk süllyedni, képtelenek leszünk úrrá lenni a képződő zavarokon. Vigyázzunk, vigyázzunk, vigyázzunk nagyon. Lehet, hogy lesz jó oltásunk, annyira jó, hogy nyerünk vele egy pici időt, de ne higgyük, hogy bármin is túl leszünk vele. Örüljünk, hogy csökkenni fog a járványveszély (ha ez bekövetkezik tényleg), de ne térjünk vissza ugyanoda, ahol előtte voltunk, rendüljünk meg, lássuk be, hogy úgy, ahogy eddig éltünk, ezután már nem élhetünk, hogy más prioritások, más feladatok vannak mindnyájunk előtt, átvezetni nem csak magunkat, hanem ezt az egész globális társadalmat egy egészen másmilyen létállapotba, tudatállapotba, hogy senki ne húzzon fel falakat magában e követelménnyel szemben, ne tegye fel a kezét, hogy én eddig, és nem tovább, hogy mindenki sokkal nagyobb elkötelezettséget és felelősséget érezzen a bolygó összes élőlénye iránt, hogy felismerjük, mennyire gáz a nyugat élősködése ezen a bolygón, hogy felismerjük benne a mi magunk élősködését is, hogy mennyire a részévé váltunk ennek a rettenetes, agresszív rendszernek, hogy mennyire kiszolgáltattuk magunkat neki, mert olyan sok mindennel ellátott minket, felismerjük a magunk tehetetlenségét is, és hogy elborzadjunk tőle, és az a borzalom minket is egy egészen más minőségű és másmilyen tudatosságú élet felé vezessen.

Az én karácsonyi ajándékom

Az én karácsonyi ajándékom egy gyönyörű futás volt ott, ahol általában is futni szoktam, a Börzsönynek azon a részén, melyet a Zebegény - Malom völgy - Török mező - Gubacsi hálás - Nagymaros - Rigó hegy - Remete barlang - Dobozi orom - Zebegény vonal határol. A járvány miatt nagyon lecsökkent a mobilitásom, a lakásom és az attól 3 km-re lévő munkahelyem közvetlen környezetén kívül egyedül idejárok, mert ide minimális vonatozással is el tudok jutni. Ja, és Zebegény gyönyörű kiindulópont vagy végcél, de talán nem fedek fel nagy titkot, ha elárulom, hogy igen gyakran mind a kettőnek választom a Dunakanyar e sírni valóan kedves települését. Tulajdonképpen egy nagyon pici futó birodalomról van szó, melyet egy 7 x 3 km-es téglalappal simán le lehet fedni, de mégis nagyon a szívemhez nőtt. Nagy csúcsok nincsenek rajta, és ezért nagy egybe szinteket se lehet teljesíteni, a legtöbb az, ha valaki Nagymarosról felfut a Szent Mihály hegyre vagy a Hegyes tetőre, ott az útvonaltól függően 3,5 vagy 4 km-en el lehet érni kb. 400 méter szintemelkedést - ez a maximum. Viszont kisebb emelkedők akadnak bőven, és a futó utakat lehet variálni, 8 km-től akár 30 km-ig rengeteg lehetőség van úgy, hogy az embernek nagyon meg se kell erőltetnie a fantáziáját. Tudom, hogy ez nem az a stílus, amely sokak érdeklődését felkelti, megértem a fiatalabbakat, akik változatosabb futásokat és helyszíneket keresnek maguknak, de én már egy ilyen kis terület felfedezését is tudom élvezni, meglátni minden alkalommal valamelyik arcát, amely soha sem pont olyan, mint korábban volt, de azért hordoz valami ismerőset is mindig.

A mai futásom kicsit rendhagyó módon Nagymarosról indult, mert hiányzott már a Hegyes tető megfutása, aztán le a Köves mezőre majd a Gubacsi hálás és Török mezőn át Zebegény következett. 17 km, és a szint java az elején megvan, ezt a változatot ünnepnapokra tartogatom, mert még soha nem sült el rosszul, tuti tipp, ha valaki örömfutásra vágyik. Nem voltak sokan az erdőben, de azért még futókkal is találkoztam, meg pár kirándulóval, az egyikük a Julianus kilátó tetején megkínált mákos bejglivel majd kérésemre le is fényképezett. Jó időt kaptam, a nap is megvillant olykor, legalábbis lehetett tudni, hogy hol bujkál, ami már nagy előrelépés az előző másfél hónap szürke ködvilágítása után. Sárból is volt bőven, de jelentem, hogy egy kicsit csökkent a mennyisége, mert hoztam haza magamon belőle. A patakba nem estem bele csak majdnem, de azt nem jegyzik fel sehol, tehát nincs jelentősége. Fényképek tömegét nem csatolom e poszthoz, mert az elmúlt egy hónapban annyi gyönyörű fotót láttam a terepfutás csoportban, hogy az minden bátorságomat elvette a fényképezéstől, elő se mertem venni a telefonom futás közben. Próbáltam a szöveg bájával ellensúlyozni kicsit a képek hiányát - nem tudom sikerült-e...

Kedves Terepfutók! Boldog Karácsonyt! Legalább olyan boldogat, mint amennyire az enyém volt e tökéletes napnak, illetve a tökéletes futásnak köszönhetően!