Gondold végig ezeket a szempontokat is, kérlek!

Nem meri kimondani senki nyíltan, de ebben a globális társadalomban, amelyet a nyugati ember torz létfelfogásából fakadó egyoldalú folyamatok teljesen félrevittek, a csillogó felszín alatt óriási zavarok támadnak, rettenetes feszültségek halmozódnak fel, és iszonyatos fenyegetettségek képződnek - nagyon könnyen lehet, hogy az emberiség a végóráit éli. Gondolok itt például az erőltetett technológiai és gazdasági fejlesztésekre, amelyeket nem kísér jellemfejlődés, sőt inkább a jellem visszafejlődésével járnak együtt, gondolok itt arra, hogy a szemléletünk meghatározó eleme lett a rövid, sőt az ultra rövid távon elérhető előnyökre való építkezés, amivel viszont már kicsit hosszabb távon is óriási és semmivel sem indokolható kockázatokat hozunk létre, gondolok itt az ember (és a társadalmak) szellemi integritásának megbomlására, mert mindenkinek csak a maga kis atomi működése számít, miközben a kapcsolatokkal lassan egyáltalán törődünk, sőt a kapcsolatokra való érzékenységünk, a szintézis teremtő képességünk, a dolgok egyben látására való képességünk is olyan mértékig halványul, hogy már szinte nincs is. Nem hiszem, hogy más civilizációkat semmiféle aránytalanság nem terhelt, de azt igen, hogy az agresszivitásnak azzal a fokával, amelyet mi mutattunk be, más nem büszkélkedhetett. Az a fajelmélet, amelyben a fehér ember a teremtés koronájává nevezte ki magát, szín tiszta fantazma, az igazság inkább az, hogy a fehér ember a valaha létezett embertípusok közül a legalantasabb, a majmok majma, a patkányok patkánya, a férgek férge.

Ahhoz hogy valaki, mondjuk a gyermekünk, egy olyan borzalmasan nehéz helyzetben, mint amilyen itt sok generáció egyre nagyobb mértékű eltévelyedése folytán előállt, talpon tudjon maradni, sőt hasznos emberré tudjon válni, nagyon tudatos önértésre, önazonosságra, nagy bátorságra lesz szüksége. Ezt ő vagy tőlünk, a szüleinktől tudja megkapni, vagy senkitől. Hogyan legyen bátor, elszánt ha a szülein azt látja, hogy ők sem merik elvállalni a történetüket, ők sem néznek szembe az örökségük, és az abból fakadó előéletük rettenetes ellentmondásaival, hogy ők is megfutamodnak a tisztázás és a tisztázódás egyetemes követelményei elől, szarságokon rágódnak, ámítják magukat, falakat építenek, továbbra is csak a saját pillanatnyi kényelmüket meg a szánalmas kis biztonságérzetüket kuporgatják? Hogy lesz jó példa így a gyermekeink számára, amelyből erőt meríthetnek majd a minden bizonnyal elég hamar lecsapó, illetve számtalan területen már most támadó, de hamarosan bizonyára közvetlenül húsba is vágó ínség idején? Ki képzeli azt, hogy életfeladatát a belső fókusz folyamatos gyakorlása, önmaga, az ő igazi belső lénye felkarolása, a vele való intenzív kapcsolat fenntartása, a mellette való határozott, elszánt kiállása nélkül is megértheti és elvégezheti? Ki képzeli azt hogy büntetlenül kihátrálhat azokból az élethelyzetekből, amelyekbe egyértelműen szellemi fejlődése érdekében került, hogy nem kell bennük elvégeznie azt a dolgát, amely őt odaszólította? Ki hitegeti magát meg másokat is még mindig, hogy á dehogy, csak kisebb zavarok vannak, de azok őt nem igazán érintik, mert nem igazán sáros bennük, tehát teendője sincs velük? Ki menekül a kábításunkra felhúzott papírmasé jólét és álbiztonságok díszletei közé áldozatokkal is járó valódi emberi fejlődése elől? És mi lesz ennek a viselkedésnek a következményei és kik lesznek azoknak a következményeknek az áldozatai? Gondold végig ezeket a szempontokat is, kérlek!