Ma futottam egy (nagyon szerény) ultrát a Budai hegységben, az 50 km-es vérmókus kört, amelynek csodálatos az útvonala, illetve egy nagyobb és több kisebb elkeveréssel végül 54 km lett belőle. Mivel elég régen volt utoljára ilyen távú futásom, kissé megilletődve készültem rá. Mondjuk úgy, hogy elég izgatott voltam, és féltem is tőle, főleg a táv harmadik harmadától, hogy nagy szenvedéssel fog járni. A sok tépelődés után tulajdonképpen amolyan jöjjön, aminek jönnie kell lelkiállapotban tudtam csak elindulni. Azt éreztem, hogy a megfutamodás nem opció, az elmúlt hónapok túl sok jó futással ajándékoztak meg, és a középtávok (25-30 km) a végére már olyan jól mentek, hogy muszáj volt emelni a tétet. Ha valaki azt hiszi, hogy a futás nálam valamiféle hóbort, esetleg hobbi, az nagyon téved. A komoly szellemi munkának (ezt a szót nem a köznapi értelemben használom, azt a folyamatot jelölöm vele, amely hülye majomból embert csinál belőlünk) szerintem nagyon fontos összetevője a terepfutás, az én esetemben legalábbis szinte ott kezdődik el. Semmi értelmeset nem tudok csinálni ezek nélkül a vasárnapi futások nélkül, amelyek egyrészt gyönyörűek, másrészt meggyötörnek, harmadrészt és leginkább pedig ébren tartanak, falakat égetnek el, távlatokat nyitnak bennem. Azon kívül pedig, és az tényleg csak a hab a tortán, fantasztikus emberekkel találkozom, sokféle közösségben voltam már életem során, de ezt a laza, oldott, sokszínű, nagyon egészséges, széles spektrumú nyüzsgést, amelyet itt látok és tapasztalok, illetve ahhoz még hasonlítót sem találtam máshol. Nyilván vannak kulcsemberek, akiknek rengeteget köszönhetünk, de vannak mellékszereplők is, akik szintén nagyon-nagyon fontosak. Ha az ember vasárnap reggel hétkor a Szépjuhásznénál futás előtt tollászkodik, nagy eséllyel fog találni másokat is, akik ott ugyanezt teszik. Azért tudom, mert a maival együtt már ötödször mentem fel oda, és eddig talán még egyszer se voltam teljesen egyedül. A múltkor annyi vérmókussal találkoztam, hogy összeszámolni se bírtam őket (mondjuk nem vagyok jó matekból, de az biztos, hogy több volt belőlük, mint egy kezemen ujj), biztos akkor rajzottak, először én is arra a hétvégére terveztem a hosszú futást, de végül tolni kellett rajta egyet. Viszont egy cseppet se bántam meg, mert kiváló idő lett, és minden körülmény nagyon kedvezően alakult, ha leszámítjuk a tájékozódó képességem pillanatnyi és totális összeomlását. A szenvedés nem maradt el teljesen, de azért pozitívan csalódtam, jutott futólépés az utolsó kilométerekre is bőven...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése